Szomorú tükör

Nem sok értelme van tovább vitatkozni, hiszen Koltai Tamás nem ért engem, én nem értem őt (Előzmények: Szále László: Megint a pirézek, ÉS, 2009/29., júl. 17.; Koltai Tamás: Szintén piréz, ÉS, 2009/30., júl. 24. - a szerk.). De azért nekirugaszkodom még egyszer. Azért írtam, mert szégyellem a magyarok idegenellenességét - noha tudom, minden népre jellemző ez kisebb-nagyobb mértékben -, és fáj szembesülni minden elmarasztaló adattal, minden konkrét ténnyel. Miért szégyellem? Mert én is magyar vagyok. (Remélem, ez még nem nacionalizmus.) Ugyanezért szeretném, ha minél kevésbé fájna, tehát nem örülök, ha eltúlozzák, a valóságosnál nagyobbnak mutatják gyarlóságunkat. Ezért írtam, hogy „van elég nemzeti bűnünk, hibánk. Ne gyártsunk hozzájuk mesterségesen újabbakat".

Pusztán annyit akartam mondani, hogy fölösleges nem létező népet kitalálni, ha azt akarjuk tudni, mit gondolnak az emberek olyan népekről, amelyeket „nincs okunk gyűlölni", „nem tudunk róluk semmit". Különösen, ha a fölmérés eredményét úgy lehet interpretálni, ahogy Koltai Tamás teszi: ez „irracionális nemzeti fölényünk, nacionalizmusunk, kirekesztő hajlamunk szomorú tükre". Irracionális nemzeti fölény? A pirézekkel szemben? Természetesen a „piréz-lakmusszal" sem lenne különösebb bajom, ha a sajtó nem ezen az adaton lovagolna az ügy szempontjából sokkal fontosabb - szlovák, román, kínai, holland, afgán stb. - népek helyett.

Még néhány rövid válasz Koltai Tamás kérdéseire. Komolyan gondo­lom-e, hogy az idegenellenességhez és az idegengyűlölethez konfliktus is kell? Komolyan. Ha nincs valódi konfliktus, vagy mesterségesen felszított, akkor a népek általában békében élnek egymással, nincs idegengyűlölet, csak az ősidők óta bennünk élő bizalmatlanság és idegenkedés a másmilyentől, az idegentől. A napokban Szlovákia magyar lakta részén jártam riporton. A legáltalánosabb tapasztalatom az volt, hogy a szlovák és a magyar lakosság a hétköznapi életben nagyon jól megvan egymással, még a nyelvtörvény fogadtatása és várható problémáinak megítélése is egészen más az ő körükben, mint amit a politikusok szájából és a sajtóból hallunk. Abban tökéletesen igaza van Koltai Tamásnak: az idegengyűlölet szításában valóban a politikusok jeleskednek leginkább. (A lakosság körében - bőven - keringő téveszmék is bizonyíthatóan tőlük származnak.) Javasolja nekem Koltai, utazzak szorgalmasabban villamoson, tapasztalhatom, hogy\' viselkednek az utasok, ha afroamerikai vagy kínai vagy különös orrformájú ember száll fel. Sokat utazom villamoson, de még sohasem tapasztaltam semmi különöset. Az én esetleges tapasztalataim persze statisztikailag semmire sem bizonyítékok, miként nem azok K. T. esetleges ellentétes tapasztalatai sem. Egyéni élményeink nem általánosíthatók. Koltai Tamás önleleplezőnek mondja migrációval kapcsolatos „befogadói" mondatomat, s azt is kérdi: „Miért »elsősorban« a magyarok? Mert magyarok?" Igen. A határon túli magyarokat - önhibájukon kívül - egy nagypolitikai döntés szakította el hazájuktól, én úgy vélem, nekik mindenki másnál több joguk van itt élni - ha akarnak. Az én mindkét nagyapám 1920-ban menekült-települt át Erdélyből, de sok rokonom marad ott a szülőföldjén. Én nem érzem, hogy ezért nekem több jogom van itt élni, mint - mondjuk - az unokatestvéreimnek. Ezért mondtam, hogy elsősorban a magyarok jöjjenek. Ez az „elsősorban" már „kirekesztés" lenne, „nemzeti, etnikai elfogultság"? Koltai Tamás ezzel szemben azt mondja, ismer olyan határon túli magyart, akiből nem kér, s olyan szlovákot és románt, akit szívesen látna. Ugyan mire érv az ebben a vitában, hogy vannak silány magyarok és derék szlovákok, románok? És mire érv az, hogy ki tetszik Koltai Tamásnak és ki nem?

S egy utolsó kérdés: kedves Tamás, mit gondolok én az „ismeretlen idegenről"?