Gojságtól Gádzsiumig

VISSZHANG - LIII. évfolyam 37. szám, 2009. szeptember 11.

A „gádzsó" a mai szlengben a romák szava mindazokra, akik az általuk meghatározott helyeken - tehát ahol éppen ők vannak többségben - nem romákként vannak jelen. Magyarán: ha elmegyek egy cigány bálba, egy cigány telepre vagy egy cigány zenekarba cimbalmosnak, akkor ott én gádzsó vagyok. Ahogyan „goj" vagyok Izraelben vagy egy működő zsinagógában. Mindkét szóban nyilvánvalóan benne rejlik egyfajta familiaritás, barátkozó jelleg, és az eltéréseinket nagyon finoman kezelő konszenzus is. Az ilyen helyzetekben éppen azzal érzékeltetik az emberi közösség jelenlétét, hogy a saját, konkrét származásomtól függetlenül, csak a hozzájuk való, közvetlen viszonyomat kifejezve adnak nekem nevet. Tehát ott én nem orosz, szerb, sváb, finn vagy vegyes-magyar vagyok, hanem univerzálisan „gádzsó", amivel egyúttal a „nem cigány" kifejezés elhatároló „nem"-jét is elkerülték. (Ráadásul a szó eredetileg a fiatal roma férfi megjelölésére szolgált, ami ugyancsak jelzi az érzelmi átjárás létét.) Mindebből az is következik, hogy ezt a szót én csak akkor mondhatom saját magamra, ha az illető népcsoport tagjai már mondták rám, ha már megtiszteltek vagy akár gúnyoltak vele - a szó alkalmi minősége lényegtelen, a lényeg, hogy ez elsősorban az ő szavuk, én már csak idézhetem tőlük. A roma vagy zsidó közösségekben megjelenő neonácit nem fogják ezzel a becéző ízű szóval illetni, azt bizony le fogják magyarozni. Ez tehát egy irodalmi jellegű kifejezés, melyet nem kezelhetünk úgy, mintha tárgyszerű kategóriaként is használható formula volna. Révész Sándor mégis ezt teszi, egyébként kitűnő elemzésében (Polgári körülnézet, 2009/35., aug. 28.). Mi több, még azt a viccet is elköveti, hogy „gádzsóság"-ról beszél, mintegy önálló nemzetiségi entitást adva ezzel mindazoknak, akik - micsodák is? Szociológiai-társadalmi nézőpontból természetesen többségiek, akiket a hazai kisebbségeken belül konkrétan a roma kisebbséghez képest határozunk most meg. Biológiai nézőpontból pedig a még nem keveredett romákhoz képest vegyes származásúak. (A nyugati szociológiában egyébként a biológiailag is elkülönülő kisebbségeket a több vonatkozásban jól használható „látható kisebbség" kifejezéssel jelölik. Érthetetlen, hogy ez nálunk mitől marad az ismeretlenség homályában. Mintha nem is lennének szociológusaink.) Révésznek tehát több választása is volt, mivel azonban nem biológiai-antropológiai, hanem társadalmi kérdéseket elemző tanulmányt tett közzé, a tárgyszerű, szociológiai kategóriát kellett volna használnia (ahogyan azt az általa kritizált Bíró Béla tette). Vajon miért nem ezt választotta? Miért nem döntötte el, hogy melyik terepen mozog? S miért nem mérte föl, hogy ezzel egy platformra került például a Goj Motorosokkal, akik ugyancsak konkrét, homogén származási kategóriaként sajátították ki az egyáltalán nem ezt jelölő goj szót? Ebből az elmebajból sajnos egy olyan gondolata is következik, mely szerint ő, „gádzsói" alapon, egyazon etnikai közösségbe tartozik Bíró Bélával és Bayer Zsolttal! Van olyan etnikum, hogy „gádzsó"? Vagy talán a (határon belül) többségi magyarokat ugyancsak etnikumnak kell tekintenünk, ahogyan azt fasiszta-náci körökben (egyáltalán nem véletlenül, hanem hogy meglegyen a „társadalmi harc=faji harc" létjogosultságának igazolása) teszik? (Határon kívül persze etnikum a magyar, ám Révész ott vendég, és nem a közösség tagja, mint Bíró.) Nagyon rossz választás ez, mert rontja az amúgy fontos gondolatokat tartalmazó írás hatását. Az olvasók jó része se nem cigánypárti, se nem az ellenkezője, hanem semleges kívülálló, aki e sorok láttán ki fogja kérni magának, hogy ő a saját hazájában gádzsó legyen. Vagyis hogy egy olyan szóval nevezzék meg őt, amely csak valamely etnikumhoz képest, illetve annak szavajárásában értelmezhető, ráadásul az etnikumhoz kötődő, közvetlen kapcsolatok nélkül. Az olvasó egyszerűen egy társadalom tagjaként szeretne jelölődni, semleges, tárgyszerű szóval. Ehhez nem kell sem cigánygyűlölőnek, sem antiszemitának lenni, ehhez elég ragaszkodni a tárgyszerűséghez. Az olvasók jó része ennél a pontnál alighanem leteszi Révész cikkét, és - ami ennél is nagyobb baj - az erre érkező reakciók sem fogják különösebben érdekelni, vagyis értelmét veszítheti a vita. Úgy nem lehet vitacikkeket olvasni - ráadásul épp a „mi" és „ti" kérdéskörében -, hogy közben az olvasók többségének önmagát egy számára hamis csoportba kell besorolnia, s ráadásul egy olyanba, amely teljesen érthetetlenné teszi a szerző nézőpontját. Végtére is mi ellen beszél Révész, s milyen alapon emlegeti az amúgy létező törzsi mentalitást, ha maga sem képes tisztázni, hogy mi a különbség állampolgárság, nép, etnikum, rassz, faj és alkalmi helyzetből eredő csoportnév között? Révész önkényesen faragott etnikumot a gádzsó fogalmából, mindenki más beleegyezése nélkül. Amivel rá is kényszerítette Bíró Bélát, hogy válaszcikkében (Mindhiába, 2009/36., szept. 4.) az alapvető kérdés továbbgondolása helyett hosszasan alapfogalmak tisztázásának kérdéseivel, Gadamer mibenlétével és a rasszista gondolkodásmód evidenciáival foglalkozzon, valamint annak sajátos csoportértelmező fantáziájától elkábulva alaposan félre is értse Révészt. Az persze már nem pusztán Révész hibája, hogy Bíró őt egyúttal az egész balliberális politika (!) és az általa nyelvmágiának nevezett gyakorlat képviselőjének tekinti, s hogy ennek alapján a teljes baloldal és a liberalizmus nyakába varrja a hazai mérsékelt jobb gyengeségét és a szélsőjobb barbarizmusának megjelenését. És egyben ez vitacikkének végkicsengése! Holott az eredeti, általa felvetett és megvitatásra érdemes kérdés ez volt: megoldást jelenthet-e a jelenlegi, a roma-többségi együttéléssel kapcsolatos problémákra a közösségi autonómia. Ha nem, miért nem, ha igen, akkor milyen formákban és úton-módon. Ebben a témában azonban végül nem jött létre érdemi vita. Merthogy Révész közben úgy tett, mintha valamiféle gádzsó anyaországról - Gádzsium? Gádzsosztán? - szokott volna ábrándozni, Bíró meg úgy, mintha ez az ábránd az egész magyar baloldali-liberális politika létező Felhőkakukkvára lenne. Aztán jött az olvasó, és - az az érzésem - mindkettőt elküldte abba a képzeletbeli anyaországba, és most várja, hogy valaki viszont itt és most vitassa meg a valóban létező kérdéseket.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVIII. évfolyam, 4. szám, 2024. január 26.
Élet és Irodalom 2024