Sírkőkritika

VISSZHANG - LIII. évfolyam 40. szám, 2009. október 2.

Megjegyzések György Péter múzeumkritikájához.

Egyik kiadatlan, mert befejezetlen művében, az Adler-könyvben, Kier­ke­gaard éles és végletes különbséget tesz kétféle élet között. Az egyik fajta élet együtt telik az idővel, az idő mozgása képezi szüntelen premisszáit, anélkül hogy valaha is konklúzióhoz jutna. Vagyis ez az élet is, mint minden élet, egyszer elmúlik és véget ér, ám ez a vég nem hoz magával konklúziót. Mert az bizony két egészen különböző dolog, teszi hozzá, hogy valami véget ért, vagy hogy elkészült. Tehetségétől függően az ilyen premissza-ember is adhatja írásra a fejét, és vélheti úgy, hogy ő szerző. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a legkivételesebb adottságok és a legfényesebb ismeretek birtokában van, mindettől még nem szerző, bár írásokat termel. Mégpedig lényegi értelemben nem szerző: meg fogja tudni írni az első részt, de a másodikat soha. Kierkegaard a rá jellemző angyali humorral nyomban hozzáfűzi, hogy félreértések elkerülése végett, ha két részt írna meg, akkor a harmadikra nem telne, egyszóval a mindenkori utolsó rész megírására lesz képtelen. Ha pedig attól a naiv hittől vezérelve, hogy egy könyvnek mégiscsak szokása egy utolsó részben érni véget, eleve nekiül, és megírja ezt az utolsó részt, ezzel teszi végképp nyilvánvalóvá, hogy ezáltal kiírta magát a szerzői létből. „Mert szerzőnek lenni persze olyasvalami, amivé az ember írja magát, de éppen ezért olyasvalami is, amiből - milyen különös - éppen az írás révén ki is írhatja magát."

A premissza-szerzőt Kierkegaard szerint nem nehéz felismernünk: pontos ellentéte ugyanis a lényegi szerzőnek. Amiről a világban éppen szó van, az adja mind témáit, mind hozzászólásának tartalmait. Ha szociális problémát fúj felé a szél, ő sem habozik másokkal együtt zajt csapni, bár semmi közelebbi vagy konkrétabb elképzelése nincs arról, mit is kellene tenni. Máskor politikai vagy vallási problémáról hall, s most sem lesz sem ideje, sem türelme ahhoz, hogy valami közelebbit kigondoljon. Megint csak zajt csap, versengve a többi zajt csapóval, hiszen ezáltal is történik valami, például hogy figyelnek rá. Nincs saját élet- és világszemlélete, szemben a lényegi szerzővel, aki egyedül azt magyarázza el, amit ő maga megértett. A premissza-szerzőnek nem szükséglete az önközlés, mert lényegében nincs mit közölnie: ehhez éppen a lényeg, a konklúzió, az önmagához mint premisszához fűződő viszony, és e viszony értelme hiányzik.

Efféle írással rukkolt elő legutóbb György Péter is (Múzeumkritika. Jad Vasem - Jeruzsálem, ÉS, 2009/39., szept. 25.). Hiányos ismeretek bennfentes és egyben kioktató hangvételű előadása, egymásra halmozott fél- és negyedtények, valamint a mindezeket laza következetlenséggel egymáshoz kapcsoló ideológiai pókhálószálak, amelyek együtt sem alkotnak egy olyan gondolatvilágot, amely tanítaná olvasóját bármiféle tájékozódásra. Egyes pontjain olyan trehány és figyelmetlen, amilyen csak egy villámlátogatáson Izraelbe kiránduló előítéletes turista lehet. Erre az utóbbira csupán egy példa: a szerző zárójelben hozza fontoskodva a tudomásunkra, „hogy a Cion hegyén 1949 (!) óta létezik egy, az ortodox közösség által fenntartott emlékhely", bár jelentősége inkább csak belpolitikai. A szerző nem köti az orrunkra, honnan szerezte ezt a bizalmas információját, így csak találgatni lehet, mit is értett félre. Az „ortodox" közösség fogalomnak önmagában nincs sok értelme, Izraelben nagyrészt minden vallásos közösség az ortodoxia valamely fokán áll, ezúttal nyilván a jeruzsálemi ultraortodoxokról (harediekről volt szó). Azt azonban tudnia kéne, ha már egyáltalán ír valamit Jeruzsálemről, hogy a Cion hegye - jóllehet az Óváros falain kívül rekedt - történetesen az Óvárosban található, az pedig a maga egészében Kelet-Jeruzsálemben. Következésképpen ott egyáltalán semmi nem állhat fenn 1949 óta, lévén éppen azóta tartozott az egész terület Jordániához, egészen 1967-ig. Teremtett zsidó nem élt Kelet-Jeruzsálemben ez idő alatt, sem ortodox, sem egyéb, különben is minden zsinagógát felrobbantottak.

Említhetném itt még sietős néhány mondatát a Jad Vasém gyermek-emlékművéről, melynek kapcsán megemlíti, hogy azt a „szabre Moshe Safdie" tervezte. Örök titka marad, miért említi a tervező szabre (palesztinai születésű) mivoltát, különös tekintettel arra, hogy arról viszont hallgat, hogy az illető tizenhat éves kora óta nem izraeli, olyannyira, hogy az Enciklopédia Judaicában mint kanadai építész szerepel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nem nyilvánvaló, járt-e valóban a szerző a gyermek-emlékmű belsejében, leírása ugyanis nem egyezik a valósággal. A tükrök, amelyek közt leírása szerint a látogató elhalad, nem láthatók, csak tudhatók, ráadásul „a gyertyák fényében gyerekarcok" egyáltalán nem „tűnnek fel". A fényképek a létesítmény előcsarnokában találhatók, a benti sötétségben csak a lángocskák lobognak körülöttünk.

György Péter dolgozatában gondolatot, valamiféle mélyebb belátást nem sikerült felfedeznem egyetlenegyet sem. Akad benne azonban valami, amit szintén a - hozzá igencsak hasonló - világpublikum szele legyintett felé, méghozzá olyan gyakorisággal, hogy bár nem több egy általában zsigeri gyűlöletből kimondott szitokszónál, sűrű előfordulása miatt a szerző gondolatnak vélt. Írásában szakterminusként történő ismételt alkalmazása abba az illúzióba kergette, mintha használatával ő maga gondolna valamit, s ez a vélt gondolat mintegy rendszerbe tűnt foglalni számára mindazt, amit felületesen összeolvasott és összehallott. A szóban forgó kifejezés nem más, mint a meghatározott főnevek elé biggyesztett „cionista" melléknév. Ez az összetétel vagy tizenegyszer jelenik meg a viszonylag rövid szövegben, anélkül, hogy a szerző egyszer is hiányát érezné bármiféle kifejtésnek, magyarázatnak vagy meghatározásnak. A kifejezés eleve bántó idegensége, gyanús törekvéseket rejtő, homályos araszolása a dolgozatban, bekezdésről bekezdésre sötétebb mélységet nyer. Először csak „az izraeli cionizmus" jön szóba, amely ambivalens a diaszpórában történtekkel - ti. a Holo­kauszt­tal - szemben, valamivel később aztán a Holokauszt „cionista szemlélete" bukkan fel, melyet az ötvenes években a „hűvösség" jellemez, hogy aztán majd az Eichmann-per nyomán a politikai előtérbe kerüljön „a cionista értékrend dominálta izraeli társadalom számára". Hadd jegyezzem itt meg, hogy ezután egy kurta megjegyzés következik Gershom Scholem és Hannah Arendt „szomorú" levélváltásáról, ahol György Péter tökéletes félreértéssel érinti Scholem „Izrael iránti feltétlen lojalitását és szeretetét". Azzal kapcsolatban, hogy Scholem itt nem az államról beszél, ami iránt sem feltétlen lojalitással, sem feltétlen szeretettel nem volt, hanem Izrael népéről (ha így nem világos: a Jákob Házával közösséget érző és tartó közösségről), legalább az felkelthette volna a gyanúját, hogy Arendt arra kérdez vissza, hogy milyen rabbinikus dokumentumokban, és mikortól bukkan fel ez a fogalom. Bár nyilván végigolvasta a szóban forgó levelezést, nem sikerült filológiailag fölfigyelnie arra, milyen szemet szúróan érti félre már Arendt is Scholemet: visszakérdezés közben ugyanis Arendt már a harmadik mondattól fogva nem „Izrael szeretetét" ír, hanem „a zsidók iránti szeretet". Ilyesmire Scholem egész életében nem gondolt.

Kétszer is felmerül a szövegben annak leszögezése, hogy a Holokausztot az európai zsidókkal szemben követték el, tehát nem ott történt, ahol a cionisták voltak és vannak. Ami azt illeti, csakugyan nem a Közel-Keleten történt, bár nem hinném, hogy valaha is akadt olyan megátalkodott cionista, aki úgy vélte volna, hogy egy kiteljesedő náci világuralom esetén tagsági igazolványa menedéket jelentene. Mindenesetre a szerző egy tökéletesen indokolás nélkül maradó megkülönböztetést tart fenn a Holokauszt sújtotta zsidók és a cionisták között. Az utóbbiak mindvégig egy másik kategória, a cionista nem ártatlan zsidó, ő valahogy tehet is arról, hogy zsidónak született, és ráadásul meg is úszta a Holokausztot, hiszen nem is volt ott. A cionisták - és az általuk uralt Izrael - úgy jelennek meg, mint akik nem tartoznak a tulajdonképpeni zsidókhoz, mégis azzal az igénnyel lépnek fel, hogy ők a zsidó nép.

A következő lépésben a „cionista percepció" fogalmával kell szembenéznünk, amely a Holokauszt idején tanúsított heroikus ellenállást hangsúlyozza, elfedve „a tehetetlen kiszolgáltatottságot", amely pedig „az európai percepció" felől tekintve „evidens tény", majd eljutunk a sötétség mélypontjára: a Jad Vasém olyan területen áll (ti. Jeruzsálemben), ahol „nem történt semmi", hiszen a népirtás egy másik földrészen következett be. Amikor az Emlékhely és Múzeum mégis úgy fogja fel magát, és azt törekszik sugallni, hogy Izrael érintett a Holokausztban, akkor - György Péter szerint - azt a kérdést igyekszik megválaszolni, „hogy miért és miként van joga és módja Izraelnek a cionista kontextusban kisajátítani" azt, ami „a területén kívül történt meg". Egy kissé korábbi passzusban az Eichmann-pert nevezte „a Holocaust Izrael általi »kisajátításának«", akkor még idézőjelben, amely azonban a „cionista kontextus" előbukkanásakor már el is tűnik. Erre az utóbbi „kisajátításra" mellesleg az a szerző által nem említett mozzanat is okot adott, hogy bár Eichmann Magyarországon követte el bűntetteit magyar állampolgárok ellen, nevezett ország nem kérte a kiadatását, ahogyan például a Német Szövetségi Köztársaság igen.

Első pillantásra az embernek akár viccelődni is kedve támadhatna: a szerző bizonyára azt is problematikusnak találja, hogy - teszem azt - a mai felvidéki magyarokat is érinti a mohácsi vész, holott az egy másik országban történt, vagy az itthoniakat az aradi tizenhárom, ami szintén nem idehaza esett meg. Idővel azonban elkomolyodunk, és azon kezdünk töprengeni, miért nem hajlandó a szerző semmi szín alatt azonosulni a Holokauszt „cionista szemléletével", miért tekinti azt egyáltalán „kisajátításnak", tehát valami nem egészen legitim elbirtoklásnak?

A magyarázatban segítségünkre lehet az a megfigyelés, hogy amikor a washingtoni, illetve berlini emlékhelyeket tárgyalja, csak egészen leheletszerűen érinti azt a kérdést, hogy ezeken a helyeken sem „történt semmi", valamint eszébe sem jut olyan kifejezések használata, mint pl. a Holokauszt amerikai kisajátítása, vagy német percepciója, vagy pláne „a németek által kisajátított" Holokauszt. Pedig még akár oka is lehetne rá: a Holokauszt című 1978-as amerikai film előtt ezt a szót egyáltalán nem használták, elterjedése határozottan a Vészkorszak angolszász kisajátítása. Nyilvánvaló, hogy a szerző fülét sérti a Ho­lo­kauszttól mint „univerzális meta­his­to­ri­kus narratívától" való mindennemű lokális és egyben partikuláris elhajlás. Magyarul: úgy véli, vége szakadna az ő premissza-szerzői lebegésének, a legtágabb publikummal való együtt szárnyalásának, és konklúzióra, vagyis döntésre kényszerülne, ha egy pillanatra is magáévá tenné azt a rút, cionista álláspontot, miszerint van olyasmi, hogy zsidó nép, vallásosok és világiak, cionisták és asszimiláltak, értelmiségiek és kétkezi munkások, műveltek és tudatlanok, Los Angeles-iek és asdó­diak, s hogy a nép egyharmadának elpusztítása e nép minden pontján fáj. Hogy ez a történet nem szűnik meg „univerzális metahistorikus narratíva" lenni attól, hogy ha a zsidó nép meri zsidó népként gyászolni. Mert szerzőnk tulajdonképpen ezt a gyászt nevezi a Holokauszt „cionista kisajátításának".

Ha a Kierkegaard-tól lényegi szerzőnek nevezett szellemből legalább némi humor csillanna föl benne, akár azt is leírhatta volna, hogy a rákoskeresztúri zsidó temető voltaképpen a halál hitközségi kisajátítása. Végtére a meghalás is univerzális metahistorikus törvény, amit a rabbinikus judaizmus történeti tradíciója „lokálisan interpretál", hiszen nemcsak elkülöníti a halottait, de ráadásul ezt olyan helyen teszi - ti. a temetőjében -, ahol „nem történt semmi". De akár tovább is feszíthetnénk a húrt, olyan irányokba, ahová a szerző már el sem lát. Akadt valamikor egy Ézsajás nevű cionista próféta, aki nem átallotta leírni, hogy „mert a Cionból jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből". Mi ez, ha nem az univerzális metahistorikus kinyilatkoztatás cionista kontextusba helyezése és lokális interpretációja? Tulajdonképpen az enyhíthetne valamit az Izrael fővárosában elhelyezett Emlékhely és a Holokauszt egyetemessége közti feszültségen, ha az ország neve például nem Izrael volna, hanem A Nácizmus Üldözötteinek Köztársasága. Az univerzalitás iránti „feltétlen lojalitás és szeretet", azaz annak tagadása, hogy a Holokauszt elsődlegesen a zsidó népet mint népet sújtotta, s ezért a ma e népet a világban reprezentáló országnak elvitathatatlan joga és kötelessége saját gyászát mutatni fel mint egyetemes gyászt, voltaképpen a Holokauszt-tagadás egy sajátos változata. György Péter nem mondja, de terminológiájával szakadatlanul sugallja, hogy a Jad Vasém ezt az univerzális narratívát jogosulatlanul alakítja át valami mássá. Nevezzük meg hát helyette is ezt a „mást" igazi, ősi, teológiai nevén: a cionista állam a Holokausztot „judaizálja".

A szerző egy egyetemesnek látott humanista mitológia nevében tiltakozik minden egyedi-saját látószög ellen, tekintet nélkül arra, hogy - legalábbis ennek a történetnek az esetében - éppen ez az egyedi áll az egyetemes fókuszában. Súlyosbítja a helyzetet, hogy szembeötlően mit sem tud vagy gondol arról, hogy dédelgetett univerzalitása éppen ebből a partikularitásból született. Ha logikájának a mélyére hatolunk, amit ő maga bizonyosan nem tesz, akár arra is juthatnánk, hogy Jeruzsálem 70-es pusztulásának és az azt követő szétszóródásnak egyetemes történetét a rabbinikus percepció kisajátította, és napi imáiban azóta is illegitim módon ismételgeti, hogy „ez évben itt, jövőre Jeruzsálemben". Jeruzsálem elvesztésére nem ez a megfelelő, egyszerre univerzális és metahistorikus válasz, hanem - mondjuk - a római Szent Péter-székesegyház?

Az egyetemesség bajnoka mindig feszeng a partikularitások látványától, de azért az utóbbiak közt is akad olyan, amellyel szemben némileg megértőbbnek mutatkozik. Azt írja, hogy bár az izraelieknek ott van a maguk Jad Vasémje, ha éppen emlékezni akarnak, ennek ellenére „Izrael is Auschwitzba küldi a fiatal diákok közül mindazokat, akiket csak küldhet, s amúgy a mindennapi életét élő Oświęcimben nem kis feszültséget okoz a Birkenau felé izraeli zászlókkal énekelve vonuló szabre fiatalok látványa". Szerzőnkben feszengést kelt a helyi lakosok - jogosnak érzett - nem kis feszültsége, ő is érzi, hogy ez a hely a nem zsidó turistáknak, valamint a bárhonnan a diaszpórából, de semmiképp sem Izraelből érkező zarándokoknak való. Ők ugyanis nem keltenek feszültséget, hanem csöndesen belesimulnak az univerzális metahistorikus történet narratívájába, a mindennapi életüket élő helybeliekkel együtt.

Két lényeges dolog van, amire - György Péter gondolatnak tekintett ideológiai morzsái következtében - nem térhetett ki. Ezek sorrendben a következők. Az egyik magának a Jad Vasémnek a neve, amit pedig bizonyára tud, hiszen bármelyik Baedekerben is benne van. A kifejezés a már említett Ézsajás könyvét idézi (56,5), ahol Isten azokhoz a hozzá hűséges, ám utódok nemzésére képtelen zsidókhoz fordul, akik így attól rettegnek, hogy nevük „kivész Izraelből". Szó szerinti fordításban: „Adok nekik Házamban (értsd: Szentélyemben) és falaimban (értsd: a városfalon belül) emlékhelyet és névoszlopot (ti. Jad va-Sém) / jobbat fiaknál és leányoknál, világörök nevet adok nekik, mely ki nem vágatik." A próféta szóhasználatának legfontosabb előzménye pedig Sámuel 2. könyvében található (18,18): „Absalom vett és állított magának életében kőoszlopot ..., mert mondta: nincs fiam, hogy emlékeztessen nevemre, és a maga nevén szólította a kőoszlopot, és nevezik azt Absalom névoszlopának (Jad) a mai napig." Az Emlékhely és Múzeum elnevezésének ismertetése nyilvánvalóan azért hiányzik a szerző írásából, mert igen nehéz lett volna beilleszteni a Holokauszt „cionista kisajátításának", „cionista kontextusba helyezésének" gondolatmenetébe, hacsak a prófétát vagy azt, akinek a nevében szól, nem tekintjük egy ilyen kontextusnak. Ráadásul így esetleg említést kellett - vagy lehetett - volna tennie az Asdód és Gáza közt elhelyezkedő Jad Mordecháj nevű kibucról, amelynek nevében a Jad ugyanez a névoszlopot jelentő szó, a Mordecháj pedig Mordecháj Anielewicz, a varsói gettófelkelés szervezője és - eleséséig - vezére, aki mellesleg csakugyan cionista volt.

A másik ügy, ami nem jön szóba, az Igazak Fasora, amely ma már nem csupán az utakat szegélyezi, hanem lassan beborítja a Jad Vasém egészét. A Világ Népeinek Igazai (Chaszidéj umot ha-olam) misnai eredetű fogalom (200 körül), a Talmud szerint a nem zsidók közül ők azok, akik kiérdemelték az „eljövendő világot". E fák névtáblácskákkal történő elültetése is a késő ókor és középkor rabbinikus bölcseinek „cionista kontextusába" helyezi ezeket a jobb sorsra érdemes univerzális jótevőket. Az univerzális metahistorikus narratíva megszállottainak pedig érdemes volna egyszer eltűnődnie azon a teológiai bökkenőn, hogy ebben az esetben egy nép emlékezik hálás szívvel sok-sok individuumra. Nem népekre, és nem az emberiségre, nem is a bennük lakozó elvont emberiességre, hanem még egyszer: egy nép őrzi egyedi neveiket „Házában és falaiban".

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 32. szám, 2017. augusztus 11.
LXI. évfolyam, 22. szám, 2017. június 2.
LVI. évfolyam, 40. szám, 2012. október 5.
Élet és Irodalom 2021