A holland kultúra sokféle arca

Érdekes, gondolatébresztő cikket közöl a Hollandiában élő Kerékjártó Ágnes az ÉS 2009. október 2-i , 40. számában Látható vagy elmondható világ? Gondolatok a holland kultúra sajátos minőségéről címmel.

Írásának bevezetőjében egy ismerőséről ír, aki valahányszor Amszterdamban jár, első útja Rembrandt Éjjeli őrjáratához vezet, abban gyönyörködik, s csak ezután indul további ügyei intézésére. A kép feltölti, és különleges energiákkal látja el. Nem véletlen, hogy ezzel indul a cikk, hiszen az amszterdami Rijksmuseum többek között a XVII. századi, világhírű holland festészet csúcsteljesítményeinek első számú gyűjtőhelye, a holland festészeti kánon szimbolikus és valóságos tere. Viszont érdemes nem csak egy képet megnézni benne, és nem csak ebbe a múzeumba elmenni Hollandiában, főleg akkor, ha a holland festészet aranykora alapján kívánunk következtetéseket levonni „a hollandokról" és a holland kultúráról.

A Kerékjártó Ágnes által felvázolt kép a hollandokról és a holland kultúráról némileg hiányérzetet kelt, tekintve, hogy írásában nem tér ki arra, kik is ezek a hollandok, és hogyan alakult ki a „józanság-egyszerűség-gyakorlatiasság hármas értékrendje", melyet a szerző „üdítőnek" nevez, majd többes szám első személyben folytatva azt írja, hogy mindez egyszersmind idegennek is hat számunkra. Nagyon úgy néz ki, hogy a XXI. század eleji kultúraelemző diskurzusokban nem szokás olyan általánosító jelleggel népcsoportokról beszélni, ahogyan azt Kerékjártó Ágnes teszi. A kultúra XIX. századi egyneműsége helyett transznacionális kultúrákról lehet ma már inkább szó. A holland kultúra sajátos minőségéről mondani valamit felelősséggel is jár, s hasznos, ha nem esünk az esszencializmus hibájába. Az, amit ma holland kultúrának nevezünk és annak sajátos minőségének, az valami kompozítum, sokféle elem összetett egésze. Jól láttatja mindezt Nour-Eddine Jarram A botanikai lecke (1991) c. festménye, amely Rembrandt Dr. Tulp anatómiai leckéjét (1632) „írja újra", amennyiben ez utóbbi festményének megfelelően csoportosítja alakjait. Ezek azonban nem XVII. századi orvostanhallgatók, akik az anatómiaprofesszor felügyelete alatt egy emberi hullát tanulmányoznak, hanem tulipánfejű alakok, a pra­elec­tor­ral együtt, akit az különböztet meg a többi, színes tulipánfejtől, hogy az övé fekete (kifinomult, hosszas, már Hollandiában végzett keresztezés eredménye) és egy kaktuszt - tehát egy egzotikus asszociációkat keltő növényt - állnak körül. Jó példa ez arra, hogy egy mai, marokkói származású holland művész hogyan illeszkedik a „tiszta holland" kulturális hagyományba (utalás Rembrandt világhírű festményére, valamint a tulipánra mint őshollandnak tartott szimbólumra), ugyanakkor hogyan hívja fel a figyelmet e „tiszta holland" kultúra hibrid mivoltára (a tulipán Törökországból került Hollandiába), visszavezetve minket egyszersmind a kultúra szó botanikai jelentéséhez, s felkeltve ezzel a hibridizáció asszociációját is. A nem egészen „fajtiszta holland" tulipán mellett a másik „tipikus holland" szuvenír, a kék-fehér delfti porcelán születésénél az 1602-ben megalakult holland Egyesült Kelet-Indiai Társaság áll (VOC), mely Kínából importálta az olyannyira áhított, igen drága, kék-fehér, leheletkönnyű porcelántárgyakat. A delfti porcelángyártás leutánozta a kínai mintát, hogy olcsóbban tudja eladni a kevéssé tehetőseknek a finom darabokat.

A holland statisztikai hivatal 2005-ös adatai szerint a lakosság százalékos megoszlása a következő: 80,9 holland, 2,4 indonéz, 2,4 német, 2,2 török, 2 suriname-i, 1,9 marokkói. A hollandok 0,8 százaléka a Holland-Antillákról való és arubai, hat százaléka pedig egyéb etnikai csoporthoz tartozik. A mai Hollandiát a hollandokon kívül mórok, zsidók, franciák, romák, németek, törökök, marokkóiak, magyarok, szerbek, lengyelek, suriname-iak - és még sorolhatnám - tették évszázadokon keresztül azzá a képződménnyé, amelyet oly szívesen nevezünk hollandnak. Ezt a kulturális jelenséget dolgozza fel a Cultuur en migratie in Nederland (Kultúra és migráció Hollandiában) c. ötkötetes sorozat, mely a nagybetűs Kultúrától kezdve a hétköznapok kultúrájáig, az öltözködéstől az éttermekig, a lakberendezéstől a nyelvhasználaton át a divatig veszi számba, mit adtak a holland kultúrának az ott élő, előbb-utóbb hollandokká vált nem hollandok.

Nem szabad megfeledkezni a négy évszázados gyarmatosításról sem, mely kiterjedt a mai Indonéziára, Suriname-ra, a Holland-Antillákra, Brazíliára, Nyugat-Afrikára, és a mai New York neve is Nieuw Amsterdam volt egykor. Hollandia Anglia és Franciaország után a világ harmadik legnagyobb gyarmatosító hatalma volt. Egyetlen gyarmattartó nép kultúráját sem lehet megérteni az illető nép gyarmati múltjának figyelembevétele nélkül: jelei ott vannak a regények oldalain, beivódtak a költészetbe, a berendezési tárgyakba, a köztéri szobrokba, az emlékművekbe, a gasztronómiába, és ott vannak a világszerte joggal csodált festményeken is.

A holland társadalom a XVII. századtól kezdve tehát semmiképpen nem tekinthető homogénnek. Korán kiépült városainak terein már akkor rengeteg népcsoport sétafikált. Gerrit Berckheyde Városháza az amszterdami Dam téren (1673) c. képén, mely az Amszterdami Történeti Múzeumban található, színes kavalkádot látunk a ma is oly híres téren. Köztük egy kaftános-turbános figura, nyilván a nemzetközi kereskedelmet szimbolizálja. Rembrandt első művei között szerepel A szolga meg­keresztelése c. festmény 1626-ból (Ut­recht, Museum Catha­rij­ne­con­vent), melyen az előtérben térdeplő figura egy fekete férfi, az etióp királynő kincstárnoka. A háttérben egy másik fekete férfi némiképp riadtan figyeli az eseményeket.

A már említett VOC mellett, mely a korabeli Európa legnagyobb vállalkozásai közé tartozott, három kontinensen működtetett hajóépítő üzemeivel, egészen Japánig terjedő telephelyeivel és harmincezer alkalmazottjával 1621-ben létrejött a holland Nyugat-Indiai Társaság is (WIC). Ez utóbbi kereskedelmének iránya egy háromszög mentén volt felrajzolható: a hollandok textilt, alkoholt és fegyvert szállítottak Nyugat-Afrikába, ahonnan rabszolgákat vittek Curaçaóba, innen viszont cukrot szállítottak vissza Hollandiába. Az amszterdami cukorfinomítók szolgáltatták egész Európa cukorszükségletének a felét. A holland csendéleteken csillogó ezüstök, a zsánerképeket díszítő egzotikus gyümölcsök a piaci bódék asztalain nem feltétlenül holland munka eredményeként kerültek a képekre. Legfeljebb holland hajókon érkeztek az országba, hogy aztán ott használják fel, illetve egyék/fessék meg őket. Jan Steen Osztrigaevő nő (1658/60) c. képén a hágai Mauritshuisben gazdagon terített asztalt látunk, ahol a már ismert történetű delfti porcelánkannán és az ezüsttálcán kívül egy tölcsér alakú papírzacskóban kiszóródott borsot is észrevehetünk. A bors is holland hajókon került Kelet-Indiából Hollandiába, s részben ez egyike azon fűszereknek, amelyeket Hollandia sokszoros áron értékesített Európában. A holland „peperduur" szó (a. m. méregdrága) mai is őrzi ezt a múltat. Az amszterdami Rijks­mu­seum­nál maradva Govert Flinck Gerard Pietersz. Hulft portréja (1654) c. képén a VOC első számú tanácsosa és főparancsnoka arcmását csodálhatjuk meg: a hajózáshoz szükséges eszközök veszik körül. A körző itt nem az asztronómiára vagy a geometriára utal, hanem a portrén látható férfi hivatására: a tengeri hajózásra. Egyáltalán, a XVII. századi festményeken, így Vermeer képein is rengeteg a hajózáshoz is nélkülözhetetlen térkép, hiszen, ahogyan Svetlana Alpers is rámutat, a térképészet, a térképészeti impulzus rendkívül szorosan kötődik Németalföldhöz. A világ meghódításának, az idegen tájakról hozott tudás felhalmozásának igénye hozta létre Mercator, Blaeu, Visscher és a többiek térképeit. Michiel van Musscher Thomas Hees portréja (1687) c. képe (Hága, Mauritshuis) egy, a hollandiai országgyűlés megbízásából Algériába kiküldött magas rangú hivatalnokot ábrázol egzotikus, keleti enteriőrben. Nehéz feladata az volt, hogy megfékezze a Földközi-tengeren akkoriban igencsak kellemetlenkedő algériai kalózokat, akik minduntalan akadályokat gördítettek a gyarmatok felé tartó holland hajók elé. Hees láthatóan meggazdagodott Algériában: egy mór fiú a szolgája, szőnyege, asztalterítője finom keleti kelme, az asztalon fekvő, kinyitott könyvben Észak-Afrika térképe látható. A falat afrikai és keleti fegyverek díszítik. Jacob Coeman, akinek a VOC alkalmazottjaként a betegek vigasztalása volt a feladata a messzi kelet-indiai gyarmaton, festőként is dolgozott. Pieter Cnoll batáviai kereskedő feleségével és két lányával (1665) c. festménye, mely szintén a Rijksmuseumban látható, Batávián készült, és pontosan tükrözi a hollandok és a bennszülöttek keveredését: az előtérben gazdag, elegáns, fekete öltözékben látjuk Pieter Cnollt, aki a VOC szolgálatában az egész batáviai kereskedelem ellenőrzését végezte. Mellette szintén elegáns, európai ruhát viselő felesége és két leánya. A feleség Japánban született, édesapja holland kereskedő volt, édesanyja japán kurtizán. Nemcsak az ő, hanem a két leánygyermek arcvonásain is meglátszik a keleti származás. Mögöttük két sötét bőrű szolga: egy fiú és egy lány. A kép a holland gyarmatosítás karrierjének tükre, melyben a színtiszta holland identitás a bennszülöttekkel való keveredés révén hibriddé változik. Egyébként mind a VOC, mind pedig a WIC folytatott rabszolga-kereskedelmet is, melyet Kelet-Indiában 1859-ben, Suriname-ban és a Holland-Antillákon 1863-ban szüntettek meg.

Az általam felsorolt festmények is remekművek, de a holland kultúra kevésbé egynemű szövetét reprezentálják. A mai józan hollandok egy részének elődei épp a gyarmatokon alakították ki hűvös távolságtartásukat, pragmatikus szellemüket, kereskedelmi, asztronómiai és sok egyéb szakértelmüket. Mind a múltbeli, mind a mai Hollandia számos etnikai csoport közreműködésével, e csoportok leigázásával vagy éppen Hollandiába településével/telepítésével alakította az országot olyanná, amilyen. Aki egyfelől a távoli Kelet-Indiában keményen dolgoztatta az ottani lakosságot, egész falvakat kiirtva vérfürdőket rendezett (Jan Pieterszoon Coen a XVII., Van Heutsz tábornok a XIX. században), az otthon, Hollandiában művelt, okos, a világ dolgaiban tájékozott, kifinomult ízlésű és főleg dúsgazdag mintapolgárként viselkedett, akit tetteiért kitüntetésekkel jutalmaztak (Van Heutszöt Vilma királynő tüntette ki), szobrokat mintáztak róluk (lásd az 1903-ban épült Berlage-féle Tőzsde épületét, amelyen Lambertus Zijl hősként formálta meg a homlokzatba beillesztve Coent), képeken örökítették meg alakjukat (lásd a fenti példákat, melyek száma nem teszi lehetővé a teljes felsorolást).

A méltán csodált XVII. századi Arany­kor felvirágzó gazdasága, mely a fes­tészet kibontakozását is lehetővé tet­te, szintén érdekes hátterű, ahogy a legfrissebb történeti kutatások is iga­zol­ják. Rudolf Dekker holland történész rámutat például, hogy a Keleti-ten­ger térségének országaival, például a Lengyelországgal folytatott kereske­delem (moedernegotie) - nevezetesen a gabona és a fa felvásárlása - tette lehetővé Hollandia gyors ütemű, XVII. századi urbanizációját és a virágzó polgári kultúrát, miközben a lengyel városok kiürültek, mert lakosaik éhen haltak, a parasztokra pedig óriási nyomást gyakoroltak saját nagybirtokosaik a hollandokkal kötendő zsíros üzletek reményében. A holland szabadság a lengyel szabadság kivéreztetésének eredményeképpen bontakozott ki, s lett oly irigylésre méltó.

A holland mesterek képei - ebben igaza van Kerékjártó Ágnesnek - egyfajta látásmódot is mutatnak. De ez a látásmód korántsem csak előítélet-mentes, ártatlan, tiszta pillantást foglal magában, ahogy Johan Huizinga is szerette látni, hanem a koloniális öntudat pillantását is. A világ minden részéből felhalmozott tudás attribútumai, a könyvek, a szobák falát díszítő térképek és keleti fegyverek, a körzők, földgömbök, a lakások legkülönbözőbb pontjain kucorgó majmocskák, a tatu felfüggesztett páncélja, a csendéletek és zsánerképek egzotikus gyümölcsei, az asztalokat fedő keleti szőnyegek, a gyarmatokon készült családi portrék mögött sok-sok vér, igazságtalan kizsákmányolás és az emberi méltóság semmibevétele bújik meg. A holland irodalom egy egészen fontos ága pedig az úgynevezett koloniális irodalom, amelyből még többet tudhatunk meg a „hollandok sajátos kultúrájáról".

Ettől persze még szerethetjük Hollandiát, „a hollandokat", csak ne rajzoljuk el a képet egy már régóta nem létező homogenitás irányába, hanem kontextusba helyezve vizsgáljuk azt. Maguk a hollandok is régóta foglalkoznak gyarmati múltjuk feldolgozásával, s csak lassú e múlt elemzően kritikai feltárása. Lassú, mert fájdalmas. Legyünk mi is józanok.

Irodalom:

Alpers, Svetlana: Hű képet alkotni. Holland művészet a XVII. században. Ford. Várady Szabolcs.  Corvina, Budapest, 2000

Buikema, Rosemarie & Meijer, Maaike (ed.): Cultuur en migratie in Nederland. Kunsten in beweging (II) 1980-2000. Sdu Uitgevers, Den Haag, 2004

Dekker, Rudolf: Meer verleden dan toekomst. Ge­schie­de­nis van verdwijnend Nederland. Bert Bakker, Amsterdam, 2008

Huizinga, Johan: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Ford. Gera Judit. Osiris, Budapest, 2001