A történelem átértelmezése?

Az Egy paktum furcsa évfordulójára írt cikkem (ÉS, 2009/36., szept. 4.) apropóján Ungváry Krisztián megkísérelt egy nem újkeletű, de bizonyos szempontból mégiscsak új „elméleti szintézist" adni a húszas-harmincas évek sztálini politikájáról (Egy paktumról, 2009/38., szept. 18.). Az írás azzal az igénnyel készült, hogy bemutassa az olvasóknak a Molotov-Ribbentrop-paktum történelmi előzményeit, s végső soron ítéletet hirdessen abban a kérdésben, hogy ki a felelős Lengyelország negyedik felosztásáért, illetve a II. világháború kirobbantásáért.

Első körben megpróbálja megcáfolni azt a régi-régi érvet, hogy a paktum biztonságpolitikai szempontból elengedhetetlen volt Sztálin számára. Azzal a furcsa tézissel áll elő, hogy a paktum nem szolgált ilyen célokat, hiszen „éppen azt idézte elő, amitől a szovjet szerződő félnek leginkább tartania kellett volna, azaz a közös szovjet-német határt". Nem kell különösen nagy földrajztudás ahhoz, hogy megállapítsuk, ez az állítás nem állja meg a helyét. Ha a szovjet vezetés nem osztja fel a németekkel a köztük lévő régiót úgy, ahogy tették, akkor Németország egyedül intézi el Lengyelországot és Moszkvához, illetve Leningrádhoz szinte „lőtávolságon" belülre kerültek volna a Wehr­macht egységei. E felosztással azonban és a későbbi kiegészítésekkel, területcserékkel Sztálin éppen a védelmi vonalat alakította ki országa számára. Ettől függetlenül, mint korábban is írtam, morálisan és minden egyéb nemzetközi jog szerint is teljeséggel elfogadhatatlan volt a paktum titkos záradékának aláírása mindkét fél részéről, nem is szólva a három héttel későbbi barátsági szerződésről, amellyel Sztálin aláásta a baloldali antifasiszta mozgalmakat Európában, amint erről Eric Hobsbawm Mozgalmas évek című önéletrajzi könyvében oly érzékletes képet festett.

Ungváry azonban nem éri be ennyivel. Hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy mégis mi lehetett az oka szovjet oldalról a paktum aláírásának, ha nem a biztonság. Ennek érdekében előhúzza a fiókból a régi, ötvenes években kidolgozott, azóta már Nyugaton is átértékelt to­ta­li­ta­riá­nus elméletet. Vagyis egyenlőségjelet tesz a náci és sztálini rendszer közé, sőt mintha tovább is lépne rajta, és Sztálint még Hitler fölé helyezi a bűnösség tekintetében. A történelmi kontextusból kiragadott dokumentumfoszlányok segítségével, azok alapos elemzése és a forráskritika legcsekélyebb alkalmazása nélkül arra a következtetésre jutott, hogy Sztálin végső soron nem is volt antifasiszta, sőt felelős még Hitler hatalomra juttatásáért és kimondatlanul az egész világháború minden szörnyűségéért, még a hidegháborúért is. Ezzel nem csupán a nyugati nagyhatalmakat menti fel a történelmi felelősség alól, amelyek Európa népei többségének akarata ellenére létrehozták a minden tekintetben rossz versailles-i rendszert, hanem magát a náci Németországot is, amely ezt nyíltan, erővel akarta felszámolni. Hiszen fontosabb számára az a tény, hogy a szovjet vezetés világforradalmi ábrándokat kergetett, amellyel fel akarta forgatni az európai „rendet". Ungváry Krisztián nem ismeri és teljesen félreértelmezi a Kommunista Internacionálé (Komintern) VII. kongresszusának céljait és határozatait. Az ott elfogadott „népfrontpolitika" nem Sztálin „világforradalmi koncepciójából" született. Sőt, az új program számos eleme élesen szembenállt Sztálin - Unváry által is idézett - korábbi tézisével. Hogy a zűrzavart tovább növelje, jelentősen túlértékeli a németországi kommunisták és szociáldemokraták valódi erejét. Annál érdekesebb - és sokatmondó az -, hogy szerinte „az orosz levéltárakban őrzött Komintern-dokumentumok közül csak a VII. kongresszus határozatai nem kutathatók". A valóság ezzel szemben az, hogy ez a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek gyorsírói jegyzőkönyvét valóban nem jelentették meg, de az elfogadott határozatok szempontjából legfontosabb beszámolók, mind Dimitrové, mind Togliattié olvashatók, e téren éppen magyar történészek játszottak kezdeményező szerepet. Egyébként még 1935 végén publikálták az ott elhangzott beszédek szövegeit a kommunista világmozgalom lapjaiban (Rundschau, Kommunyisztyicseszkij Intyernacional). Ennél is fontosabb, hogy Moszkvában az Oroszországi Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltárban - Borisz Jelcin 1991. augusztus 24-én kiadott, „pártlevéltárakról" szóló elnöki rendelete alapján - kutatható a Komintern teljes anyaga. A VII. kongresszus dokumentációja is hozzáférhető a kutatók számára (RGASZPI, 494. fond, 1. állag, 741 darab őrzési egység). Mindemellett az Európa Tanács, a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA) és az Oroszországi Föderáció Levéltári Szolgálata (Roszarhiv) 1992-ben aláírt ke­ret­meg­ál­la­po­dá­sá­val elindult egy nagyszabású nemzetközi projekt, amelynek célja a Komintern óriási mennyiségű dokumentációjának hozzáférhetővé tétele a világhálón. 2004 óta a világ minden pontján, így Budapesten is elérhető a Komintern-Online. Ingyenes regisztrációval hozzáférhetőek az iratok jegyzékei, előfizetéssel pedig nagyjából 1,2 millió oldalnyi dokumentum teljes terjedelmében, igaz, főleg oroszul. Ha Ungváry Krisztián a Komintern „népfrontpolitikáját" szeretné „leleplezni", akkor elsődlegesen ezt a forrásbázist kellene feldolgoznia és elemeznie.

Végül egy megjegyzést érdemel az 1939-1948 közötti évek szovjet külpolitikai doktrínája és kelet-európai politikája is, amely Ungváry szerint „a bolsevizmus belső logikájából" következett. Érthetetlen számomra, hogy történészként miképpen tud megfeledkezni arról, hogy az egész nyugati világ, Churchill-lel az élen gyakorlatilag elismerte e régiót szovjet érdekszféraként. Érthetetlen, hogy a hidegháború és a Szovjetunió elszigetelésére tett kísérletek elkerülték a figyelmét annak ellenére, hogy jeles magyar történészek is komoly munkákat írtak e kérdésről. Érthetetlen, hogy miért várt volna éveket Sztálin Kelet-Európa szov­je­ti­zá­lá­sá­val, ha eleve ez volt a célja és a Vörös Hadsereg uralta az egész területet. Kelet-Európa szov­je­ti­zá­lá­sa nem a „bolsevik logikából" és nem a Szovjetunió nyers világhatalmi érdekeiből következett, hanem a nemzetközi politikai realitásokból. Nem lenne helyes, ha az oknyomozó, levéltári forrásokra épülő történetírást felcserélnénk látványos logikai konstrukciókkal, amelyek nem a történeti megismerést szolgálják, hanem valami mást.