A lónak háta is van

Várhegyi Éva Soros Györgyöt és engem pálfordulással vádol. (A ló harmadik oldala, ÉS, 2009/31., júl. 31.) Szerinte mi vagyunk „azok, akik - nem is olyan régen még - a pénzpiacok hasznosságát nemcsak hirdették, hanem szép hasznot is húztak belőlük. Pályájuk alkonyán aztán felismerték e piaci intézményeik (sic!) problémáit, egyúttal pedig felfedezték a korábban még elátkozott állam fantasztikus képességeit a gazdaság hatékony működtetésére." Várhegyi Éva vagy nem olvas, vagy nem érti azt, amit olvas. Mi ugyanis egymástól függetlenül és némileg eltérően a Nobel-díjas Gunnar Myrdal és Thomas Balogh kumulatív egyen­lőt­lenítődésről (angolul „cir­cu­lar cumulative effect") alkotott elméletéből kiindulva már a nyolcvanas évek derekán felhívtuk a figyelmet arra, hogy a pénz- és tőkepiacok - az árupiacok mechanizmusától eltérően - nem egyensúlyt, hanem ellenkezőleg, egyensúlytalanságot teremtenek a megfelelő állami szabályozás hiányában. Soros az elméletet The Alchemy of Finance című könyvében, én pedig hasonló gondolataimat a Fortune, a Harvard Business Review és a New York Magazine oldalain taglaltam. Az irigykedő elismeréssel aposztrofált tőkepiaci eredményeink többnyire erre az alapvető felismerésre épültek. Összhangban az elmélettel, mindketten szót emeltünk a Clinton-kormány deregulációs javaslatai ellen - Soros a The New York Review of Booksban megjelent írásában, én pedig az amerikai szenátus bankügyi bizottságának felkérésére készített és előttük elhangzott előadásomban. Számunkra tehát nem létezik a hölgy agyában gerjedő damaszkuszi út a „piac-isten és az állam-isten birodalma között", de nem szenvedünk „jókora skizofréniá(ban)" sem, mert nézetünk szerint nincs életképes piac megfelelő szabályozás nélkül, de életképes állam sincs piac nélkül. A gazdaságpolitika feladata nem a piacba vagy az államba vetett hit közötti választás, hanem a „megfelelő szabályozás" tudományos, tényekre alapozott kidolgozása.

Persze nehéz helyzetben van az, aki egy elmélet cáfolásához szükséges tényekkel és érvekkel nem rendelkezik. Ebben az esetben nincs mit tenni, mint az elmélet helyett annak megfogalmazóját támadni. Bár a silány módszer erkölcsi és szellemi hiányosságait már a rómaiak is feltárták, miután azt talán elsőként Cicero az argumentum ad hominem elnevezéssel látta el, Várhegyi Éva, az MTA doktora, a rómaiak intelmei helyett a koncepciós perek hagyományaira támaszkodik (lásd pl. a Standard-per), és a szabványos három felvonásban tálalja támadását.

Az első felvonás az elmélet alkotójának hitelességét hivatott lerombolni. Mint ahogy a fenti idézet is illusztrálja, nem azzal van baj, amit mond - hiszen érvek hiányában ezt nem lehet bizonyítani -, hanem azzal, hogy ő mondja, mert az ő szájából az elmélet „disszonánsnak" minősül. A disszonancia pedig a múltból kiragadott tényfoszlány és az elmélet félremagyarázott tartalma közötti vélt ellentmondáson nyugszik. Én például „disszonánsan" cselekszem, amikor megkérdőjelezem a magyarországi bankok oligopolisztikus gyakorlatának köszönhető, az európai átlag kétszeresét is megközelítő haszonkulcsát, mert valamikor egy bank vezérigazgatója voltam. Az persze, hogy én nem a haszon méretét, hanem az eléréséhez alkalmazott módszert - tehát az egyoldalú szerződésmódosítás technikáját, a devizahitelezéssel kapcsolatos elégtelen tájékoztatást, a forrásgyűjtésben rejlő kockázatok hiányos felmérését stb. - kifogásolom, már nem kap helyet ebben a dramaturgiában, mert az nem szolgálná hitelességem csorbítását. De a felvonás romboló ereje leginkább abban rejlik, hogy az elmélet megfogalmazóját tézise helyett saját becsülete védelmére kényszeríti. A vita érzelmi tartalommal telítődik, és az elmélet a háttérbe szorul. A Bankszövetség etikai bizottságának tagja már nem kénytelen válaszolni a bankokat érintő kritikákra, mert a kritikusnak nincs joga kritizálni. Most már nem arról van szó, hogy például helytálló-e elemzésem, miszerint van összefüggés a duális gazdaság kialakulása és az alulfoglalkoztatottság között, hanem arról, hogy jogosult vagyok-e a kérdéssel egyáltalán foglalkozni.

A második felvonás a koholt vádak halmozását szolgálja. Várhegyi Éva olyan gondolatokat és kijelentéseket tulajdonít nekem, amelyeket nem tettem, nem is fordult meg a fejemben, vagy amelyek értelme és lényege teljesen eltér a leírtaktól. Azt állítja, hogy „a piac és a magántulajdon (...) mind határozottabb tagadása" mondanivalóm lényege, miközben ennek éppen az ellenkezője, a magántulajdon és a piac integritásának védelme a gazdasági erőfölénnyel visszaélő hatalmi gócpontok versenytorzító hatásaitól írásaim leggyakoribb témája. Egy másik elemzésem, amely a külkereskedelem kiugróan magas szerepében rejlő kockázatokra, annak összefüggésére az árfolyam- és kamatpolitikával szándékozik felhívni a figyelmet, Várhegyi fejében átalakul „a nemzetközi tőke hatóköréből kivont és a nemzeti keretek közé visszaszorított gazdaság" szorgalmazásává. Egy harmadik álláspontom, miszerint a bankrendszer működését az állam köteles biztosítani még akkor is, ha ez a tönkrement bankok államosításához vezet - mint ahogy az meg is történt az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Írországban, Belgiumban, Hollandiában, Németországban és Franciaországban -, mert ha a bankrendszer összeomlik, az állam is összeomlik, szerinte egyenértékű a bedőlt Postabank dicséretével, az általános államosítás szorgalmazásával stb.

A harmadik felvonásban a műfaj gyakorlója kegyelmet kínál az elhiteltelenített áldozatoknak szörnyű nézeteik és tetteik ellenére, ha a szerencsétlenek rávehetők „egy halk bocsánatkérés(re) azokért a bonyodalmakért, amelyeket a múltbéli ténykedésükkel netán előidéztek". Netán. Persze lényegtelen, hogy milyen „bonyodalmakért" kellene valakitől - de kitől? - bocsánatot kérni, hogy az „előidézés" milyen folyamatok mentén valósult meg, hogy egyáltalán mi és ki lenne a bocsánatkérés tárgya és alanya. A lényeg az első két felvonásban összeállított hazug tákolmány hitelesítése a bocsánatkérés, a pártállami töredelmes önkritika utóda - Várhegyi átkeresztelésében az „önreflexió" - önmegalázó eszközével.

De a rám rótt bánásmód még istenesnek is mondható ahhoz képest, amit Soros György kap a ló nem létező testrészeinek felkutatására szegődött hölgytől. Az ismert tényekkel szöges ellentétben azt állítja róla, hogy nem az alap, amely vezetéséből már évek óta kivonult, hanem személyesen ő, Soros György döntötte be az OTP részvényeit. Írja ezt az a Várhegyi Éva, aki éveken át a CEU Rt. Felügyelőbizottságában ülve zsebelt be Soros Györgytől tiszteletdíjat, és egy olyan újságban, az ÉS-ben olvashatjuk a felemelő szavakat, amely ma már nem is létezne Soros György bőkezű adományai nélkül. (Az ÉS 1994 és 1998 között pályázott a Soros Alapítvány folyóirat- és laptámogatási kuratóriumához. Évente mintegy ötven-hatvan lap részesült támogatásban - köztük az ÉS is. - a szerk.) De itt nem lehet szó pálfordulásról, itt nincs semmiféle disszonancia, itt a tönkrement SZDSZ gazdasági tanácsadójának megalkuvást nem ismerő bátorságát tisztelhetjük.

Tényleg csak a jobboldalról fújnak rossz szelek?

*

Felnőtt emberek vagyunk: mindenki azt olvas ki egy adott szövegből, amit akar vagy tud. Róna Péter nézeteivel, mint ahogy cikkemben sem szándékoztam, most sem kívánok vitatkozni; ezt azokon a fórumokon tehetném meg, amelyeken a számomra elfogadhatatlan állításait kifejti. Cikkemben magatartásokat próbáltam jellemezni és néhány példával illusztrálni. Lehetséges, hogy kísérletem nem járt sikerrel - ennek megítélését az olvasókra bízom. Nem állt szándékomban senkit sem megbántani: mintegy „állatorvosi lóként" olyan, közéleti szerepet betöltő személyeket választottam, akik meglátásom szerint a piac és az állam megítélésében átestek a ló túlsó oldalára. Ha sarkosan fogalmaztam, pusztán azért tettem, hogy az „illusztráció" plasztikus legyen: nyilván nem gondolom, hogy a jeles üzletemberek és politikusok mindenestül kidobnák a piacot az ablakon, azt viszont igen, hogy az állammal kapcsolatban indokolatlan illúzióik vannak.

Újbóli megszólalásra csupán két, a személyemet érintő állítás késztet. Való igaz ugyan, hogy a Magyar Bankszövetség Etikai Bizottságának alapító tagja voltam 1996-ban, de ez a tisztségem 2001-ben megszűnt, így bizonyosan nem emiatt tekintettem el cikkemben Róna bankokat érintő kritikájának taglalásától. A magyar bankrendszer viszonyait - köztük számos anomáliát - több könyvben és több tucat (magyar és angol nyelvű) tanulmányban és cikkben magam is elemeztem, sose gondoltam, hogy ne lenne bárkinek is joga és oka a kritikára. De nem csak kutatóként kerültem „összetűzésbe" a bankokkal: 2006-2007 fordulóján a lakossági pénzügyi szolgáltatásokat (a miniszterelnök felkérésére, de társadalmi munkában) vizsgáló szakértői bizottság elnökeként jegyeztem azokat a javaslatokat, amelyeket a banki erőfölényből fakadó fogyasztói problémák kezelésére, köztük az egyoldalú szerződésmódosítás feltételeinek szabályozására, valamint a korrekt banki árazás és tájékoztatás előírására tettünk kollégáimmal. Nem rajtunk múlott, hogy törekvéseink eddig kevés sikerrel jártak.

Róna Péter rosszul látja, ha úgy véli, Soros Györggyel szemben kritikusabb vagyok, mint vele. De nem azért, mert évekig tiszteletdíjat „zsebeltem be" Sorostól CEU-beli fb-tagságomért (sose gondoltam, hogy egy felelősséggel járó tisztség honorálásáért hálásnak kellene lennem), hanem azért, mert, mint írtam, őt minden tekintetben nagyobb kaliberűnek tartom. Egy dologban viszont maradéktalanul egyetértek Rónával: én sem gondolom (és ezt cikkemben illusztrálom is), hogy csak a jobboldalról fújnának rossz szelek.