Mikes

Mikes Kelemen reinkarnációja immár kilencedik misszilis levelével vélte megörvendeztetni az ÉS olvasóit magyar Rodostójából, Szigligetről. A levél hangvétele, stílusa azok számára, akik szerzőjének eddigi szépírói munkásságát akár csak felületesen is ismerik, összetéveszthetetlen: Petrovics Emil, ha akarna, sem tudna inkognitóban maradni. (Petrovics Emil: Misszilis levelek No. 9., ÉS, 2009/43., okt. 22.)

Önéletrajzi írása második kötetének megjelenése után (Önarckép - álarc nélkül, Második könyv, Elektra Kiadóház, 2007) érintettként is sikerült legyőznöm a pillanatnyi késztetést, hogy írjak róla. Méltatlannak éreztem volna reagálni rá. (Megtették helyettem volt tanítványai.) A Misszilis levél No 9. azonban nemcsak kvintesszenciája szellemi at­ti­tűd­jé­nek, hanem olyan új elemekkel járul hozzá annak kiteljesedéséhez, hogy azok mindenképpen megérdemelnek néhány megjegyzést.

Eddig csak a pártállami Népszabadság utolsó két évtizedének regnáló zenekritikusa merészelte megengedni magának, hogy olyan koncertekről írjon, melyeken nem volt jelen. A rendszerváltás után húsz évvel a szigligeti száműzött nemcsak ezt a gyakorlatot eleveníti fel, hanem még túl is tesz rajta: azzal gyanúsítja a kritikust, hogy azért nem meri megírni valódi véleményét a „trendi" szerzőkről és előadókról, mert „nem szeretne ellenségeket verbuválni" közülük, mert „fél az alkotótól, esetleg állását is kockáztatja". Ennél nagyobb sértéssel nem is illethetett volna kritikust. Kritikust, akit a művészi hatás minden csínját-bínját ismerni vélő zeneszerző doctus előzőleg - míves retorikai csattanóval - „nagyrabecsült poéta", „nagy tudású, jó ízlésű kritikus" epithetonokkal ruház fel. Csengery Kristóf válaszában (Rodostóban savanyú a szőlő, ÉS, 2009/44., okt. 30.) visszautasította a levélíró feltételezését. Szerintem nem feltételezésről van szó, hanem vádról, amint az a levél végének sommás ítéletéből („megmerevedett és tudálékos ítészkedés") egyértelműen kiderül.

Csengery annak tulajdonítja a levélíró furorját, hogy Petrovics Emilnek 2005 óta egyetlen műve sem hangzott el a Korunk Zenéje Fesztiválon. Ez a feltevés valószínűleg csak részben igaz. Száműzöttünk kezdettől fogva nem állhatta ezt a fesztivált, amelyen olyan szerzők szerepeltek (mi több, óriási sikerrel), mint az általa fasisztának titulált Stock­hausen vagy Nono, Xenakis, Mes­siaen, Berio és sorolhatnám tovább az „előre megfontolt és különös kegyetlenséggel működő zene- és művészetgyűlölő öngyilkos merénylők" egész sorát, beleértve világhírű honfitársainkat is... Egyébként, ha Petrovics annyira vágyik a szereplésre, akkor - a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjaként - vajon miért utasította vissza a felkérést arra a szeptember 25-én rendezett koncertre, amelyen a SZIMA zeneszerző tagjai tisztelegtek új műveikkel Bartók Béla előtt? Távolmaradása sokatmondóan árulkodó.

A magyar Rodostóból sanda oldalvágást kap „a jóindulattól duzzadó, esztétikai, hatalmi (és netán politikai) pozíciókat is figyelembe vevő, körültekintő koncertrendezők - anyagi áldozatokat is fitymáló - tevékenysége" is. Nem lévén olyan om­ni­po­tens és tájékozott, mint amilyennek a levélíró tartja magát, e bájos Gesamtkunst-mondatról csak annyit: a Korunk Zenéje rendezőjének anyagi eszközei oly minimálisak, hogy azok fitymálását emlegetni tökéletes tájékozatlanságra vagy merő rosszindulatra vall.

Hatalmi és politikai pozíciói csak a száműzöttnek voltak. Ő volt országgyűlési képviselő a pártállamban, ő volt évtizedeken keresztül a Szerzői Jogvédő Hivatal mindenható elnöke, a Kossuth-díj Bizottság tagja etc.

A vélt száműzetés érzete is meg­szé­pít(het)i a múltat. Íme: „Zsdanov esztétikája ájtatos esti ima a liberális szabadságértelmezés ízlésterrorjához képest." Eltekintve a mondatban lévő képzavartól az ízlésterror kifejezés - a hetvenes évek politikai varázsszava - mindig az éppen kiiktatandónak tekintett művészi törekvésekre vonatkozott. Az avantgarde ízlésterror veszélye volt az egyik hivatkozási alap a hírhedt három T (támogatás, tűrés, tiltás) bevezetésére. Zsdanovot akkor ugyan nem emlegették, de elég Oelmacher Anna a témában iránymutató írásait vagy a Népszabadság fentebb jelzett ko­lum­nis­tá­já­nak akkori idevonatkozó kritikáit elolvasni ahhoz, hogy pontosan érzékeljük a nagy szovjet esztéta szellemiségét. Eléggé meglepő tehát, ha a száműzött most ehhez a szellemiséghez közelebb érzi magát, mint ahhoz a liberális művészetszemlélethez, amelynek nevében sem őt, sem másokat soha nem üldöztek. A szó szoros értelmében üldözni ő sem üldözött senkit. Az viszont köztudott, hogy a száműzöttnek a pártállami időkben és még azután is kedvenc, havonta visszatérő elfoglaltsága volt a Muzsika főszerkesztőjével telefonon ordítozni a neki nem tetsző cikkek közlése miatt. Ehhez képest igazán üdvözítő változás, hogy Csengery Kristóf kritikája miatt most nem a főszerkesztőt gorombította le, hanem irodalmi levéllel tisztelte meg az ÉS-t.

Természetesen értelmetlen a levélnek a szerzőket és műveiket érintő műkritikai vonatkozásaival foglalkozni. De gustibus non est disputandum.

Sajnálom Petrovics Emilt. Tudom, hogy segítőkész és együttérző is tud lenni. Leveléből azonban kitűnik az a meggyőződése, hogy tévedhetetlen, ennélfogva akár sértőn és arrogánsan is jogosan oszthatja az észt mindenkinek. Közszájon forog az a kijelentése is, hogy csak addig él, amíg hatalma van. Ez a krédó inkább politikusoké, mint művészeké. A Fejedelem rég halott, de misszilis levelével Petrovics mintha még saját korábbi hatalmi helyzetét próbálná - legalább érzetileg - meghosszabbítani. Ha a hosszú és békés élethez még mindig erre az érzetre van szüksége, akkor ebben a vélekedésében nem szabad őt megzavarni. De talán még mindig nem késő számára, hogy megfogadja az általa bizonyára jól ismert Marcus Aurelius tanácsát: „Beszálltál, áthajóztál, megérkeztél: szállj ki!"