Elűzött németek

Cikkében (Nemzetiségi kérdés újra, ÉS, 2009/41., okt. 9.) Tamás Gáspár Miklós - bár föltehetően ismeri a tényeket - pontatlanul fogalmaz. Azt mondja, hogy a II. világháborúban győztes hatalmak a nemzetiségi kérdés fölszámolása érdekében „a korábbi lengyelországi és csehszlovákiai német nemzeti kisebbségek millióit kitelepítették..." Csehszlovákiára nézve ez az állítás igaz: két és fél, hárommillió ún. szudétanémetet - a csehországi összlakosság majdnem egyharmadát - erőszakkal kitelepítettek, vagyonától, csehszlovák állampolgárságától megfosztottak. Lengyelországra nézve azonban a tétel nem állja meg a helyét, mert a szerző a „korábbi" jelzőt használja, és kisebbségről beszél. Az 1918 és 1939 közötti Lengyel Köztársaságban azonban igen csekély, a két százalékot alig meghaladó (kb. hétszázezer fős) volt „a német nemzeti kisebbség" aránya, amiből a sokmilliós szám nehezen jön ki. A valóság az, hogy a felszabadított Lengyelország hatóságai a határmódosítások folytán nekik ítélt kelet-poroszországi, pomerániai, brandenburgi és sziléziai területekről űztek el vagy ötmillió „birodalmi németet", egyszóval olyan embereket, akik a háború előtt nem Lengyelországban, hanem a Német Birodalom területén éltek. További nyolcmillió német - ugyanezekről a területekről - az előre nyomuló szovjet csapatok elől menekült el, ennek az áradatnak a drámája bőségesen jelen van a történeti és szépirodalomban (vö. Günter Grass). De még a lengyel művészetben is. Ilyenformán a mai Lengyelország és Csehszlovákia területét a győztesek mindösszesen több mint tizenötmillió, 95 százalékban őshonos némettől „szabadították meg". (A számok hozzávetőlegesek.) Haza- és szülőföldvesztés tekintetében se méreteire, se arányaira nézve nem ért ekkora veszteség egyetlen európai nemzetet se: magyar és más milliók kerültek vagy kerültek vissza ugyan idegen uralom alá, de ők legalább, ellentétben a németekkel, igen nagy többségükben a szülőföldjükön marad(hat)tak. (Elkerülendő a blaszfémiát: én itt elűzöttekről beszélek, nem pedig elpusztítottakról. Hitler számláján van hatmillió lengyel - benne hárommillió lengyel zsidó - halála. Ami némi magyarázattal szolgál a lengyelek bosszúvágyának intenzitására. Benešnek a „szudétákon" kitöltött bosszúvágya semmi hasonlóval nem okadatolható, hacsak nem azzal, hogy a szudétanémet náci párt helyettes vezére, K. H. Frank a Heydrich elleni merénylet után Hitler prágai helytartója lett, és ebben a minőségében különös kegyetlenséget mutatott - vö. Lidice.)

És még egy megjegyzés. Ha volna esélyem rá, szószólója lennék annak a hatszázezer szudétanémetnek, aki nem a Német Birodalomhoz való csatlakozás, hanem Csehszlovákia állami egysége és az évszázadok óta cseh területen élő kisebbség status quója mellett tett hitet. Ezek az emberek zömmel szociáldemokraták és kommunisták voltak, de a számban benne van a konzervatív értelmiség egy része is. A Beneš-dekrétumok könyörtelenül elbántak velük: aki németnek született, annak nem járt kímélet. Kíméletet kaptak viszont - minthogy a dekrétumok nemcsak kegyetlenek, hanem cinikusak is voltak - mindama szlovákok, akiknek az „önálló" szlovák állam létrehozásával és annak náci-vazallussá alacsonyításával messze nagyobb részük volt a csehszlovák állami egység szétverésében, mint az e váddal illetett német és magyar kisebbségnek. (Lásd: Bibó mondatait a csehszlovák állammal vállalt szolidaritás légneműségéről.) Itt bezárul a kör. Tamás Gáspár Miklósnak tökéletesen igaza van abban, hogy Beneš nem akart egyebet, mint „tisztán szláv államot". A kollektív bűnösséget, mely per definitionem amúgy is visszautasítandó, szelektíven, kettős mércével kezelte.