Mélymagyar

Hellenbart Gyulának bizonyára igaza van, amikor a mélymagyar kifejezés Németh László-i értelmét elemzi (Mélymagyar, ÉS, 2009/20., máj. 15.). Egy szó azonban nem azt jelenti, amire alkotója gondolt, vagy legalábbis nem csak azt. E szó - akárcsak sok másik - önálló életre kelt, saját jelentést szerzett, többet is. Az alábbiakban a mélymagyarságot saját, hígmagyar nézőpontomból próbáltam összefoglalni.

Mélymagyar az, akinek a magyarság mindenek előtt/felett álló érték, aki az embereket magyarságteljesítményük alapján méri, akinek a tősgyökér számít, nem az, hogy valaki mit tett hozzá e haza értékeihez, bármilyen téren: irodalomban, művészetben, gondolkodásban, emberségben vagy csak munkában. Mélymagyar az, akinek a magyar mindenkinél előbbre való, „ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta", tekintet nélkül az erkölcsi tartalomra. Mélymagyar az, aki a világ többi népét megveti, kit ezért, kit azért, az országban élő, általa nem magyarnak tartott embereket meg különösképpen, magunk- és maguk­faj­tá­ra osztva honfitársait. Mélymagyar az, aki a saját személyes kudarcai­ért nem önmagát, hanem másokat, romákat, zsidókat, az EU-t teszi felelőssé, aki történelmünk vereségei­ért tatárt, törököt, osztrákot, franciát (különösen Trianonért), németet, oroszt hibáztat, akiben soha fel sem merül, hogy mi is vétkeztünk (vagy ha igen, azt a hígmagyarok tették), hogy a katasztrófák oka sok esetben saját, rövidlátó kül- és belpolitikánk volt. Mélymagyar az, aki magyar kultúrfölényről harsog, miközben fogalma sincs a szomszéd népek alkotásairól, sokszor a magyar eredményekről sem, aki oláhot, tótot, rácot mond, aki havonta jár Erdélybe, de nem tudja, hol van Nógrád megye. Mélymagyar az, aki ilyen vagy olyan módon egyesíteni akarja a hazai és a határon túli magyarságot, nem törődve azzal, hogy minden hasonló lépés az utóbbiak kárára szolgál. Mélymagyar az, akinek mindenről a területi revízió jut az eszébe. Mélymagyar az, aki büszkén számolja Nobel-díjasainkat, elfeledve, hogy kettő híján valamennyien külföl­dön elért eredményeikért kapták a ki­tün­tetést, mert hazájuk elüldözte őket, s e két kivétel egyikének nevét fordítva írja, magyar voltát tagadva - és közben nagyra tartja Robert Capát, akinek talán nem is tudja az eredeti nevét. Mélymagyar az, aki egy magyar nyelvű írót aszerint minősít magyarnak vagy külföldinek, hogy az illető hol él, elfelejtkezve mondjuk Mikes Ke­lemenről vagy Márai Sándorról. Mély­magyar az, aki tagadja az ország fe­lelősségét a háborús vereségekért, az I. világháború területi veszteségeiért, a másodikban elvesztett közel egymillió emberért, a holokausztért. Mélyma­gyar az, aki középkori szimbólumokkal hangsúlyozza magyarságát, mit sem törődve azok mai jelentésével, fenyegető üzenetével. Mélymagyar az, akinek a finnugor nyelvcsalád nem elég előkelő, aki a sumér-magyar rokonsággal, Jézus pártus-magyar voltával és hasonló délibábos fantazmagóriákkal traktálja honfitársait. Mélymagyar az, aki nem fogja fel, hogy a nemzeti eszme túlhajtása csak szenvedést, pusztulást, nyomorúságot hozott hazánkra, egész Európára, s a föld számos pontján idézett elő tragédiát.

Legjobb költőink élen jártak hazánk és nemzetünk hibáinak ostorozásában: „Mi a magyar ma? Rút szibarita váz" - írta Berzsenyi. „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, szé­gyen­lenem kell, hogy magyar vagyok" - harsogja Petőfi. Ady „álmosaknak, pisz­kosaknak, korcsoknak és cifrálkodóknak, félig-élőknek, habzó szájúaknak, magyarkodóknak, köd-evőknek" írja le kora mélymagyarjait. „S bár szégyen és bár iszonyat magyarként lenni gáton: Azt is, hogy nem vagyok magyar, csak magyarul kiáltom!" - olvashatjuk Gábor Andornál. „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép" - mondja nagyon pontosan és hig­gadtan Radnóti.

Spiró György (a fent idézetteknél jóval gyengébb) verse: „Jönnek a dúltkeblű mélymagyarok megint" - szintén e szó fenti értelmezéseit támasztja alá.

Az európai gondolkodás nem vitatja a nemzeti érzés, a hovatartozás jelentő­sé­gét, ám lehetőség szerint a helyére teszi azt. Magyarok vagyunk, ez a nyelvünk, ez a kultúránk. Petőfin és Jókain nőt­tünk fel, eveztünk a Dunán, Tiszán, jár­tuk az országos kék túra útjait, de Erdélyt és a Felvidéket is, lelkesedünk a já­ki templomért és a hortobágyi kilenclyu­kú hídért, Csontváryt és Egryt a XX. szá­zad kiemelkedő festőinek, Bartókot és Kodályt mellőzhetetlen zeneszerzői­nek tartjuk, büszkék vagyunk olimpiai bajnokainkra, Neumann Jánosra és Kertész Imrére, Szent-Györgyi Albertre és Vámbéry Árminra, Moholy-Nagy Lászlóra és Rubik Ernőre. Ám Széchenyit kiegészítvén, azt tartjuk: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók - de különbek sem. Helyünk Európában van, be kell illeszkednünk a népek családjába, akár konfliktusok árán is. Ezt tartjuk igaz hazafiságnak, egy f-fel, y nélkül.