Aki nem hiszi, járjon utána

Sárközy Péter, a római tudományegyetem magyar tanszékének tanára a lap legutóbbi számában (Kinek emléktábla, kinek pellengér, ÉS, 2009/43., okt. 22.) kifogásokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, ahogyan Rádai Eszter velem készített interjújában („Befurakodni a katolikus világegyház központjába", ÉS, 2009/39., szept. 25.) az ismert történész-filológus, Florio Banfi ügynöki tevékenységét bemutatom. Véleménye szerint „pellengérre állítottam" és „megszégyenítettem" őt - így levele tulajdonképpen védőbeszéd Banfi mellett, melyben többször is vall arról, mit nem hisz, illetve mit tart valószínűnek ebben a témakörben. Tiszteletben tartom Sárközy Péter vallomásait, de a tények makacs dolgok.

Sárközy Péter három állításomról kijelenti, hogy azokat nem hiszi el.

1) „[...] nem hiszem, hogy 82 év távlatában érdemes újra és újra felemlegetni, hogy [Banfi] azért élt haláláig Olaszországban, mert otthon még a húszas években egy kódex-lopási ügybe keveredett volna".

Itt a „volna" teljesen érthetetlen, hiszen a kódexlopás vitathatatlan tény: Stemmer Ödön, a jeles antikvárius memoárjaiban Nagy könyvlopás a Tudományos Akadémiánál 1924-ben címmel külön fejezetben szerepel. Továbbá szó sincs „belekeveredésről", mert egyedül Holik Flóris volt a bűntett elkövetője: kifejezetten haszonszerzés céljából az Akadémia mellett még a Nemzeti Múzeum és az Eötvös Kollégium gyűjteményéből, továbbá az Egyetemi Könyvtárból is eltulajdonított értékes könyveket, kódexeket és ősnyomtatványokat. Az interjúban természetesen nem öncélúan idéztem föl ezt a mozzanatot, hanem mert ez nem „csak" Banfi Olaszországba költözésének volt az oka. A bírósági iratok részletes áttanulmányozása alapján az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ez az esemény Florio Banfi félresiklott életének igazi kulcsélménye. Emiatt tört derékba oly ígéretesen induló hazai karrierje, emiatt kényszerült kivándorolni. Ez lett az oka annak - párosulva problematikus személyiségvonásaival -, hogy örökké békétlenségben, sértettségben élt, és sohasem önmagát, hanem mindenkori környezetét hibáztatta amiatt, hogy nem tudott a valóban imponáló tudása és tehetsége révén megfelelő egzisztenciára szert tenni. Felteszem a kérdést: milyen alapon vitatja Sárközy Péter a kódexlopás jelentőségével kapcsolatos állításomat, ha egyszer a Magyar Országos Levéltárban, a Budapest Főváros Levéltárában és az Eötvös Kollégium Levéltárában őrzött, erre vonatkozó iratokat nyilvánvalóan nem ismeri?

2) Sárközy ezt írja Banfi ügynöki mivolta kapcsán: „Akár beszervezték, akár nem (egyébként hiszi a piszi) [...]".

A történészi vitában a stílusélénkítő, játékos nyelvhasználat örömmel üdvözlendő - de nem feledtetheti, hogy egy ügynök beszervezése ténykérdés, nem hit dolga. Milyen alapon vitatja Florio Banfi ügynöki beszervezésére vonatkozó állításomat Sárközy Péter, ha az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött, két vaskos beszervezési dossziéját (jelzet: ÁBTL 3.2.1. Bt-407/1-2) szintén nyilvánvalóan nem ismeri?

3) A jelentésekről pedig ezt írja Sárközy: „ha véletlenül tényleg írt volna jelentéseket, amit egyébként nem hiszek".

Véletlenül? Lehet összességében tizenkét éven át, száznál bizonyára több (nem számoltam meg darabra) jelentést írni - véletlenül? Nos, milyen alapon vonja kétségbe Florio Banfi ügynöki jelentő tevékenységére vonatkozó állításomat Sárközy Péter, ha nyolc vaskos munkadossziéját (ÁBTL 3.2.3. Mt-764/1-8) megint csak nyilvánvalóan nem ismeri?

Fentiek alapján már sejthető, milyen alapon nyugszik Sárközynek az az állítása, miszerint Banfi „valószínűleg a légynek sem ártott, csak saját magának". Írásában, már annak címében is, az ügynökkel erőltetett párhuzamba állítja Kardos Tibor egyetemi tanárt, a Római Magyar Akadémia volt igazgatóját. Hadd idézzek hát „a légynek sem ártó" Banfi 1963 februárjában kelt jelentéséből egy jellemző részletet: „Márkus [Sándor ÁVH-s százados] egy következő találkozás alkalmával maga húzta elő K[ardos] nevét, jelezve, hogy egy reakciós egyéniség, [...] erre nézve én K[ardos] kijelentésével válaszoltam, mely szerint ő magát »re­vi­zio­nis­tá«-nak minősítette, ezzel okolva, hogy \'57 után nem tért vissza a pártba. [...] megjegyeztem, hogy K[ardos] alapjában véve jellemtelen ember, nem meggyőződésből szolgál, hanem érvényesülés céljából használja ki a rezsimet", továbbá „Kardos [...] akadémia-igazgatói működése idejében meleg baráti viszonyt ápolt a házban s házon kívül lakó papokkal s ezek reakciós csatlósaival, [...] akik tőle a magyar állam bőrére jelentékeny anyagi támogatásban részesültek."

Természetesen a legkevésbé sem vitatom azt a közismert tényt, hogy a beszervezett ügynökök között sok szerencsétlen ember is volt, akit zsarolással, erőszakkal vettek rá a besúgásra. De Sárközy sem tagadja, hogy sajnos voltak közöttük „néhány esetben, igaz, aljasságokat is elkövető emberek". Mivel az előbb említett nyolc munkadossziéból még számos, a fentihez hasonló szöveget idézhetnék, vitathatatlan ténynek tekinthető, hogy Florio Banfi sajnos az ügynököknek ebbe az utóbbi csoportjába tartozott. Először, 1949-ben még valóban az állásvesztéssel zsarolva szervezték be. De másodszor, 1954-ben már „hazafias alapon", továbbá jelentős anyagi juttatás ellenében vállalta a munkát, és végezte is további tizenegy esztendőn keresztül. Így akiket ő följelentett, azoknak - úgy vélem - joguk van megtudni, milyen erő befolyásolta a sorsukat - ez egyszerűen a diktatúra utáni erkölcsi kárpótlás része. „Ne állítsa senki sem pellengérre" Florio Banfit! - intéz felszólítást mindenkihez (így hozzám is) Sárközy Péter, miközben védence tényleges ügynöki tevékenységéről jól láthatóan nem tud semmit sem. Nincs igaza: Banfi nevét kimondani nem „pellengérre állítás", hanem komoly bűnök felelősét megnevező, tiszta beszéd.

Az is tarthatatlan túlzás, amit Sárközy ír, hogy az államvédelmi hatóságról szóló irodalomban az ügynökök főnökei és beszervezői „mindig" névtelenek maradnak: elég Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor könyvére, Kahler Frigyes és Kiszely Gábor köteteire vagy a Trezor-sorozatra stb. utalni. Ahol a struktúra bemutatása a cél, ott nem mindig szükséges a nevek felsorolása, de hát nincs benne semmi titok: Florio Banfival a hírszerzőtisztek közül Mályi Vilmos, Murai István, Dobai János, Márkus Sándor, Sipos Károly, Sándor Károly, Major Ferenc, Bogye János, Kozdon János tartotta a kapcsolatot.

Nem akarom hosszúra nyújtani válaszom, pedig lenne még miről írni bőven. Sárközy Péter írásában pl. kétszer is fölemlíti a Florio Banfi életművével kapcsolatos munkásságát, miközben eddig még egyetlenegy publikációjában sem sikerült (!) - az általa tudományos szempontból joggal méltatott és gondozott szerző - valódi nevét pontosan eltalálnia! Lelkesen dicséri Banfi tudományos érdemeit, de igyekezete ebben a levelében nincs a helyén, hiszen ezt nem vitattam soha. Több tévedés van megjegyzéseiben, továbbá manipulál a korábbi írásaimból vett idézetekkel. De mindezt hagyom, lássuk inkább a végét. Mint írja, „[e]zek után igazán elvárható, hogy az MTA Történeti [helyesen: Történettudományi] Intézete forráskiadványként megjelentesse a kutató szellemi hagyatékát". Nos, a római tudományegyetem magyar tanszékének tanárától pedig igazán elvárható, hogy elemi szinten tájékozódjon abban a témában, amiről reklamáló és erkölcsi kioktató levelet ír egy hetilapnak. Részemről, mondhatni személyesen, az is elvárható, hogy rólam, akit huszonhét éve ismer, akivel számos tudományos programon dolgozott együtt, akinek az írásait többször megjelentette az általa szerkesztett kiadványokban, minden esetben - de ha ilyen súlyos kérdésről van szó, akkor különösen - föltegye azt a minimumot, hogy tudom, mit beszélek.

Sárközy Péternek persze szíve joga, hogy ne higgye el, amit az ÉS-ben olvas. De akkor tartsa magát a szóláshoz: aki nem hiszi, járjon utána.