Megspórolhatatlan

Szél Dávid Az önmegvalósításon innen című írása (ÉS, 2009/19., máj. 15.) nagyon fontos s nagyon reménytelen kérdésekkel foglalkozik. Az a véleményem, hogy az országban egyszerűen nincs ötvenezer-százezer pedagógiára alkalmas személy (vagy amennyi a tanárok száma) - s akkor még nem esett szó a képzés anomáliáiról, a rendszer visszahúzó erejétől. Igazából azt gondolom, minden tanárnak pszichológusnak is kellene lennie.

A magyar iskolák az én szememben meglehetősen gyerekellenes intézmények - tisztelet a kivételnek -, ahol valami alapvetően mesterkélt tevékenység folyik, s a pszichológusnak többek között ennek hátrányait kellene kompenzálnia. E helyzetnek számos oka van, a pénztelenségtől a helyszűkéig, a tantárgyak tudományos megközelítésétől a poroszos hagyományokig, az eredménye pedig az, hogy az oktató a tananyagra s nem a gyerekekre koncentrál, oktatás és nem nevelészet folyik, ha egyáltalán. A rossz minták is erre ösztönzik a tanárokat. Emellett mai iskoláinkat (gyerekkoromból is csak ilyenekre emlékszem) értelmiségi családok gyermekeire találták ki, s a többség nem ilyen. A mai iskolai állapotokba csak bele lehet fásulni, a következményeket Szél Dávid pontosan írja le.

Ez az ország azt hiszi, az iskolarendszeren lehet spórolni - persze lehet, de ahogy a mérnök-mondás tartja: a meg nem épült út költségét is meg kell fizetni, másban: időveszteségben, többlet-üzemanyagban, balesetekben, így az oktatás-nevelésre nem költött milliárdokat is kifizeti a társadalom, máskor és máshol, akár többszörösen: munkanélküli-segélyben, rendészeti-igazságügyi költségekben, alacsonyabb adóbevételekben stb.

Nem tudom, mire lenne szükség, talán nem is iskolapszichológusi hálózatra, hanem nevelő típusú, jól fizetett és motivált tanárokra, kisebb létszámú osztályokra, nem maximalista tantervekre, s valóban: vécépapírra és törülközőre. Mindezek egyes, jól eleresztett iskolákban léteznek is, ezzel szemben az ország nagy részén nyomuk sincs, köszönhetően az egységes iskolarendszer kettészakításának, az elitiskolák létrejöttének, az önkormányzatiak lezüllesztésének - ismét kivéve a kiveendőket.

Én magam csak három hónapig tanítottam iskolában, matekot és fizikát, s noha ez egyházi irányítású magánintézmény volt, egy életre elegem lett belőle. Ugyanakkor ma is pedagogizálok, gyerektúrákat vezetek, s családom gyerekeit is igyekszem ilyen-olyan irányban mozgósítani. Tanítok is, ha éppen van kit - információim a helyzetről egyebek közt innen is erednek. Azt hiszem, azért nem fásultam el a gyerekeket s a tanítást illetően, mert a fenti kalandtól eltekintve soha nem dolgoztam iskolában. Gyerekekkel kirándulni: ma is ez életem fő szervező motívuma, s ennek során különböző ismereteket éppúgy át lehet adni, mint erkölcsi vagy viselkedési normákat. Persze nem szisztematikusan - erre való volna az iskola, ám az gyakran egyikre sem képes.

Az iskola olyan, mint maga az ország, nem is lehet más. Olykor rasszista, olykor túlpolitizált, olykor a munkaminimum elvére építő, olykor igénytelen, olykor erőszakos, olykor lepusztult, olykor közönyös, nemtörődöm. Egyiket sem lehet a másik nélkül megváltoztatni - melyiken kezdjük?