Mindhiába?

Révész Sándor írásom (Autonómia alulnézetből, ÉS, 2009/32., aug. 7.) egyik legfontosabb vonásának azt látja (azzal is indít), hogy „Bíró cikkét a romák elleni uszítás éltollnoka is olvasta és tetszett neki". Feltehetően úgy véli, hogy mindenki, akinek az írását Bayer Zsolt elolvassa és (ha fenntartásokkal is), de tetszik neki, az maga is a romák elleni uszítás, ha nem is éltollnoka, de legalábbis valamiféle szövetségese. (Polgári körülnézet, ÉS, 2009/35., aug. 28.)

Így aztán azon sem igen lepődhetek meg, hogy az általam (is) úgymond „lebutított" Gadamert kivont szablyával óvja ellenem: „Arról ugyanis szó sincs, hogy Gadamer mindenféle elő­ítéletet legitimnek tekintene, eltekintve azok tartalmának kritikai felülvizsgálatától és a »dolgokkal« való szembesítésétől." Állítása igazságtartalmát bizonyítandó Gadamert idézi, aki „szerint az előítélet »pozitívan és negatívan egyaránt értékelhető«. »Aki megértésre törekszik, az ki van téve annak, hogy megtévesztik az előzetes vélemények, melyeket nem igazolnak majd a dolgok. (...) jó oka van annak, ha az értelmező nem közvetlenül közelíti meg a dolgot meglévő előzetes véleményével, hanem kifejezetten megvizsgálja előítéleteinek legitimitását, azaz eredetét és érvényességét.«. »Tudatában kell lennünk saját elfogultságunknak, hogy maga a szöveg megmutatkozzék a maga másságában, s ezzel lehetővé váljék számára, hogy tárgyi igazságát kijátssza a mi előzetes véleményünkkel szemben.«"

Arra a szó szoros értelmében rá se hederít, hogy én nemcsak azt szorgalmazom, hogy az előítélet „legitimitását, azaz eredetét és érvényességét" megvizsgáljuk, de próbálok világos különbséget tenni az előítélet és a rögeszme között is. „...az előítéletek a konkrét élethelyzetekben felülvizsgálhatók. Az előítéletes ember óvatos, de nem szükségszerűen elutasító, ha nyitott gondolkodású, előítéleteit képes rugalmasan kezelni, s szükség esetén villámgyorsan felfüggeszteni. Sőt képes a mások előítéleteit is ugyanolyan rugalmasan (azaz megértéssel) kezelni, mint a sajátjait. A rögeszmést azonban (akinek előítélet helyett »meggyőződései« vannak) nem a tapasztalat, hanem az ideológiák irányítják. Ha a rasszista (elveivel ellentétes) tényekbe ütközik, folyton a tényeket és nem az ideológiát értelmezi és írja át. Sőt kognitív disszonanciáit minden esetben »meggyőződéseinek« megfelelő narratívák (»személyes élmények«) kieszelésével (vagy mások »személyes élményeinek« terjesztésével) is megtoldja. Ezért az előítéletek eltűnhetnek, a rögeszmék csaknem változtathatatlanok. A kilátásba helyezett súlyos büntetések sem megszüntetik, inkább fokozzák őket." S a továbbiakban azt is megpróbáltam bizonyítani, hogy miért.

Révész Sándor azonban nem velem vitatkozik, hanem azzal a Bíróval, akit Bayer Zsolt olvas. Ezért vélheti a fentiek ellenére is úgy, hogy Bíró Gadamerrel ellentétben „mindenféle előítéletet legitimnek tekintene, eltekintve azok tartalmának kritikai felülvizsgálatától és a »dolgokkal« való szembesítésétől". Az utóbbi mondatban ráadásul van egy árulkodó idézőjel is, mely azt sugallja, hogy az előítéletes ember már eleve és mindig idézőjeles dolgokra (értsd valótlanságokra) alapozza vélekedéseit. Következésként - Gadamer idézett állításával éles ellentétben - minden előítélet negatívan értékelendő. Mi ez, ha maga is nem előítélet?

Arra sem hajlandó fölfigyelni, hogy én nem a bűnözést kötöttem a társadalmon kívüliséghez, hanem azt az erkölcsi állapotot, mely a bűnözés táptalaja lehet, a romák és a nem romák körében egyaránt. A bűnben ugyanis nemcsak az bűnös, aki elköveti, hanem az is, aki tolerálja, mert elutasítja azok erkölcsét, akik az őt kirekesztő társadalmi rendet képviselik. És ezt a romákra és a nem romákra egyaránt érvényesnek kell tartanom. A roma gyilkosságok debreceni gyanúsítottjai aligha követhették volna el szörnyű tetteiket, ha közvetlen környezetük romaellenes rögeszméi nem éltetik bennük a tetteik legitimitásába vetett hitet, ha nem érezhetik úgy, hogy a cigányoknak Magyarországon - úgymond - mindent szabad, a magyaroknak meg semmit. Ahogyan a magyar politikai osztály korrupciós ügyeire sem kerülhetett volna sor, ha azok, akik a hatalom birtokosainak közvetlen környezetében éltek, nem tekintették volna úgy, hogy a többségre érvényesnek tartott erkölcsi normák rájuk nem érvényesek. Bűnözni a romák és a „gádzsók" közül is csupán a bűnözők bűnöznek. De hogy bűnözhessenek, olyan közösségi háttérre is szükség van, mely bűneiket ilyen vagy olyan okból bocsánatosaknak, mert az őket kirekesztő vagy kirekeszteni szándékozó tágabb közösség elleni „lázadás" legitim formájának tekinti. Valamiféle csoportjóváhagyás (a többségtől eltérően hangolt „általános másik") nélkül csak a súlyosan kóros személyiségek lehetnének képesek szembeszegülni a társadalmi normákkal.

Ahhoz tehát, hogy a bűnözés (bármiféle bűnözés) okait felderíthessük, annak a csoportnak az életkörülményeit, többség általi megítélését, hagyományvilágát, történelmét kell megértenünk, melyben a bűnözők (is) élnek. A roma népesség elsöprő többsége nem korrupt, a politikusaink egy része pedig nem közönséges csirkefogó. Ámbár adott körülmények közt akadhatnak korrupt romák és csirkét lopó politikusok is. Csakhogy egyik bűntett nyilvánvalóan az egyik, másik a másik csoportra inkább jellemző. Ha a politikus bizonyos cselekedetei kapcsán korrupcióra gyanakszunk, s igyekszünk résen lenni, ugyanúgy megfontoltan járunk el, mintha a romák bizonyos cselekedetei kapcsán átverésre gyanakszunk.

A romákat közös helyzetük számos olyan vonással ruházza fel, melyek kisebb-nagyobb mértékben a közösség minden tagjára jellemzőek. Ha ennek lehetőségét megtagadjuk (ahogy azt az „antirasszisták" gyakorta teszik), a nyelv mint fogalmi rendszer omlik össze, hiszen a fogalmak olyan dolgok, csoportok, tulajdonságok stb. összefoglaló nevei, melyek formájukban, sőt konkrét funkcióikban is jelentősen különböznek egymástól, sőt elérő élethelyzetekben eltérő feladatokat tölthetnek be, ennek ellenére azonban néhány közös, minden egyedre jellemző tulajdonság alapján többé-kevésbé megbízhatóan azonosíthatóak.

Kérdés tehát, miért tekint az „antirasszista" ideológia minden előítéletet negatív előítéletnek. Én a kérdésre egyetlen elfogadható választ találok: azért, mert tagadni szándékszik bizonyos megalapozott előítéleteket. Azaz nem fölülvizsgáltatni akarja őket, hanem minden esetben és gondolkodás nélkül (mondhatnám úgy is, rögeszmésen) kiutasítani őket a tények világából. Azaz az egyik csoportot a másikkal szemben valamiféle előnyhöz szeretné juttatni. A rögeszmés el- és kiutasításnak azonban van egy kellemetlen vonása, elkerülhetetlenül önnön ellentétét is legitimálja, sőt generálja is.

Az előítéleteknek negatív előítéletekként való (egyébként az angolszász szóhasználatban általános) definiálása azonban nem csak ebben a vonatkozásban fordul önmaga ellen. Az az állítás, hogy a magyar társadalom tagjainak túlnyomó többsége a romákkal és a zsidókkal szemben előítéletes, a révészi logika szerint olyan előítélet, melynek megfogalmazója maga is a rasszizmus bűnébe esne. Márpedig a vonatkozó állítás tudományos felmérések sokasága által dokumentált tény. Arról nem is beszélve, hogy már maga a kérdésfelvetés (annak vizsgálata, hogy egy társadalmi csoportra közösségileg - azaz kisebb vagy nagyobb arányban - jellemzőek-e vagy sem bizonyos vonások, pl. előítéletek) önmagában is előítéletességről tanúskodna. Ami természetesen képtelenség! Csakhogy, amint arról a magyar sajtóban is esett már szó, az általam vitatott nézet szerint, ha hasonló vizsgálódások a többségre vonatkoznak, az ugyanúgy „an­ti­rassziz­mus", mint ha a kisebbségre vonatkozóan tiltjuk őket.

Félreértés ne essék: a többségi rögeszméket magam is veszedelmesebbeknek tekintem a kisebbségieknél, azon egyszerű okból, hogy a többségiek (általában) rendelkeznek azokkal a hatalmi eszközökkel, melyekkel rögeszméiknek érvényt szerezhetnek, a kisebbségiek (általában) nem. A két csoport között azonban, úgy vélem, nem tanácsos minden további nélkül diszkriminálni.

Az előítélet fogalmával kapcsolatos problémák egyik legfontosabb jele, hogy pusztán a negatív vonásokra vonatkozó ítéletek minősülnek előítéleteknek, a pozitívak soha. Pedig aki alaposan ismeri Shakespeare drámáit, az azt is tudja, hogy Shakespeare-nél a sors nemcsak a negatív előítéleteket bünteti, de a pozitívakat is. Az angyali jóhiszeműség, a kontrollálatlan bizalom, a gyermeki gyanútlanság drámáiban ugyanolyan súlyos következményeket von maga után, mint az ördögi gonoszság, a rögeszmés bizalmatlanság vagy a megátalkodott gyanakvás. De - és ez a lényeg - mindkettő csak akkor, ha megalapozatlan. A megalapozott elő­ítéletek, drámáiban és a való életben is, a lét nélkülözhetetlen velejárói.

Meggondolkodtató, hogy az „előítélet-mentesség" jelszavának jegyében (bár amint azt másutt Révész is bizonyítja szerfelett felemás módon) gyakorolt negyvenesztendős kommunista, majd több mint egy évtizedes szocialista-liberális uralom után a magyarországi és határon túli roma-ellenesség vehemensebb, mint korábban bármikor. Ezért vetettem fel a kérdés kezelésének egy az előbbitől eltérő lehetőségét. Révész a lehetőség megfontolása helyett engem is a rasszisták táborába látszik utalni. (Természetesen, amint az korábbi írásaiból kiderül, a rasszisták egy emberarcú, Bibót és több más tiszteletre méltó személyiséget is magában foglaló csoportjába.) Az persze önmagában is vitára érdemes kérdés, hogy kinek van joga milyen alapon és milyen kritériumok szerint másokat csoportokba sorolni. S főként akkor, ha csoportok (legalábbis Révész szerint) elvileg sem definiálhatóak.

Az „antirasszistának", ha tényleg a romakérdés megoldására törekszik, nézetem szerint azt a kérdést kéne feltennie: mi lehet az, ami a roma-magyar-viszonyt (határokon innen és túl) különösen kiélezetté teheti, a Jobbik és a Magyar Gárda retorikáját a választók jelentős részének szemében legitimálhatja?

Az ok aligha lehet a hírhedt magyar nacionalizmus. Mert akkor azt is meg kéne magyarázni, hogy ha a magyar valóban nacionalistább, mint a szomszédos nemzetek (ami egyáltalán nem biztos, sőt számos tény az ellenkezőjét látszik, de legalábbis évtizedeken át látszott, bizonyítani), mitől és miért éppen most vált nacionalistábbá? Az a feltevés ugyanis, hogy a nacionalizmus hátterében genetikai adottságok bújnának meg, maga is színtiszta rasszizmus volna. De még ha a rasszizmusnak lennének is tudományos alapjai, a magyarság esetében a született intolerancia vádja szerfelett ingatagnak bizonyulhatna, hiszen a magyarság közismerten a térség egyik genetikailag legkevertebb népessége.

Az okok tehát csakis társadalmiak lehetnek.

Ha megnézzük a magyarországi társadalmat vagy a Székelyföld világát, mindkettőre az erőteljes beolvasztási hajlam a jellemző. Annak ellenére ugyanis, hogy közvetlenül Trianon után Magyarország még mindig legalább a mai Romániáéval vagy Szlovákiáéval vetekedő etnikai sokszínűséget mutatott, mára gyakorlatilag minden kisebbség eltűnt: Magyarország „egynyelvű, egykultúrájú" állammá alakult, melyben a kisebbségek legfeljebb bizonyos, a feladott kultúrához kötődő szokásokat ápolhatnak, de alapvetően a magyar nyelv és kultúra teljes mérvű elsajátításával válnak teljes értékű állampolgárokká. S ugyanez volt a helyzet - gyakorlatilag a Ceaușescu-korszakig - a Székelyföldön is. Még az idetelepedett románok jelentős része is asszimilálódott, vagy megindult az asszimiláció útján.

Ez a modell egészen a legutóbbi időkig (és nem csak Magyarországon) működőképesnek is tűnt. Jelentős kivételekkel. Nyugat Európában is akadtak olyan kulturális közösségek, melyek elzárkóztak az asszimilációtól, s a többségi társadalmakba közösségek gyanánt próbáltak integrálódni. Így alakult ki az európai autonómiák rendszere. A roma népesség azonban sehol nem törekedett autonómiára, de az asszimilációs modell megvalósítására is képtelennek bizonyult. Az utóbbi évtizedekben aztán a roma közösségekhez a nyugat-európai bevándorlók népes csoportjai is csatlakoztak. Főként - és korántsem véletlenül - az asszimilációs modell mintaállamának tekintett Franciaországban. A színes bőrű vendégmunkások második-harmadik generációs leszármazottjai ugyanolyan „asszimilálhatatlanoknak" mutatkoznak, mint a mi romáink. S az okok is ugyanazok. A társadalmon kívüliség. A többségi társadalmak nyelvi és bizonyos mértékig kulturális szempontból is asszimilálták őket, a munkanélküliség, a nyomor, a többségi társadalom (asszimilációt is megalapozó) kulturális nacionalizmusa azonban idővel elkerülhetetlen disszimilációhoz vezetett. A korábbi szokásaikhoz „visszatért" - valójában új helyzetükhöz „illő" szokásrendet kialakító - „idegeneket" a társadalom perifériájára taszították. Amerikában Obama megválasztása az asszimilációs modell fantasztikus teljesítményének tűnik, de hosszú távú érvényességét ott is elsietett volna készpénznek venni. (Lásd a Gates-botrány Obama népszerűségét is komolyan megtépázó fejleményeit!)

Révész előítéletnek tekinti azt az archaikus vélekedést is, hogy „csak a törzshöz tartozó emberek emberek". Méghozzá törzsi előítéletnek. Azt azonban nem magyarázza meg, hogyan is állunk a világ egyes számú demokráciájával, mely a feketéket még az 50-es években sem tekintette embereknek? Az is törzsi társadalom volt? Vagy Franciaországgal, mely ugyanebben az időben a francia nyelvet és kultúrát nem ismerő állampolgárai egy részét, az algériaiakat szintén nem tekintette embernek, azaz franciának. Ahogyan a szlovákok a maguk magyarjait, illetve romáit ma sem igazán tekintik annak. Ezek mind törzsi társadalmak volnának? Vagy inkább úgy áll a helyzet, hogy vannak törzsi vagy majdnem törzsi társadalmak, melyek az idegeneket is emberszámba veszik, gondoljunk Aiszkhülosz Perzsák című drámájára, mely a görögök legfélelmetesebb ellenségeit, a perzsákat is magukhoz mindenben hasonlónak láttatja, és vannak modern társadalmak, melyek kisebbségeiket „idegenek", „nyelvi rokkantak", „törzsi közösségek" gyanánt bélyegzik meg, s melyek viselkedését a nemzetközi közvélemény is akceptálta vagy ma is akceptálja. Ha pusztán az egyöntetűség igénye és a véleményterror lenne a törzsi mentalitás kritériuma, ahogy Révész vélni látszik, akkor a liberális individualizmust is megalapozó nagy francia forradalom Franciaországa (a modernitás bölcsője) minden egyéb törzsi társadalomnál törzsibbnek minősülhetne. A XX. század uralkodó kliséiről, melyek oda juttattak bennünket, ahol vagyunk, talán ideje lenne lemondani.

A magyar balliberális értelmiségnek is egyik kedvenc „előítélete", hogy a közösségi autonómiák a törzsi társadalom állapotaihoz való visszatérést jelentenek, az önmagukat állampolgárinak aposztrofáló nemzetállamok kirekesztő reflexei meg nem. Arról azonban még nem sikerült meggyőzniük bennünket, hogy a közösségi autonómiák miért zárnák ki a demokrácia tágabb állampolgári közösségre jellemző formáinak érvényesülését? Miért volna a katalán, a quebecki, skót, a dél-tiroli demokrácia silányabb, mint a magyar, a román vagy a szlovák?

Colin Crouch Posztdemokrácia című híres könyvében a nyugati társadalmak (mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok) demokrácia előtti uralmi formákhoz való fokozatos visszatérését diagnosztizálja. Ezzel a törekvéssel szemben pedig, ahogyan az a középkor évszázadaiban is történt, csak a közösségi autonómiák rendszere teremtheti meg az egyensúlyt. Ha a diagnózis helyes, a közeljövőre éppen a közösségi autonómiák visszatérését, a különböző közösségek (természetesen korántsem pusztán az etnikaiak) közti teljes jogegyenlőség igényének felerősödését prognosztizálhatjuk.

Révész Sándor efféléről korábban sem igen akart, és most sem akar hallani. Pedig a neoliberális nyelvmágia (évtizedeken át megkérdőjelezhetetlen) politikai varázsszavai, az „előítélet", „törzsi mentalitás", „rasszizmus" ma már elégtelennek tűnnek mind bonyolultabb problémáink orvoslásához.

A balliberális politika nem érte be a tisztességes és józan jobboldallal, a jobboldaliságot mint olyat próbálta kiradírozni a magyar politikából. Az eredmény tapintható, nyakunkon az a barbarizmus, aminek, úgy látszott, az utolsó esélye is eltűnik Magyarországról. Ami korántsem véletlen, amint arra az amerikai Nassim Nicholas Taleb A fekete hattyú című bestsellerében figyelmeztet, a legvalószínűtlenebb dolgok is valósággá válnak, ha nem vagyunk hajlandóak az intő jeleket észrevenni, azaz, ha makacsul ragaszkodunk „előítéleteinkhez".

Pedig ma már messze túl vagyunk az intő jeleken. Úgy tűnik, mindhiába!