Egy vallomás üzenetei
VISSZHANG - LIII. évfolyam 45. szám, 2009. november 6.Varga László évfordulós megemlékezése („Három ember felelős" - Hatvan éve végezték ki Rajk Lászlót, ÉS, 2009/43., okt. 22.) kitűnik ritkaságával: bár Duncan Shiels A Rajk fivérek című könyvéhez írott utószavában a Rajk-pert „az évszázad egyik legnagyobb magyar botrányának" nevezi, úgy tűnik, hogy erre a botrányra soha nincs idő: a rendszerváltás előtt jól ismert okokból, ma pedig azért, mert szinte senkit nem érdekel. A kommunizmus kommunista áldozatai kevesek fantáziáját mozgatják meg, könnyű őket azzal elintézni, hogy azt kapták, amit megérdemeltek, drámájuk, félelmeik, meggyőződésük, motivációik érdektelenek. A történelmi kutatást pedig nem könnyíti a dokumentumok megsemmisítése, illetve a korabeli szemtanúk halála.
Maradnak az apró részletek, a „vallomásban" elrejtett üzenetek, illetve azok a megnyilvánulások, amelyek izgalmas vonásokat adnak az áldozat jelleméhez, illetve mutatják azt az igyekezetet, amivel megpróbált valamit kihozni abból a lehetetlen szituációból, amelybe került. A hamis születési dátum csupán az első lépés volt: az ügyész egyik utolsó kérdésére, hogy miért vallott kudarcot az összeesküvő terv, a vádlott szintén meglepő választ adott. Az ország és a párt vezetői, Rákosi, Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály éberségének és bölcsességének köszönhetően - hangzott a nem is kicsit szarkasztikus felelet. Ahogyan a korabeli nyugati lapok (The New York Times, The Times, Le Monde) lakonikusan megállapították: „Végezetül néhány dicsérő szóval illette a vezetőket, akiket, mint korábban elismerte, meggyilkolni tervezett." A magyarországi újságok bőséges tudósításaikban azonban elmulasztottak beszámolni erről, ahogyan ez nem került be a jegyzőkönyv Kék könyv néven elhíresült írott változatába sem. Feltehetően, írja Fejtő Ferenc, aki az Esprit 1949. novemberi számában részletesen elemezte a pert (L\'affaire Rajk est une affaire Dreyfus internationale) - amivel persze akkor elveszítette baloldali barátainak jó részét -, a per megrendezői, különösen e dicséret tárgyai, maguk is túlságosan kínosnak, zavarba ejtőnek érezték ezt az elismerést. Mellesleg, ha a Kék könyvet ilyen mértékig cenzúrázták, akkor még inkább meglepő, hogy senki nem vette észre a születési dátummal kapcsolatos eltérést - annál is inkább, hiszen a néhány oldallal korábban közölt vádiratban ez a dátum még helyesen szerepelt.
Amit Rajk László utolsó szó jogán elmondott, külön elemzést érdemel, amit Fejtőtől meg is kapott: az ott elmondottak megdöbbentőek, s nem csak amiatt, mert annyira különböznek a vádlott-társak utolsó szó jogán elmondott bűnbánó szavaitól.
Azon mondat, hogy „mindazt, amit valaha is tettem s elkövettem, mindenkor és elsősorban saját elhatározásomból, szabad mérlegelés alapján tettem és követtem el", a korabeli külföldi tudósítások a kirendelt védő kényszerítő körülményeket hangsúlyozó beszéde cáfolatának tekintették, s ekként nyertek értelmet. Fejtő azonban ennél többet látott ebben: szerinte Rajk egész élete és személyisége benne volt ezekben a szavakban, amelyekkel azt kívánta mindenki tudomására hozni, hogy mindannak ellenére, amit történt, szabad volt, ahogyan annak idején szabadon választotta a részvételt az illegális kommunista mozgalomban, a spanyol polgárháborúban, s fogadta el mindazt, ami ezzel járt, üldöztetést és börtönt, most szabadon vállalta a fővádlott szerepét, bármi legyen is az ok, ami ebben döntőnek bizonyult. A korábban gondosan felsorolt „részletkérdések" lényegtelenné nyilvánítása pedig az egész vallomás visszavonásával lett volna egyenértékű.
Bár a kortársak mind kiemelték, hogy az ítélethirdetés után Rajk nem kért kegyelmet, a nyugati tudósítások ennél továbbmentek, amikor hangsúlyozták, hogy Rajk világosan és határozottan nem csupán visszautasította, hogy a maga számára kegyelmet kérjen, de kifejezte egyet nem értését is ügyvédje szándékával, hogy nevében automatikusan kegyelemért folyamodjon. Pedig Fejtő szerint bizonyára mást vártak tőle, valószínűleg része volt ez az eredeti szövegkönyvnek, de Rajk nem volt hajlandó végigmenni ezen az úton, és elkövetni önmaga megalázásának végső aktusát, és azok kegyelméért könyörögni, akik bukásának okozói voltak, s ezzel megtagadta tőlük a megelégedést, hogy önmaga lealacsonyításának végső lépését megtegye. Nem mintha kegyelmet kaphatott volna, tudta, hogy nem, és tudták, hogy tudja, de világossá akarta tenni, hogy nem is szeretné: elvesztve becsületét, az egész világ előtt kifejezte abbeli vágyát, hogy gyorsan bevégezze életét. A Szabad Nép minderről hallgatott, lakonikusan annyit jegyezve meg, hogy minden vádlott kegyelemért folyamodott. Jobb időkben az emberek még legkeserűbb ellenségeiknek is megadták saját haláluk méltóságát és annak lehetőségét, hogy az utolsó nemet kimondják.
(Ítéletet amúgy szeptember 24-én - és nem 15-én - hirdettek.)