Egy vita margójára

VISSZHANG - LIII. évfolyam 43. szám, 2009. október 22.

A Ribbentrop-Molotov-paktum.

A II. világháború kirobbanásának hetvenedik évfordulóján a Molotov-Ribbentrop-paktum, illetve Sztálin és a Komintern szerepe került a médiumok asztalára a Népszabadságban, a Népszavában, a Magyar Narancsban, a Magyar Nemzetben, az index.hu-n, rádióállomásokon és a témának legnagyobb teret szentelő Élet és Irodalomban. A lengyelországi megemlékezést ismertető cikkében (Egy paktum furcsa évfordulója, ÉS, 2009/36., szept. 4.) Mitrovits Miklós találóan írta: „És ebben a politikai játszmában nincsenek mindig tekintettel a történeti tényekre és összefüggésekre." Igaza lett.

Nálunk a politikusok nem szóltak bele, de a média ugrott a hangzatos megfogalmazásokra. Két történészünk pörgette fel a vitát. Kun Miklós Lengyelország szovjet lerohanásáról, Sztálin támadó terveiről beszélt, felelősségéről a világháború kirobbantásában, mintegy bevezetve a Terror Háza Katyń-kiállítását. A legtöbb fórumon szereplő Ungváry Krisztián - mondandóját Mitrovitsnak címezve - két alkalommal is megszólalt (Egy paktumról, ÉS, 2009/38., szept. 18.; Hét pont, ÉS, 2009/40., okt. 2.). Karsai László is kifejtette véleményét (Időhúzás Hitlerrel, Sztálinnal és Trockijjal, ÉS, 2009/40.) A következetesen antifasiszta, a magyar hatóságok, Horthy és kormányai holo­ka­uszt-felelősségét mindig hangsúlyozó, a nyilasok gyalázatos szereplését dokumentáló történészek szélsőséges kommunistaellenességüket megőrizve kommentálták az eseményeket, illetve Mitrovits írását. Krausz Tamás a Népszavában replikázott (szept. 28.).

Kun Miklóson nem csodálkozom, ő mára a jobboldal markáns képviselője. Ungváry Krisztiánnál és Karsai Lászlónál más a helyzet. Tőlük a történészek számára a vitákban is kötelező szakmai minimum kérhető számon. Karsaival nem vitatkozom, mert állítása vélemény, nem a tőle megszokott történészi-szakmai munka. Csak jelzem: egyedül abban értek egyet vele, hogy Sztálin védhetetlen - emberileg és politikailag egyaránt. De ha szabad nekem is egy nem történészi megjegyzést tennem: ha valaki nem elítélően értékeli a Szovjetunió kül- vagy belpolitikájának egyes lépéseit - mint Mitrovits -, az nem feltétlenül Sztálint védi. Csak figyelmesen kell olvasni sorait.

Vitáznom Ungváry Krisztiánnal kell. Mindjárt az elején hangsúlyozva: a történészek közötti vitába ma már (még?) nem fér bele, hogy a másikat történelemhamisítással vádoljuk. A vitában szakmai minimumnak azt tekintem, hogy az élesen célba vett állításokat dokumentumokkal vagy legalább azoknak pontos helyét jelölve bizonyítsuk. Mert a dokumentumok különféleképpen magyarázhatóak ugyan, de a forráskritika jó eligazítást ad értelmezésükhöz. Ahhoz azonban gondosan el kell olvasni őket, s ha idézünk belőlük, azt pontosan kell tennünk. Ungváry a jelen vitában ezt nem így tette.

Ungváry állítja, hogy Sztálin célja a világforradalom kirobbantása, s ez összeegyeztethetetlen az európai békével és biztonsággal. Ebből következik, hogy a világforradalomnak kedvez a háború, s ezért Sztálin - szerinte - mindent megtesz a háborús konfliktusok elősegítéséért. Ami a háborút illeti, a dolog éppen fordítva áll. Sztálin szerint nem a világforradalom igényli a háborút, veri szét Európa és a világ békéjét, hanem azok az ellentétek, amelyek a nagyhatalmak, köztük természetesen az egyre fontosabb tényezővé váló, de katonai szövetséges nélküli Szovjetunió között feszülnek. A háború - Sztálin írja - annyiban „segít" a forradalomnak, hogy az embereket rádöbbenti, hogy saját kezükbe kell venniük sorsukat, szembe kell forduljanak a kapitalizmussal. Sztálin persze már nem hisz a világforradalomban - amint azt jelzi Sz. Bíró Zoltán is (Érvek és paktumok, ÉS, 2009/41., okt. 9.) -, de erről beszél az Ungváry által idézett helyen (Sztálin művei, 10. köt., Szikra, 1952. 305.). És nem arról, amit Ungváry ott fellelni vél, hogy „A Szovjetunió feladata a konfliktus elodázása addig az időpontig, amíg utóbbira [ti. a világforradalomra] a helyzet meg nem érik." A megadott oldalon nincs szó a Szovjetunió feladatairól. Viszont, ha öt oldallal továbblapozott volna, ott megtalálja, amit keres, persze nem az általa vélt tartalommal. Itt az áll: a Szovjetuniónak el kell odáznia „a kapitalista világgal való háborút, amely elkerülhetetlen, de amelyet el lehet odázni addig az időpontig, amikorra megérik az európai proletárforradalom, ...vagy amíg a kapitalisták a gyarmatokon való osztozkodás miatt hajba nem kapnak egymással". Vagyis Sztálin szerint az biztos, hogy a Szovjetuniót meg fogják előbb-utóbb támadni, de nem mindegy, hogy lesznek‑e szövetségesei, vagy hogy megosztottak lesznek-e ellenségei. Arról, hogy a Szovjetuniónak használna a háború, nincs szó. De az ellenkezőjéről igen. A szöveg így folytatódik: „Ezért a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása kötelező feladat számunkra. A kapitalista országokkal való kapcsolataink alapja az, hogy lehetségesnek tartjuk két ellentétes rendszer egyidejű létezését." (Sztálin művei. 10. köt. Szikra, 1952. 305. 310. o.)

Ezért sem értek egyet Mitrovits Miklóssal abban, hogy Ungváry csak kontextusukból ragadta ki a „dokumentumfoszlányokat". Állítom, hogy nem olvasott figyelmesen. Az általa jelölt helyeken nem találhatóak azok a kifejezések, amelyeket ott fellelni vélt, vagy láthatóan teljesen más a jelentésük. Nézzük tovább.

Láttuk, hogy Sztálin 1927-es kongresszusi beszédében egyetlen szó sincs arról, amit Ungváry állít, vagyis „hogy a világháború néhány éven belül kitör". Mondhatta volna, de nem mondta. Ez a helyzet Ungváry másik, forrással megjelölt állításával is. Az 1931-ből származó dokumentum nem tartalmazza, hogy a Szovjetunió „feladatának tekinti az egész világ felforgatását, a forradalom lángra lobbantását" (hivatkozása: Sztálin művei. 13. köt. 43.) Éppen fordított a helyzet. Sztálin azt mondja, hogy a Szovjetunióban úgy kell dolgozni, hogy „a világ munkásosztálya reánk tekintve azt mondhassa: ez az én élcsapatom, ez az én rohambrigádom, ez az én munkáshatalmam, ez az én hazám - jól csinálják a maguk dolgát, a mi dolgunkat -, támogassuk hát őket a kapitalisták ellen és lobbantsuk lángra a világforradalmat". Vagyis, akárcsak a négy évvel korábbi dokumentumban, nem a Szovjetunió robbantja ki a világforradalmat a világ proletariátusa érdekében, hanem éppen fordítva, a világ proletariátusának kellene ezt tennie a Szovjetunió támogatására.

Minden alapot nélkülöz a másik állítás is, miszerint a Szovjetunió legalábbis „társtettes" a világháború kirobbantásában. A német hadsereg nyersanyag- és hadianyag-ellátása ugyanis csak hónapokra lett volna elegendő, s a háború folytatása csak a szovjet szállításokkal volt megoldható. Ez a vélemény nem ismeretlen az irodalomban. Tudjuk, a németek figyelembe vették villámháborús katonai terveikben a nyersanyagok hazai hiányát. Csakhogy Hitler döntéseiben ez nem volt elsőrendű szempont, igaz, nem is származott belőle gond a Szovjetunió megtámadásáig. Katonailag nem volt megalapozott az 1936-os bevonulás a Rajna-vidékre, majd a Fall Rot sem, arra az esetre ha Csehszlovákia lerohanásakor a franciák megtámadnák Németországot. Ilyen volt a Lengyelország elleni támadás terve, a Fall Weiss is. Hitler nem számolt sem a franciák-britek, sem pedig a szovjetek támadásával. Megalapozatlan tervei azonban egytől egyig végrehajthatónak bizonyultak.

Az világos, hogy a világháborút nem az angol és a francia hadüzenet idézte elő. Ismét Hitler döntött, ahogy korábban is, amikor a münchenihez hasonló brit megalkuvást remélve elrendelte Anglia bombázását, illetve később, amikor a már megszállt és szövetségre kényszerített Európa erőforrásainak is birtokában megtámadta a Szovjetuniót. Aki ezt nem érti, az elég, ha belelapoz a Mein Kampfba, ott megtalálható a pontos menetrend. Vagy tekintsen a japánok 1927. évi, ún. Tanaka-memorandumába.

Nem nehéz bizonyítani, hogy a szovjet diplomácia, nevezetesen Litvinov külügyi népbiztos (külügyminiszter) 1933 és 1939 között követett elve, a kollektív biztonságra való törekvés, azt akarta megakadályozni, hogy a Szovjetunió ne válhasson agresszió áldozatává. Lássunk világosan: Sztálin a brit és francia politikának attól a szándékától tartott, hogy Németországot a Szovjetunió felé tereljék, hogy ők maguk kimaradjanak a konfliktusból, és miután a két diktátor egymást legyengítette, színre lépjenek, s legyőzzék mindkettőt. Ellentétben azzal, amit Karsai vizionál Európa szovjet elfoglalásáról. Míg az előbbire, Sztálin félelmére vannak dokumentumok, az utóbbira nincsenek.

Beszéljünk világosan: Európa békéjének brit-francia koncepciója az 1920-as évek közepétől az volt, hogy ki kell elégíteni Németországot, fizetőképessé tenni az amerikai tőke bevonásával, részben elismerve a ver­sailles-i béke igazságtalan voltát, de csak ami a keleti területeket illeti. (Dawes-terv, Locarno, Maginot-vonal.) Nem kívánok olyan bonyolult ügyekbe belemélyedni, hogy az Anschluss - ellentétben a tankönyvekben is találhatóakkal - már Versailles-ban sem volt mindörökre tiltva - nem tartották elképzelhetetlennek a két állam egyesülését később, népszövetségi vagy nagyhatalmi alku eredményeként.

Hitler hatalomra jutását követően sem változott a helyzet. Nem volt érdemi reakció, amikor 1935-ben Németország bevezette az általános hadkötelezettséget, először sértve meg a versailles-i szerződést. Sőt, a britek ebben az évben tették lehetővé Németországnak, hogy legalizálja tengeri fegyverkezését. Amikor Hitler 1936-ban bevonult a Rajna-vidékre, a franciák háborogtak, de nem tettek semmit, holott, ma már tudjuk, Hitler visszavonult volna. 1938-ban Hitler keletnek fordult: előbb Ausztriát kebelezte be, majd brit-francia-olasz támogatással megkapta a Szudéta-vidéket. Fél év múlva pedig egész Csehországot, miközben Szlovákiát a vazallusává tette. Gyenge tiltakozó hangok elhangzottak ugyan, ellenlépésekre nem került sor. Sztálin látta, hogy Hitler feléje közeledik, és hallotta a Prágában „magánlátogatáson" járó brit megbízott, Lord Runciman fenyegetését: ha a csehek elfogadják a szovjet katonai segítséget, úgy számíthatnak a bolsevizmus elleni keresztes háborúra. (A dokumentumok mind megtalálhatók. Ajánlott olvasmány Igor Lukes jól dokumentált könyve, amely bemutatja Sztálin kétszínűségét is: Czechoslovakia between Stalin and Hitler: the diplomacy of Edward Benes in the 1930s (Oxford University Press, 1996. 182-202.)

Sztálin 1934-ben már komolyan számolt a háborúval, s a világforradalom rég nem foglalkoztatta. Ez kiderül a XVII. pártkongresszuson elmondott beszédéből. „Mi nem orientálódunk Németországra, éppúgy nem, mint ahogy most sem orientálódunk Lengyelországra és Franciaországra... És ha a Szovjetunió érdekei azt követelik, hogy közeledjünk egyik vagy másik, a béke megbontásában nem érdekelt országhoz, mi ezt habozás nélkül megtesszük." (I. V. Sztálin: A leninizmus kérdései. Szikra, Budapest, 1945. 478. A szövegrészt az eredeti orosz alapján közlöm, s bontom ki a tematikát szélesebben Dimitrov fasizmus-meghatározása - mítosz és valóság címmel. In Megismerhető történelem. ELTE BTK-Volos, Budapest, 2007. 205-213.)

Tény továbbá, hogy Hitler már 1939 tavaszán eldöntötte Lengyelország lerohanását. A Fall Weiss előkészítésére a Führerweisung április 3-án kelt, ebben az szerepel: támadás legkésőbb szeptember 1-ig. Sztálin és Vorosilov ennek tudatában kezdeményezett tárgyalásokat áprilisban a franciákkal és a britekkel, akik szintén tudtak Hitler szándékáról. Sztálin a britekkel és franciákkal folytatott tárgyalásokon azonban első kézből értesülhetett arról is, hogy a nyugati demokráciák hadseregeinek létszáma és felkészültsége elégtelen az eredményes ellencsapásra, még ha arra hajlandóak lennének is Lengyelország védelmében. Az erről szóló dokumentumok nem titkosak. És azok a dokumentumok sem, amelyekben a franciák és az angolok nem voltak hajlandók a lengyel garanciát kiterjeszteni a balti államokra. A Molotov-Ribbentrop-paktumot lehet és kell bírálni, de azt is illik tudni és számításba venni, hogy aláírására akkor került sor, amikor a brit-francia-szovjet szövetség minden esélye elszállt.

Ennél is elképesztőbb tájékozatlanságra vallanak a Komintern-dokumentumokkal kapcsolatos közlések. Ungváry állította, hogy „Sokatmondó, hogy az orosz levéltárakban őrzött Komintern-dokumentumok közül csak a VII. kongresszus határozatai nem kutathatóak. Magyar levéltárakban azonban a határozat bizonyos elemei fellelhetőek." Majd Mitrovits kritikájára „javított", elismerte, hogy: „a Komintern VII. kongresszusa határozatainak 1989 előtti elzárása nem jelenti azt, hogy... ma is kutathatatlanok". Szerintem inkább az a sokatmondó, hogy Ungvárynak fogalma sincs arról, hogy a Komintern kongresszusainak valamennyi határozata, így a VII. kongresszusé is, hozzáférhető volt már keletkezésének pillanatától. Az általa idézett határozat a sajtóban rögtön megjelent. Legutóbb A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai kötetben láttak napvilágot magyarul. (Kossuth, Budapest, 1975. 414-437.)

Ami végül, túl a történelemhamísítás vádján, a tények és a történelmi helyzet teljes figyelmen kívül hagyásán felháborított, az a hazai kommunisták elleni teljesen megalapozatlan vád volt. Mit is állított Ungváry? A levéltárban fellelt dokumentumként hivatkozik a már jelzett, nagy példányszámban publikált Komintern-határozatra. A fasizmus offenzívája és a Kommunista Internacionálé feladatai - a munkásosztály egységéért a fasizmus ellen vívott harcban - ez a határozat címe volt, de a szövegen belül nem a „2. bekezdés IV. pontja" - ahogy Ungváry írja -, hanem a IV. alfejezet címe A kommunisták feladatai az antifasiszta mozgalom egyes frontszakaszain, s ennek 2. pontjában található egy félmondat: „a kommunistáknak be kell lépniük az összes fasiszta tömegszervezetbe, amelyek az illető országban a legalitás monopóliumát élvezik". Ennyit a pontosságról. Ungváry ezt idézi, kiegészítve egy kommentárral: „A határozat nem is maradt következmények nélkül, Magyarországon a kommunista párt jelentős része ezt követően lépett át Szálasi Ferenc pártjába, és vált ott részben meghatározó erővé (Kassai-Schallmayer Ferenc későbbi propagandaminiszter, Péntek István későbbi hungarista ideológiai vezető és társai)." Elképesztő állítások sora, amelyekből egyetlen szó sem igaz. Szinte említeni is alig érdemes, hogy a határozat nyilvánvalóan nem vonatkozott Magyarországra, ahol a nyilas mozgalom nemhogy monopolhelyzetben nem volt, de éppen csak megalakult. Fontosabb, hogy a határozatban pontosan megjelölték a belépés célját: „...be kell lépniük az összes fasiszta tömegszervezetbe..., hogy az e szervezetekhez tartozó tömegek érdekeit szembeállítsák a fasizmus politikájával, és szétbomlasszák a fasizmus tömegbázisát". Tehát nem azok támogatásáról volt szó, ellenkezőleg. Hogy ezt megtudja, nem kellett volna levéltárba menni, csak fellapozni a magyar Komintern-dokumentum kötetet a 426. oldalon. Hasonlóan megalapozott „a párt jelentős része" kitétel. Másrészt ebből az egészből is csak a nevek valósak, még a velük kapcsolatos állítások sem. Nem igaz, hogy Kassai-Schallmayer Ferenc kommunistaként lépett be a nyilasokhoz. Ő korábban a kommunista pártból kizárt Weisshaus Aladár munkatársa volt, az Új Szó egyik szerkesztője és terjesztője Budapesten, a VI. kerületben. Ezért a szociáldemokrata pártból zárták ki, még 1934 áprilisában, majd Weisshaus is szakított vele náci nézetei miatt. A történet bonyolult, de tény: nem kommunistaként, nem a Komintern határozatát követve és nem Szálasihoz csatlakozott, hanem a „nemzeti" Csoór Lajos képviselőhöz, akivel a szélsőjobbhoz soroló Népakarat Párt alapításában vett ekkor részt. Péntek István esetében sem igazak az állítások. Soha nem volt tagja a KMP-nek - a Kominternt elutasító Magyarországi Baloldali Kommunisták Szervezetben vett részt. Az 1930-as évek közepétől már a szélsőjobb felé tájékozódott, ezután került Szálasihoz.

Ha a Kominternnel kapcsolatos irodalom ismerete nem kérhető is számon Ungvárytól, legföljebb az, hogy ebben az esetben miért nyilatkozik a tematikáról, az utóbbiak, a magyar nyilas mozgalom általa említett két figurája már szűkebb kutatási területének szereplői. Illett volna utánanéznie életútjuknak. Ehhez sem kellett volna átlépnie a levéltárak küszöbét.

 

(A szerző történész, egyetemi tanár)

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 23. szám, 2017. június 9.
LXI. évfolyam, 17. szám, 2017. április 28.
Élet és Irodalom 2022