Érvek és paktumok

Ungváry Krisztián nagyvonalú tablóban próbálja felrajzolni a Molotov-Ribbentrop-paktumhoz vezető szovjet külpolitika konceptuális hátterét és motivációját (Egy paktumról, ÉS, 2009/38., szept. 18.). A megrajzolt kép nem igazán meggyőző, már csak azért sem, mert annak középpontjába - érdemi bizonyítékok nélkül - a prolongált világforradalom tézisét állítja, összekeverve a hangzatos retorikát a tényleges háborús felkészüléssel. Ráadásul úgy, hogy álláspontját leginkább Sztálin 1939. augusztus 19-én, a Politikai Bizottság tagjai előtt elmondott állítólagos beszédére alapozza. Hosszasan idézi Sztálint - cikkének csaknem negyede foglalkozik ezzel a szöveggel -, ám a beszéd hitelességére nem hoz fel semmiféle bizonyító erejű tényt, holott tudnia kellene, hogy a szóban forgó beszéd ténye és tartalma körül komoly kétségek vetődnek fel. A hitelesség kapcsán beéri egyetlen megjegyzéssel, miszerint „1993-ig a szovjet történészek és emlékiratírók még azt is tagadták, hogy 1939. augusztus 19-én egyáltalán sor került volna a Politikai Bizottság ülésére". Majd álláspontját igazolandó Dmitrij Vol­ko­go­nov vezérezredesre hivatkozik, mondván, hogy ő volt az első, aki az Izvesztyija 1993. január 16-i számában közreadott cikkében elismerte a PB-ülés tényét.

Ha Ungváry olvasta volna az Izvesztyija-cikket, aligha hivatkozott volna rá. Volkogonov ugyanis a következőket állítja: „V(iktor) Szuvorov [aki 1985-ben kiadott, erősen vitatott és számos tekintetben joggal dilettánsnak tekintett könyvével, A jégtörővel újabb impulzust adott a II. világháború kitöréséről folyó vitának - Sz. B. Z.] kitartóan hangsúlyozza 1939. augusztus 19-e különös jelentőségét, amikor is, véleménye szerint, megszületett a döntés a Németország elleni támadásról. Ki kell ábrándítanom a szerzőt: valóban, augusztus 19-én sor került a Politikai Bizottság ülésére, de csak a következő katonai kérdés merült fel: »Az Akmolinszk-Kartali vasútvonal építésén dolgozók Vörös Hadseregbe történő behívásának elhalasztásáról«. És kész." Volkogonov azonban egy fontos vonatkozásban téved. A dokumentum ugyanis, amit a „kezében tartott" és amire hivatkozik, nem a Politikai Bizottság üléséről készített jegyzőkönyv volt, hanem az a határozat, amit a PB nevében ezen a napon hoztak. A szovjet hadsereg egykori politikai főcsoportfőnökének ugyanis tudnia kellett volna, hogy a bolsevik párt formálisan legfontosabb irányító testülete a harmincas évek végén már fölöttébb ritkán ülésezett. A Politikai Bizottságot 1937-ben hétszer hívták össze, 1938-ban ötször, míg 1939-ben mindössze kétszer, január 29-én és december 17-én. Ugyanakkor - párhuzamosan ezzel - rendkívüli módon megnő a PB által jóváhagyott határozatok száma. 1939-ben például 2855 kérdésben döntött a testület. Ezeket az anyagokat rendre a KB Szervezési Irodája (Orgbjuro) és Titkársága (Szekretariat) készítette elő, és köröztette a Politikai Bizottság tagjai között. Kevéssé ismert tény, hogy a bolsevik párt vezetése még 1923 decemberében úgy döntött, hogy „a Politikai Bizottság jegyzőkönyveibe a PB határozatain kívül semmit se kell feljegyezni". Ha pedig valamilyen kérdés vitáját indokoltnak találták jegyzőkönyvbe venni és részletesen lejegyezni, akkor erről a PB külön határozatot hozott, és e határozat tényét rögzítették az ülés jegyzőkönyvében. E gyakorlat egészen a negyvenes évek végéig fönnállt. Volkogonov, aki nem történész, minderről nem tud, így óvatlanul összekeveri a határozatot tartalmazó dokumentumot a jegyzőkönyvvel. Szerencsére azonban néhány éve már nem kell ahhoz archívumokat bújni, hogy kiderüljön - legalábbis, ami az 1919 és 1952 közti periódust illeti -, mikor és miről tanácskozott a PB, illetve mikor milyen határozatokat hozott. Elég fellapozni a PB napirendjén szereplő kérdések és határozatok három kötetben közreadott katalógusát (Politbjuro CK RKP(b)-VKP(b). Povesztki dnyja zaszedanyi, I-III., Moszkva, 2001), és ott a második kötet 1073. oldalán valóban az olvasható, amit Volkogonov állít, azzal a lényeges megszorítással, hogy ezen a napon, vagyis augusztus 19-én nem került sor PB-ülésre, ám a tábornok által emlegetett határozatot a PB - ülés nélkül - valóban elfogadta. (Az Ungváry által hosszasan idézett Sztálin-beszéddel azonban nemcsak az a gond, hogy egyetlen komoly bizonyíték sem igazolja megtörténtét, hanem az is, hogy tartalma tele van lapszusokkal. Ezek részletes bemutatására itt most nincs mód. Akit ez érdekel, annak figyelmébe ajánlhatom Szergej Szlucs kiváló tanulmányát az Otyecsesztvennaja isztorija 2004/1. számában.)

Lehet persze mondani, hogy mindez nem bizonyít semmit, hiszen attól még, hogy mindmáig nem került elő az augusztus 19-i PB-ülés jegyzőkönyve, még ülésezhetett a testület, és Sztálin elmondhatta hírhedt beszédét. Igen ám, de akkor miért volt Sztálin kénytelen néhány héttel később, szeptember 7-én a Komintern vezetőinek mindezt megismételni, vagy legalábbis az állítólagos augusztusi beszédhez nagyon hasonló álláspontot újra kifejteni? Ha Ungváry ismerné a Dimitrov feljegyzéseiben megörökített - és cikkében egyébként ugyancsak hosszan idézett - szeptemberi találkozó előtörténetét, valószínűleg maga is észrevehette volna az itt feszülő ellentmondást.

A Sztálinnak tulajdonított augusztus 19-i beszédről a világ a francia Havas hírügynökség 1939. november 29-én kiadott, a Revue de Droit International 1939/3. számára hivatkozó közleményéből értesülhetett. A közlemény preambuluma azt állítja, hogy „a Politikai Bizottság tagjait augusztus 19-én este sürgősen titkos tanácskozásra hívták, amelyen részt vettek a Komintern jeles vezetői is, de csak azok, akik az orosz szekció tagjai voltak". Hogy kik voltak ekkor az „orosz szekció" tagjai, könnyű ellenőrizni: Sztálinon kívül Andrej Zsdanov és Dmitrij Manuilszkij. Tehát a Havas beszámolója szerint nekik mindenképpen hallaniuk kellett volna Sztálinnak a PB előtt elmondott augusztus 19-i beszédét. Ehhez képest a Komintern vezetői néhány nappal később fölöttébb meglepetten értesültek a német tárgyalódelegáció moszkvai érkezéséről, majd pedig a meg nem támadási szerződés aláírásáról. Fridrih Firszov, aki még a kilencvenes évek elején elsőként fért hozzá Dimitrov titkosan kezelt naplójához, és adott közre belőle hosszú részleteket, néhány éve vaskos kötetben (Szekretnije kodi: Isztorija Kominterna [1919-1943]/, Moszkva, 2007) foglalta össze több évtizedes Komintern-kutatásait. Részletesen leírja a szeptember 7-i Sztálinnál tartott találkozó előtörténetét, miközben - beszédes módon - egyetlen mondatot sem szentel Sztálin állítólagos augusztus 19-i beszédének. A történet az 1994 óta az Egyesült Államokban élő történész - szinte kizárólag archívumi anyagokra hivatkozó - előadásában a következőképpen fest: 1939. augusztus 22-én a moszkvai lapok beszámolnak arról, hogy küszöbön áll a német külügyminiszter moszkvai látogatása. Ugyanezen a napon ülésezik a Komintern Titkársága is. Olyan direktívát fogadnak el, amely a kommunista pártokat felszólítja a „burzsoá és szocialista sajtó" elleni támadásra, mégpedig azzal a tartalommal, hogy „a Szovjetunió és Németország közti esetleges meg nem támadási szerződés nem zárja ki Moszkva Franciaországgal és Angliával kötendő megállapodásának lehetőségét és szükségességét az agresszor elleni közös fellépés érdekében". Már ez a formula is erős tanácstalanságot sejtet, de vannak ennél közvetlenebb bizonyítékai is annak, hogy a Komintern vezetői nem nagyon értették az augusztus 23. után kialakult új helyzet és az annak megfelelő „helyes" magatartás tartalmát. Ez fejeződik ki abban a levélben is, amit Dimitrov és Manuilszkij augusztus 27-én írt Sztálinnak. (Csak emlékeztetőül: a Havas közleménye szerint Manuilszkijnak ott kellett lennie az augusztus 19-i PB-ülésen.) Ebben az augusztus végén írt levélben segítséget kérnek Sztálintól az ügyben, hogy az új helyzetben milyen irányvonalat kövessenek a francia kommunisták. Jellemző módon a levél, amely röviden összefoglalja Dimitrov és Manuilszkij aktuális helyzetértékelését is, a szovjet-német-paktum védelmén túl úgy foglal állást, hogy a francia kommunistáknak továbbra is támogatniuk kell a „fasiszta Németország agressziója elleni ellenállást". Dimitrovék azonban hiába küldik el levelüket, kérdésükre nem kapnak választ. Mígnem szeptember 5-én a Komintern vezetői ismét tanácskoznak, és megkezdik a háborúról és a kommunisták feladatairól szóló új tézistervezet kidolgozását. Ugyanezen a napon Dimitrov személyesen fordul Sztálin egyik legközelebbi munkatársához, Zsdanovhoz, amelyben kéri, hogy az utóbbi emlékeztesse Sztálint augusztus 27-i levelükre - Dimitrov e levél másolatát át is adja Zsdanovnak -, mert az abban felvetett kérdések nem veszítették el aktualitásukat, sőt a háború kitörésével még a korábbiaknál is élesebben vetődnek fel. A levélre aztán néhány nappal később felkerült a rövid feljegyzés: „ A Sztálin elvtárssal történő megbeszélésre Molotov és Zsdanov elvtársak jelenlé­té­ben 1939. 09. 07-én sor került". Mindezek ismeretében éppenséggel nem tűnik életszerűnek, hogy Sztálin annak ellenére kénytelen - többszöri kérés után - tájékoztatni a Komintern vezetését az új irányvonalról, hogy a Komintern „orosz szekciója" meghallgatta állítólagos augusztus 19-i beszédét. Ha valóban sorkerült az augusztus 19‑i beszédre, úgy teljesen érthetetlen a Komintern vezetésének augusztus végi nyilvánvaló tanácstalansága.

Mitrovits Miklósnak írt válaszcikkében (Hét pont, ÉS, 2009/40., okt. 2.) Ungváry Krisztián a fiatal történészt - mert Mitrovits az események egy Ungvárytól eltérő értelmezését adja (Egy paktum furcsa évfordulója, 2009/36., szept. 4.) - történelemhamisítással vádolja meg. Lelke rajta. Bár látva Ung­váry nagyvonalú viszonyát a forrásokhoz - én egy kicsit szerényebb lennék.