Megjegyzések a Balassi-revízió dicséretéhez

VISSZHANG - LIII. évfolyam 23. szám, 2009. június 5.

Az ÉS május 22-i számában Szilasi László méltatja Kőszeghy Péter tavaly megjelent Balassi-életrajzát. Ezt a könyvet magam is jelentős műnek tartom, ahogy ezt meg is írtam a Holmi 2008. novemberi számában. Most mégis hozzá kell szólnom Szilasi kritikájához, mert úgy hiszem, nem mindig azt emeli ki dicsérőleg Kőszeghy könyvéből, ami abban a legfontosabb.

Két kérdésre szeretnék itt röviden utalni. Szilasi valószínűtlennek tartja Kő­sze­ghy Péter elméletét Balassi Bálint részvételéről az erdélyi trónkövetelő Bekes Gáspár expedíciójában. A régebbi szakirodalom ezt a kérdést kicsit zavarosan kezelte, és aki az összes ezzel kapcsolatos tényt és körülményt ismeri, annak úgy tűnik, Kőszeghy hipotézise (hogy Balassi János fiát nem igazán Báthory István ellen, mint inkább a fejedelem mellé küldte) teljesen megalapozott. Például bizonyítja, hogy a korábbi állításokkal szemben Hagymássy Kristóf nem foghatta el az állítólag lováról leütött Balassi Bá­lintot, mert az elfogatás idejében éppen máshol tartózkodott (Kő­sze­ghy: 144. o.). Szilasi sajnos nem hoz fel ellenérveket, hogy ebben a kérdésben Kőszeghynek miért ne lehetne igaza.

Egyáltalán nem látom bizonyítottnak Kőszeghy egy másik feltevését a rejtélyes „Célia"-ügyben. Mint ismeretes, „Júlia" mellett „Célia" volt Balassi másik jelentős múzsája, egész ciklus verset írt hozzá. A szakirodalom sokáig úgy tartotta, ez a ciklus Lengyelországban íródott 1589/90 táján. Kőszeghy elmélete szerint „Célia" Zandegger Luciával, Zamaria érsekújvári kapitány feleségével lehet azonos, akivel Balassinak valóban volt valamilyen „ügye", illetve szerelmi kapcsolata. Azt Kőszeghy is elismeri, hogy „egyértelmű bizonyítékunk" nincs elméletére (285. o.), s könyvében elmulasztja, hogy vitatkozzék ellenérveimmel, amit Anna örök, azaz még egyszer Balassi Bálint Céliájáról c. tanulmányomban már 1994-ben, a Kortársban kifejtettem, majd 1999-ben kiadott könyvemben (A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig) megint közreadtam. Igaz, itt még a Szárkándy Anna-elmélet mellett kardoskodtam - ebben ma már nem vagyok biztos, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy „Célia" nem Zandegger Lucia volt. Hogy csak egyetlen érvet idézzek, a Balassi kezével fennmaradt háromsoros „szerelmi naplóban" ezt mondja: „Legtovább Júliát, s leginkább Celiát / ezideig szerettem, / Attól keservesen, s ettől szerelmesen / vígan már búcsút vettem..." - márpedig Balassi Bálint távozása Érsekújvárról élete legkínosabb mozzanatai közé tartozott - valósággal kikergették a városból! Akkor mi a „vígan" szó értelme? Tudom, hogy Balassi gyakran stilizálta saját szerepét, de ilyen hamisan, álságosan stilizálta volna az érsekújvári kalandot?

Amiben tehát el kell marasztalnom Szilasi Lászlót, az a Kőszeghy-féle Célia-hipotézis kritikátlan, népszerűsítő szinten való terjesztése. Lehet, hogy nem ismerte erre vonatkozó, ez ellen felhozott érveimet, de nem lett volna szabad így elfogadnia Kősze­ghy­nek egy ötleten (a lux szó értelmezésén) alapuló elképzeléseit. Amelyek (ha valahogyan kicsit többet tudunk majd meg Zandegger Lucia személyéről) szerintem maguktól is megdőlnek. Addig pedig, úgy gondolom, a Célia-kérdés egyelőre teljesen nyitva marad.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 46. szám, 2023. november 17.
LXVII. évfolyam, 40. szám, 2023. október 6.
Élet és Irodalom 2024