Milyen volt szőkesége

Erősen egyszerűsítve a képletet azt lehet mondani, hogy a 2009-es EP-választás két elvitathatatlan sikertörténetében a főszerepet egy bajusz és egy szőke frizura játszotta. Vizuális értelemben a magyar politika két legjobban azonosítható figurája tévévita, kreatív plakátkampány, árnyalt és összetett, átütő erejű kommunikációs újítás nélkül is (lásd Vágvölgyi B. András: Csipogás a moldáviai választásokról, ÉS, 2009/18., ápr. 30.) maximális hatékonysággal működött.

Az alábbi eszmefuttatás a vizuál­kri­tika keretei között szeretne maradni. Vállaltan keveset foglalkozik olyan elemekkel és adatokkal, amelyek a választási eredmények politikai okait írják le. Arról szól hogy a vizuális imágó, a vizuális azonosíthatóság hogyan vált napjainkra meghatározó jellegűvé a politikai kommunikációban, a verbális információátadással szemben idehaza is. Hogyan vált Magyarország, a váteszköltők és írók, Petőfi, Ady, Radnóti, Németh László, Petri, Pilinszky, Nádas, Csoóri, Wass Albert, Márai és Esterházy országa, képolvasó országgá.

Bokros Lajos bajusza, úgymond, az egyszerűbb képlet. Van egy figura, aki évek óta következetesen, mély meggyőződéssel ugyanazt mondja a gazdasági reform, a társadalmi reform szükségességéről, vagyis egy rendkívül összetett, bonyolult, elvont, az átlagember számára nehezen követhető témáról. A politikai kommunikáció számára azonban ez a következetes gondolkodás manapság használhatatlan erény. Bokros azonban más dologban is következetes, és ez vált valódi kommunikációs kinccsé. Nevezetesen bajuszviselésében. Az a bajusz, ami Bokrost azonosíthatóvá, felismerhetővé teszi, rendkívüli erővel bírt azon a téren, hogy gyorsan felépíthetővé, az MDF-be beépíthetővé váljon az egykori szocialista kormány minisztere. Bokrost bajusza teszi képernyőképessé, megjegyezhetővé nemcsak a szövegében, hanem vizuális értelemben is. Bokros bajuszát szereti a kamera. Dávid Ibolya jól érzékelhette, hogy amit női mivoltának és ízlésesen választott kalapjainak, nagypolgári toalettjének köszönhetett kommunikációs szempontból az elmúlt években, az mostanra kevés lehet. Új ikon kell. Lehet, hogy listavezetője egy szocialista kormányt szolgált, amit képvisel, az meg liberális, arcszőrzete azonban értékelvűvé, elkötelezetté, konzekvenssé és konzervatívvá avatja. A bajusz ugyanis manapság nem éppen divatos, hogy úgy fogalmazzam, nem éppen trendi. A bajuszos ember manapság vidéki konzervatív. A bajuszos ember szíve mélyén akkor is konzervatív, ha liberális dolgokról beszél.

Kis kitérő. A szőrzet mint vizu­ál­po­litikai eszköz már működött két évtizeddel ezelőtt. A rendszerváltás környéki Magyarországon a borostás, kócos fideszes, a Kossuth-szakállas MDF-es, a simaállú MSZMP-s, a szociológus-szakállas (sic!) sza­de­szes sokak számára egyértelmű értékvállalásnak is tűnt. Kövér László kötődését a népiekhez bajusza, vállig érő haja reprezentálta, reprezentálja talán ma is leglátványosabb formában, bár Gyurcsány Ferencet valószínűleg egy karakteres szakáll sem mentette volna meg.            

A vizuális köztér elfoglalása, kisajátítása azonban a Jobbik esetében működött leginkább. Ami az EP-választásokat illeti, ennek a modellnek a középpontjába egy szőke nő került. Állítom, hogy a teljességgel átlagos arcú Vona, Balczó arcképének plakatírozása Morvai Krisz­ti­na nélkül szignifikánsan kisebb hatást ért volna el. Ebben a rendpárti, férfias szigorú, militáns közegben egy szőke nő maga az ikonikus megjegyezhetőség. Morvai emberarcúvá, törékennyé, megvédendővé, természetessé és fogyaszthatóvá tette a pártot sokak számára a jobboldalon. Mária és az Egri nők országában az ő bocskaiba öltöztetett teste jelképi erejű. Egy elanyátlanodott ország édesanyjává. A nő ilyetén szerepe a két háború közötti időszak filmhíradóin és eszmerendszerében gyakran megjelenik.

Morvai Krisztina vizuális ikonográfiájában külön ki kell térni a szőkeség kérdésére. A szőke, itt természetesen nem az északi árja tisztaság megfelelője, hanem ugyanúgy működtethető vizuális marker, mint Julia Timosenko ukrán miniszterelnök esetében. A gázüzletekből már a kilencvenes években többszörös milliomos Timosenko szőkesége, rusztikus hajfonata a néphez közeli, éteri, emblémaszerű figurává tette a politikust. A szőkeség képernyőn, plakáton egyaránt jól mutat, figyelemfelkeltő, jól azonosítható. A média szempontjából például az LMP-HP-listát vezető Szabó Tímea barna fürtjei kimondottan hátrányt jelentenek.         

Morvai Krisztina szőkesége tehát igen sokat segített a Jobbik térfoglalásának a médiában, mindazonáltal politikai kommunikáció és vizualitás szempontjából elemezzük ezt a helyzetet tovább. A Jobbik ugyanis a vizuális köztér elfoglalásában ugyanolyan sikereket ért el, mit kommentezői révén a virtuális köztér átalakításában, a neten zajló politikai közbeszéd formálásában. A kettő ott mindenképpen összefügg, hogy az erős, radikális vizuális jelként működő „árpádsáv-ket­tős­kereszt-Nagy-Magyarország sziluett-Turul madár" használatát is érintő, a szólásszabadság határait definiáló vitát éppen az internetes vitafórumokon sikerült a leghatékonyabban obstruálni, összezavarni, lezülleszteni. Akit ezek a jelképek a nyilas időkre emlékeztettek, azokat hazánk szélső demokrata fiai a szólásszabadságot korlátozó antidemokratának nyilvánították, ami maga a színtiszta dadaizmus.

Miután nem folyhat érdemi vita ezekről a vizuális jelképekről, ezért az összetartozás-tudatot erősítő, normaszegő, de jól azonosítható jelképek a vizuális köztér kisajátításának és a propagandának hatékony eszközei lettek. Tíz árpádsávos, nagy-magyarországos Goj motoros megjelenése valamelyik köztéren vagy romákat érintő bírósági tárgyaláson minden híradóban vágókép. Nincs kép- vagy híradószerkesztő, operatőr vagy médiaszakember, aki a hazai közállapotokat harminc-ötven másodperces bemutatásából kihagyna egy jó kis beállítást az alakzatban masírozó, fekete egyenruhás, ár­pád­sá­vos, bakancsos Magyar Gárdáról. A design tehát a mai politikai tömegkommunikáció állandó képi topikjává tette a konzervatív jobboldal ezen formációját. Ami nem sikerült Bu­da­há­zy csikósgúnyába öltözött, karikás ostoros betyárjainak, az sikerült a Magyar Gárdának. A Jobbiknak így szinte valóban nincs szüksége a hagyományos értelemben vett média-megjelenések tervezésére. Vona Gábor ezer euróért ad interjút, hiszen a csapból is ő folyik anélkül, hogy egyet­len forintot is költenének médiafelületek vásárlására. „Ha valaki velem akarja a komcsi lapjának példányszámát emelni, fizesse meg az árát. Nekem már az ezereurós hír is annyi médiatalálatot hoz, amennyit milliókért nem vehetne meg más politikus" - gondolhatja.

Meglepő, de a Jobbik EP-választási kampányának sikerében a vizuális kommunikáció igen korszerű modelljét látjuk. Tehát a Jobbik egyenruhás, jelképes, zászlós kommunikációs technikáit hiba volna a harmincas évek Németországából eredeztetni. Most elsősorban nem is a rendszerváltáskor radikális, antikommunista és liberális Fidesz narancsszín-választására, Brezs­nyev-Honecker csókos kampányaira, pulóveres, farmerdzsekis parlamenti felszólalásaira gondolok, hanem paradox módon az Obama-kampányra. Aki az USA-ban változást akart, az nem pusztán a Change és Hope szavaktól indult be, hanem mert egy női, illetve egy színes bőrű elnökjelölt a lehető legradikálisabb formában jelenítette meg a változást. „Ha lehet afroamerikai az USA elnöke, akkor valóban lehet más a politika" - hirdették. Ezt az egyszerű összefüggést kellett vizualizálni, s nem a társadalombiztosítás reformjáról beszélni a választási győzelem érdekében. Ahogyan tíz- és százezrével öltötték magukra önként, plakátozták ki önként az Obamát ábrázoló pólókat, nyomatokat a politikai változást akarók, ahogyan százezrével indítottak Obamáért kam­pá­nyoló topikokat, chat-fórumokat és oldalakat az interneten világszerte, úgy plakátol, masíroz, fórumozik, lenget, nyilatkozik száz és száz önkéntes a Jobbik politikája mellett. A hálózat hatékonysága az EP-választások kapcsán megmutatkozott, itt az idő, hogy az összefogás és józan ész megállítsa őket.