Egy paktumról

Mitrovics Miklós az ÉS szeptember 4-i számában részletes elemzést adott a Molotov-Ribbentrop-paktum kapcsán zajló mai politikai vitákról és orosz átértelmezési kísérletekről (Egy paktum furcsa évfordulója, 2009/36.). A paktum történeti hátteréről, vagyis arról azonban, hogy milyen szovjet koncepció vezetett ehhez a paktumhoz, nem ír. Ennek hiányában az olvasó nem tudja eldönteni, hogy a szovjet felet valójában milyen szempontok is vezették. A legújabban Putyin által felmelegített biztonságpolitikai érvek tarthatatlansága nyilvánvaló, hiszen a Molotov-Rib­ben­trop-paktum éppen azt idézte elő, amitől a szovjet szerződő félnek leginkább tartania kellett volna (ha biztonsági szempontok vezetik), azaz a közös szovjet-német határt.

A paktum elítélői között is sokan akadnak, akik Sztálin döntését afféle szükséges rossznak tartják, mondván, hogy a szovjet diktátor mégiscsak legalább időt nyert, és végül is a Szovjetuniónak döntő szerepe van a náci Németország leverésében. Nézetük szerint ez ha nem is menti, de legalább magyarázza a paktum megkötését.

Valójában Sztálin számára az „időnyerés" semmilyen szempontot nem játszott. Az is téves feltételezés, hogy a Sztálin valaha is érdekelt lett volna az európai béke és stabilitás fenntartásában. Ennek ellenkezője igaz, és nem csak azért, mert a Szovjetunió nem ismerte el az 1919 utáni békeszerződéseket. Lenin és Sztálin alapvetően a proletár világforradalom kategóriáiban gondolkodott. 1924 után, amikor az effajta kísérletek mindenütt vereséget szenvedtek, formailag vissza kellett ugyan térni a „szocializmus egy országban" elvhez, de Sztálin soha sem tett le a világkommunizmus forradalmi ügyéről. 1927. december 12-i beszédében megjósolta, hogy a világháború néhány éven belül kitör, és ez meg fogja érlelni a proletár világforradalmat. A Szovjetunió feladata a konfliktus elodázása addig az időpontig, amíg utóbbira a helyzet meg nem érik. (Sztálin művei. 10. köt., 305.) 1931. február 4-én kijelentette, hogy feladatának tekinti az egész világ felforgatását, a forradalom „láng­ra­lob­ban­tását" és a teljes munkásosztály felszabadítását (A gazdasági vezetők feladatairól. In: Sztálin művei. 13. köt. 43.) 1938. október 1-jén is utalt erre egy a „rövid tanfolyamot" magyarázó beszédében. Követendő stratégiának a Szovjetunió távolmaradását jelölte meg a prognosztizált világháborútól: meg kell várni a hadakozó felek kimerülését, hogy az alkalmas pillanatban a Vörös Hadsereg léphessen fel döntőbíróként. A bol­se­vi­kiek nem pacifisták, hanem „a farkasokkal kell üvölteniük", azaz használniuk kell az imperializmus eszközeit, adott esetben még az agresszív lerohanást is, mondta erről. Sztálin az 1939 márciusában megtartott XVIII. kongresszuson is a kapitalizmus permanens válságából indult ki. Az imperializmusnak ebben a válságos formájában világméretű háborúkat provokálva kellett volna eltussolnia növekvő krízisét. Ezzel szemben a Szovjetunió feladata az imperializmus elmélyülő válságának elősegítése és a megfelelő időpont kivárása. „Fel kell lépnünk, de legutolsónak fogunk fellépni" - mondta erről a kongresszuson sokat sejtetően.

(Az alternatívák) Tanulságos, ha a szovjet külpolitikai stratégiát összevetjük az antifasiszta harc lehetőségeivel. 1930 és 1933 között még nem volt előre eldöntött tény, hogy Németországban Adolf Hitler kerül hatalomra. A nácikkal szemben rendkívül erős szociáldemokrata és kommunista párt is esélyes lehetett volna. Sztálin azonban a nácikat nem karanténba kívánta zárni, hanem hatalomra akarta juttatni, adott esetben a német kommunistákkal szemben is. Csak ezzel magyarázható a „szociálfasizmus" teóriájának meghirdetése, amellyel Sztálin a kommunista pártok számára nem a nácizmust, hanem a szociáldemokráciát tette meg fő ellenségnek, és ezzel tevékenyen hozzájárult a nemzetiszocialista-ellenes egységfront szétveréséhez. A Pravda Hitler hatalomra jutását is úgy kommentálta, hogy a fasizmus az imperialista rendszer mélyülő válságának terméke, a nácik pedig csak siettetik a tőkés rendszerek összeomlását, Sztálin pedig egyes források szerint Hitlert a forradalom „jégtörőjének" nevezte.

A Komintern utóbbi időben nyilvánosságra került dokumentumai is arról árulkodnak, hogy a Szovjetunió minden erővel polgárháborús konfliktusok kirobbantásán fáradozott. A Komintern VII. kongresszusáról sokáig az terjedt el, hogy ennek során határozták el a „szociál­fa­siz­mus" teóriával történő szakítást és a népfrontpolitika alkalmazását. Sokatmondó, hogy az orosz levéltárakban őrzött Komintern-dokumentumok közül csak a VII. kongresszus határozatai nem kutathatóak. Magyar levéltárakban azonban a határozat bizonyos elemei fellelhetőek. Szempontunkból a legérdekesebb a határozatok 37. oldalán található 2. bekezdés IV. pontja, amely A kommunisták feladatai az antifasiszta mozgalom egyes szakaszain címet viselte. Ebben az szerepelt, hogy „a kommunistáknak be kell lépniük az összes fasiszta tömegszervezetbe, amelyek az illető országban a legalitás monopóliumát élvezik". A határozat nem is maradt következmények nélkül: Magyarországon a kommunista párt jelentős része ezt követően lépett át Szálasi Ferenc pártjába, és vált ott részben meghatározó erővé (Kassai-Schallmayer Ferenc későbbi propagandaminiszter, Péntek István későbbi hungarista ideológiai vezető és társai).

A Komintern-határozat Sztálin világforradalmi koncepciójából született: a szovjet diktátor szerint ugyanis a kapitalizmus minden addiginál mélyebb válsága új világháborút és Európa destabilizálását eredményezi. A kommunisták beépülésére azért lett volna szükség, hogy e destabilizálásból minél zavartalanabb lehessen az átmenet a proletár világforradalomba. Ebből is látszik, hogy a nagy propagandával meghirdetett „népfrontpolitika" csupán taktikai megtévesztő elem volt a cél elleplezése érdekében.

1939 tavaszán is a Szovjetunió volt az, amely elkezdte keresni a kapcsolatot a náci Németország felé, anélkül, hogy erre bármilyen német biztatást kapott volna. Nagy-Britannia és Franciaország Lengyelországnak adott területi garanciája ugyanis nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugati hatalmak nem fogják tovább tolerálni Németország zsarolásait. Ebben a helyzetben a Németország felé indított közeledési kísérletek csak a nácik magabiztosságát növelhették.

(Sztálin a paktumról) Sztálin augusztus 19-én a Politikai Bizottság tagjainak tájékoztatójában az előbbiekben ismertetett szellemben nyilatkozott: „Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalomnak békeidőben nincs elég esélye arra, hogy megragadhassa a hatalmat. Ilyen párt diktatúrája csak egy nagy háború eredményeképpen lehetséges. (...) El kell fogadnunk a német ajánlatot, és udvariasan vissza kell küldenünk az angol-francia missziót. (...) Egyidejűleg figyelembe kell vennünk azokat a következményeket, amelyek Németország vereségéből vagy győzelméből következnek. Németország veresége esetén elkerülhetetlenül bekövetkezik Németország szov­je­ti­zá­lá­sa, és egy kommunista kormány létrehozása. (...)

Nézzük a következő lehetőséget, vagyis Németország győzelmét. Egyesek magukévá tették azt a nézetet, hogy ez a lehetőség nagy veszélyt jelent számunkra. Egy morzsányi igazság van ebben az állításban, de hiba volna azt gondolni, hogy ez a veszély oly közelivé és naggyá válhat, mint ahogyan azt egyesek állítják. Ha Németország megszerzi a győzelmet, jobban legyöngülve lép ki a háborúból, mint ahogyan abba a legalább tíz évig tartó konfliktus elején belekezdett.

Németország fő gondja Franciaország és Anglia legyőzött államainak megfigyelése lesz, hogy ott féken tartsa az ellenállási mozgalmakat. Másrészt a győzelmes Németország óriási területeket szerez meg, és ezért évtizedekig ezek hasznosításával és a német rend [sic!] létrehozásával lesz elfoglalva. Nyilvánvaló, hogy Németország másutt túlságosan is le lesz kötve ahhoz, semhogy ellenünk fordulhasson. Van még egy ügy, ami biztonságunkat szolgálja. A legyőzött Franciaországban nagyon erős lesz a kommunista párt. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör, és mi ezt a helyzetet kihasználhatjuk arra, hogy Franciaország segítségére siessünk és szövetségesünké tegyük. A továbbiakban az összes olyan nép, mely eddig Németország »védelmébe« esett, szintén szövetségesünkké válik. A világforradalom kifejlesztésére széles tevékenységi kör áll előttünk."

Beszédének szövege néhány hét múlva a „Havas" hírügynökségen keresztül meg is jelent Genfben, a Revue de droit international című lapban. Sztálin 1939 novemberében tiltakozott a lap állításai ellen, sőt a Pravdában meg is jelentette a cikk cáfolatát - ez igen szokatlan gesztus volt részéről, mivel soha máskor nem fordult elő, hogy vele kapcsolatos álhíreket személyesen cáfolt volna. Azonban a „cáfolat" is leleplező volt: Sztálin ugyanis Nagy-Britanniát és Franciaországot nevezte meg háborús uszítónak, és Németországról csak mint megtámadott, védekező államról szólt. 1993-ig a szovjet történészek és emlékiratírók még azt is tagadták, hogy 1939. augusztus 19-én egyáltalán sor került volna a Politikai Bizottság ülésére. Először Dmitrij Volkogonov vezérezredes ismerte el 1993. január 16-án az Izvesztijában megjelent cikkében, hogy az ülésre sor került.

(Az elméleti alapozás) A Politikai Bizottság határozatát szóbeli tájékoztatás formájában néhány héten belül a Komintern vezető funkcionáriusai is megkapták. Sztálin Molotov, Zsdanov és Manuilszkij jelenlétében elmondott szavait Dimitrov jegyezte fel:

„A háború a kapitalista államok két csoportja között (szegények és gazdagok gyarmatok és nyersanya­gok tekintetében) zajlik a világ felosztásáért és a világuralomért. Semmi kifogásunk sincsen ellene, ha rendesen háborúznak egymás ellen, és egymást kölcsönösen legyengítik. Nem lenne rossz, ha Németország keze által szétzilálhatnánk a leggazdagabb kapitalista országok (leginkább Anglia) pozícióit. Hitler aláássa a kapitalisták rendszerét, anélkül, hogy tudná és akarná.

A hatalmon lévő kommunisták helyzete más, mint az ellenzékben levőké. Mi urak vagyunk saját házunkban. A kapitalista országok kommunistái ellenzékben vannak. Ott a burzsoázia kormányoz.

Manőverezhetünk, és az egyik oldalt a másikra uszíthatjuk, hogy minél hevesebben marják szét egymást. A meg nem támadási szerződés bizonyos értelemben Németországnak segít. A következő alkalommal a másik felet kell uszítanunk. (...)

Meg kell mondani a munkásosztálynak: a háború a világuralomért folyik: a hadviselők a kapitalista országok urai imperialista érdekeiért. Ez a háború szenvedéseken és nélkülözésen kívül semmit sem fog hozni a munkásoknak és a dolgozóknak. Határozottan fel kell lépnünk a háború és okozói ellen. Leplezzék le a semleges polgári országok semlegességét. Ők saját semlegességük mellett lépnek fel, miközben más országokban a háborút támogatják, hogy könnyű haszonhoz juthassanak. A Komintern elnökségének téziseket kell kidolgoznia és publikálnia."

Ezek a tézisek nemsokára meg is jelentek. A Komintern Végrehajtó Bizottsága napokkal később kiadott A háború és a kommunisták feladatai című határozata felelevenítette az 1930-as évek „szociálfasizmus" teóriájának legaljasabb elemeit, amely szerint a fő ellenséget nem a fasiszta mozgalmak, hanem a „megalkuvó" szociáldemokraták és a nyugati imperialisták jelentik. Ennek jegyében a nyugati kommunista pártok tagjainak kötelezővé tették, hogy minden erővel akadályozzák országaik háborús felkészülését Németországgal szemben, ami egyet jelentett a hazaárulás előírásával. Nácikról tilos volt rosszat írni, a Komintern azt is megtiltotta a külföldi pártszerveknek, hogy a fellépjenek a náci zsidóüldözés ellen, sőt erről belső kiadványaikban még csak tudósítaniuk sem volt szabad. Ezzel szemben kötelezővé tették számukra, hogy uszító és rágalmazó cikkeket jelentessenek meg az antifasiszta értelmiségiekről: a Szovjetunióban élő Walter Ulbricht például a szövetségesek oldalára álló, korábban „haladónak" minősített Thomas Mann diszkreditálására adott utasítást.

A nyugati pártszervezetek döntő többsége először nem értette a Komintern utasításait, hiszen az teljesen ellentmondott a korábban meghirdetett antifasiszta harcnak. Sztálin a munkásosztály árulójának bizonyult azzal, hogy mindenhová instruktorokat küldött, akiknek kötelességükké tette a renitens pártszervezetek megrendszabályozását, a kételkedők kizárását. Ennek a tisztogatási hadjáratnak, amelynek során a paktummal egyet nem értőkkel a legdurvább módon számoltak le, számos értelmiségi esett áldozatául.

A szovjet külpolitikai koncepció részeit meglepő módon a nyilvánosság számára is közzétették. Erről tanúskodik legalábbis az 1939-ben kiadott, sokat sejtetően Pervüj udar, azaz „Az első csapás" címet viselő könyv. A kötet egy jövendő háború forgatókönyvét tartalmazta, melyben a Szovjetunió meglepetésszerű támadással rohanja le legyengült szomszédait, hogy gyarapíthassa a szovjetköztársaságok számát, s az egész országban milliós példányszámban terjesztették.

(A következmények) Magyarországon a később antifasiszta mártírként elismert, 1942-ben halálra ítélt és kivégzett Schönherz Zoltán gondoskodott a „moszkvai vonal" gyakorlati átültetéséről. 1939 őszén a Szovjetunióból titkos utasításokkal Magyarországra küldték. Gerő Ernő folyamatos instrukciókkal látta el. Ezek szerint a pártmunkások „az egyes forradalmi szakaszokat ne ugorják át, vezessék végig a tömegeket az egyes etapokon. (...) Felmerül a kérdés, hogy egyenesen proletárforradalom lesz-e vagy előtte, átmenetileg demokratikus kormány. Tekintve, hogy Magyarországon hűbéri maradványok (hűbéri nagybirto­kok), elnyomott nemzetiségek, széles paraszttömegek vannak, számolni kell azzal, hogy a proletariátus végleges forradalma előtt demokratikus forradalmi megmozdulások lesznek. Tekintve, hogy ez súlyos és nehezen megmagyarázható problémákba sodorhat, ne erről folyjék a vita."

Fenti idézetekből látható, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktum nem valamilyen „üzemi baleset". Ellenkezőleg, a paktum a bolsevik taktika lényege volt, amit az is bizonyít, hogy a szovjet külpolitika ugyanazt az ajánlatot tette Rooseveltnek és Churchillnek 1944-ben, mint amit 1939-ben Hitlernek és Ribbentropnak ajánlott. Nemcsak az ajánlat, hanem a következmények is azonosak voltak: a szovjet érdekszférákba kerülő országok mindegyikében megvalósult a kommunista klasszikusok által megírt „menetrend", amelynek állomásai mindenütt ugyanazok voltak, csupán a sebesség tért el. Mindenütt először népfrontkormányok alakultak, amelyekben a kommunistáké lett a meghatározó szerep, akik a „szalámitaktika" alkalmazásával semmisítették meg ellenfelüket. Tragikus, hogy az egyébként nem túl nagy éleslátással megáldott Horthy Miklós pontos hasonlatot használt, amikor Mussolininek 1941. április 3-án címzett levelében azt írta, hogy „a pók hálója közepén ül és várja, hogy valahol az éhség, a kimerülés és az elégedetlenség a hálójába hajtsa a zsákmányt. Meggyőződésem szerint nem jöhet boldogság, béke és nyugalom, amíg a szovjethatalom és ez az óriási Oroszország fennáll..."

Az 1939 és 1948 közti évek eseményei a szovjet külpolitikai doktrína következményeinek tragikus bizonyítékát adták. Lengyelországot egymás után kétszer is elárulták, a lengyel, litván, lett, észt, majd a magyar, román, bolgár és cseh társadalmi elitet fizikailag megsemmisítették, Kelet-Európát pedig évtizedekig gyarmatosították. Mindez a bolsevizmus belső logikájából következett, amelynek a hetven ezelőtt megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum a legnyilvánvalóbb bizonyítéka.