David Ricardo és a magyar ipar

Nehéz idők járnak a világ feldolgozóiparára. A pénzügyi hitelválság ragályos betegség: átterjedt a reálszférára, s különösen a feldolgozóipar immunrendszere bizonyul gyengének. A betegséggócok elsősorban a közepes technológia-intenzitású termelési kultúrákban, szakágazatokban alakultak ki. Az euróövezet tizenhat országában a feldolgozóipari kapacitások kihasználtsága a 2007. évi 84,1 százalékról 2009 januárjára 75 százalékra csökkent. A rendelésállomány a 2007. évi ötszázalékos növekedéssel szemben 2008-ban tizenöt, 2009 januárjában 49 (!) százalékkal csökkent.

A magyar feldolgozóipar termelése 2008 első felében még 5,8 százalékkal nőtt, ám a második félévben ezt 8,9 százalékos visszaesés követte. 2009 első két hónapjában az előző év azonos időszakához viszonyítva 26,1 százalék volt a visszaesés. Ennél is nagyobb arányú az ún. húzó iparágak közül a vil­la­mos­gép-, műszer- és járműgyártás zuhanórepülése. A magyarországi (s nem csak a belföldi tulajdonú) feldolgozóipar növekedési üteme a nagy fogaskerékáttétek mintájára a kilencvenes évtized második felétől - néhány rövid periódus kivételével - egészen 2007-ig jóval meghaladta az EU, illetve az euróövezet ipari termelésének növekedési ütemét. Ez az akcelerátor-hatás most a visszájára fordul, és nem kizárt, hogy a magyarországi feldolgozóipar zsugorodása nagyobb arányú lesz az EU iparának visszaesésénél.

A magyar ipar fejlődésének útja a mögöttünk lévő több mint hatvan esztendőben a legjobb akarattal sem mondható egyenes vonalúnak (tudom, ez eufemisztikus jellemzése e történelmi korszaknak). A II. világháború óriási rombolását egy, a hadigazdaság kiépítésére irányuló voluntarista iparpolitika követte („a vas és acél országa"), majd ennek a totális bukását felváltotta egy központilag irányított nemzetközi (KGST) „szakosításra" és erőteljes importhelyettesítésre alapozott fejlesztéspolitika. A „tőkés piacokon" nyilvánvalóan versenyképtelennek bizonyuló feldolgozóipar helyzetének elemzése a nyolcvanas évek elején a „kemény-deviza" szerzésre éhező országban megérlelte az ideológiai és politikai megfontolásokat meghaladó pragmatikus gazdaságpolitikai gondolkodást. A kor szakirodalmában feltűnik a komparatív helyzetelemzésre alapozott fejlesztéspolitika kimunkálásának követelménye. Az iparpolitikában előkerül a kevésbé anyag- és energiaigényes s a kvalifikált munkán alapuló, exportorientált (értsd: nem importhelyettesítő) szerkezeti átalakítás programja, amelynek realitását a társadalmi, gazdasági rendszer korlátai mellett a tudományos, technikai és technológiai haladás élvonalát képviselő országoktól való elzártság eleve megkérdőjelezte.

*

A rendszerváltást követő újabb megrázkódtatást a tulajdonosi, a termelési és a piaci szerkezet mélyreható és igen gyorsan lezajló átalakulása okozta, ami egyben a belföldi tulajdonú vállalkozási szféra máig ható atomizálódásával járt. Az elmúlt két évtizedben a kormányok nem dolgozták ki az iparpolitika piackonform módszerét; a piac a magára hagyott egykori magyar ipar (nagyrészt?) versenyképtelen részét úgyszólván lenullázta, egy másik része - a rendszerváltást megelőző két-három évben, majd az ezt követő években alapított magyar és vegyes tulajdonú vállalkozások kivételével - külföldi tulajdonba került. A munkaigényes iparágak leépülésében jelentős szerepe volt a kormányok által kezdeményezett minimálbér-emeléseknek és a Magyar Nemzeti Bank árfolyam-politikájának. Stratégiai keretbe ágyazott iparpolitikáról máig nem beszélhetünk; ezt a kormányoknak a kis- és közepes méretű vállalatok (kkv) működési feltételeit befolyásoló s gyakran változó szabályozói és programjai nem helyettesíthetik. A részben ad hoc jellegű támogatások és kedvezmények sem illeszkedtek a hosszú távú gazdaságfejlesztési célrendszerbe. „Gazdasági szerkezetünk alakulásában kevéssé játszott szerepet a komparatív előnyök és hátrányok mérlegelése. Ezt (...) a külföldi társaságok végezték és végzik el helyettünk (...) a saját érdekeik szerint"- írtam egy korábbi cikkemben. (Csődfenntartás vagy megújulás, Népszabadság, 2009. jan. 8.) Részben ennek a történelmi mulasztásnak, részben az előretekintő, kockázatvállaló és növekedésorientált vállalkozói magatartást gátló makrogazdasági környezetnek a következménye, lenyomata a magyar gazdaság és különösen a feldolgozóipar termelékenységi, versenyképességi és méretszerkezeti szempontból történő kettészakadása, a duális gazdaság és még inkább iparszerkezet immár megkövült állapota.

A KSH ötévente készülő ágazati kapcsolati mérlege alapján számított adatok megerősítik azt a feltevést, hogy az országban működő nemzetközi társaságok leányvállalataiban folyó tevékenység tudáskövetelménye - kevés kivételtől eltekintve - nem haladja meg a betanított munkáét. Az egységnyi termék vagy szolgáltatás értékesítési, ún. alapárára vetített közvetlen import aránya a közúti járműgyártásban 68,3, az irodagép- és számítógépgyártásban 77,1, a híradástechnikai termék és készülékgyártásban 80,2 százalék (2005. évi mérlegadat). A teljes, tehát a megnevezett gyártási kultúrákban felhasznált anyagokban és részegységekben megtestesülő importtartalom figyelembevételével ezek az arányok még nagyobbak lennének. A kiváltképpen importigényes gyártási ágazatok - a vil­la­mos­gép‑, műszergyártás és a közúti jár­mű­gyártás - a feldolgozóipar termelési értékének közel a felét reprezentálják.

A multinacionális társaságok magyarországi leányvállalatainak egy részét, mégpedig éppen a technológia- és tudásigényes gyártási ágak művelőit meglehetősen gyenge szálak fűzik a magyar tudás- és ellátóforráshoz. (Kivételek természetesen vannak.) Ennek kapcsán térjünk vissza a már többször emlegetett komparatív elvre. David Ricardo az 1817-ben megjelent A közgazdaság és adózás alapelvei című könyvében így foglalja össze a komparatív elv lényegét: „Az emberiség boldogulása szempontjából (...) fontos, hogy élvezeteink a munka jobb megosztása által szaporodjanak..." , mégpedig úgy, hogy „...minden ország azokat a javakat termeli, amelyeknek termelésére fekvése, éghajlata és egyéb természeti és mesterséges előnyeinél fogva a legalkalmasabb s ezeket más országok termékeivel kicseréli..." (Magyar Közgazdasági Társaság, 1940) A XIX. században és a XX. század első évtizedeiben az országok közötti külkereskedelemben még a végtermékek előállításában rejlő komparatív előnyök mérlegelése alapján alakult ki a specializáció. A technika és a technológiák fejlődésének, valamint a globalizáció kiteljesedésének hatására a végtermék-előállításra alapozott szakosodás és munkamegosztás átalakult vertikális, tehát a végtermék előállítását megelőző fázisok alapján történő munkamegosztássá. A vertikális spe­cia­li­zá­ción alapuló külkereskedelem mintegy harminc százalékkal nőtt az utóbbi húsz-harminc évben, és a világ külkereskedelmi forgalmának mintegy a harmadrészét adja. (economist.com, 2009. márc. 25.) Ki gondolta volna, hogy ez a vertikális láncolat lesz az egyik oka annak, hogy egykoron a láncolat végpontjain elhelyezkedő termékkibocsátók krízisállapota az integrációkban részt vevő beszállítók millióit rántja magával, bárhol működjenek is a világban.

*

A magyar gazdaságtörténelem a feldolgozóipar fejlődését eltérítette a világtrendek követésétől; az ország csak korlátozott mértékben tudta kihasználni a vertikális szakosodásban rejlő lehetőségeket. A specializált és önmagában is versenyképes, bizonyos árbefolyásoló (pricing power) és piaci manőverező-képességgel rendelkező, a globális piacon réseket betöltő, intermedier gyártmányokat előállító vállalkozások köre igencsak szűk. Ennél szélesebb kört képviselnek a Magyarországon működő multiknak beszállító, azoktól erőteljesen függő vállalkozások. A külföldi beruházók számára a versenyképes munkaköltség, az állam által ajánlott adó- és egyéb preferenciák, valamint az ország földrajzi elhelyezkedése jelenti az igazi vonzerőt. A külföldi tulajdonú vállalkozások egy része „magával hozza" Magyarországra hagyományos beszállítóit; vagy azért, mert a helyszínen nem talál megfelelő partnert, vagy azért, mert az anyavállalat eleve így rendelkezik.

A nemzetközi munkamegosztás és specializáció új modelljének kialakulásában fontos szerepet játszott az egyes országokban felhalmozott tudástőke, a tudás átvételére és hasznosítására való készség és az innovációs aktivitás. Kétségtelen, hogy ezek a David Ricardo által „mesterséges előny"-nek nevezett komparatív tényezők jelentősen befolyásolják az országok és régiók hosszú távú gazdasági növekedését. A késői XX. század óta kibontakozó új irányzat az, hogy a komparatív előnykeresés a kutatás és fejlesztés területére is kiterjed; a globális méretű munkamegosztás e területen is a korábbiaknál erőteljesebb szakosodásban és új együttműködési formákban ölt testet. A komparatív tényezők tehát az idők folyamán változnak; nem egyszer s mindenkorra adottak. Korunkban elsősorban a népesség iskolázottsága, kreativitása, az innovatív vállalkozói magatartás és a magas szintű munkakultúra az, ami a komparatív előnyszerzés lehetőségét meghatározza. (A Nokia mobiltelefon világsikere nem vezethető le Finnország természeti adottságaiból fakadó komparatív tényezőkből.) Magyarország komparatív helyzetét ebből a szempontból számos írás és dokumentum - legutóbb az OECD jelentése a magyarországi innováció helyzetéről - tette kritikus elemzés tárgyává.

Ezen a helyen szeretném világossá tenni: a magyar tulajdonú/magyar érdekeltségű feldolgozóipar helyzetéért, a duális szerkezet kialakításáért nem a külföldi tulajdonú/érdekeltségű vállalatok a felelősek. Ezek a vállalatok a KSH adatai szerint az ezredforduló óta eltelt években a beruházások 36-46 százalékát valósították meg. Hét év átlagában a beruházások négytizedét ezek a szervezetek adták. A külföldi érdekeltségű vállalatok beruházásainak közel héttizede az ipar fejlesztését szolgálta. A vállalkozói szféra kutatás-fejlesztési ráfordításainak nagy részét ezek a vállalatok adják. Ezrek sajátították el a modern technikával, technológiai rendszerekkel és piacszervezéssel kapcsolatos vezetési, irányítási módszereket és munkakultúrát.

*

Lehetséges, hogy a feldolgozóiparról általam felrajzolt kép sötétebb a valóságos helyzetnél. S valóban, a magyarországi feldolgozóiparnak a GDP-hez való hozzájárulása - mintegy húsz százalék - nagyságrendileg belesimul az európai átlagba. Így joggal kérdezheti bárki: miért is kellene éppen ennek a nemzetgazdasági ágnak kiemelt figyelmet szentelni? Távolról sem a teljesség igényével: azért, mert a gépek és szállítóeszközök kivitele alkotja a teljes magyar export több mint hatvan százalékát; mert a feldolgozóipar a technikai-technológiai haladás bölcsője és hordozója, következésképen a kutatás és fejlesztés ösztönzője; mert a vállalkozási szektorban foglalkoztatott kutatók több mint hatvan százaléka a feldolgozóiparban működik, és a magánforrásokból származó kutatási, fejlesztési ráfordításoknak több mint a hetven (az EU-ban mintegy nyolcvan) százalékát a feldolgozóiparban fektetik be; mert az itt megvalósított kutatási, fejlesztési eredmények és (technikai, technológiai, piaci, szervezési és vezetési) innovációk közvetlenül és közvetve befolyásolják a GDP előállításához hatvan-hetven százalékban hozzájáruló szolgáltatási szektor termelékenységének, versenyképességének és növekedési potenciáljának dinamizmusát; mert a feldolgozóipar hagyományos termelő funkciója egyre inkább kiegészül és összefonódik a szolgáltató funkcióval (az EU-tagországok feldolgozóiparának szolgáltatás-felhasználása összességében megfelel a feldolgozóipari hozzáadott érték kétharmadának); mert a feldolgozóipar területileg meglehetősen koncentrált foglalkoztatási térségeket alakít ki (például amilyen a Közép-Dunántúl és a közép-magyarországi régió); mert a gazdasági válság hatására felerősödő országos és regionális (EU) iparpolitikák - új technológiai irányzatok támogatása, új kooperációs területek, technológiai platformok megnyitása stb. - globális méretekben módosíthatják, átrendezhetik - egyebek között Ázsia gazdasági súlyának további növekedésével és versenyképességének javulásával - a korábbi komparatív viszonyokat.

*

A gazdasági válság felszínre hozta az alkalmazkodási, következésképpen a növekedési képesség korlátainak olyan szerkezeti tényezőit, amelyek a gazdasági ciklus felfelé ívelő szakaszában rejtve vagy legalábbis homályban maradtak. Igaz, hogy az OECD már a 2007. évi gazdasági jelentésében mintegy huszonöt évre tette azt az időtávot, amikor Magyarország egy lakosra jutó bruttó jövedelemszintje (GDP) eléri majd az EU 2007. évi színvonalát. A számítás alapja a magyar GDP 2007. évi növekedési ütemének nagyarányú csökkenését megelőző időszakra, az EU és Magyarország növekedési ütemkülönbségének extrapolálása alapján történt. A gazdasági válság következményei - ceteris paribus - megnyújthatják ezt a felzárkózási periódust. Ezért halaszthatatlan feladattá vált a gazdasági leszakadás elkerülésének és a felzárkózás gyorsításának a lehetőségét felvázoló stratégia kidolgozása. A megtermelt jövedelem újraelosztásának drasztikus csökkentése szükséges, de hosszú távon nem elégséges feltétele a gazdasági leszakadás veszélyének elhárításához; ehhez a jövedelemtermelés új forrásait kell feltárni, és ennek legígéretesebb terepét az erősödő exportpotenciállal rendelkező feldolgozóiparban látom. A válságkezelés és a pénzügyi egyensúly helyreállításának időhorizontján is túlmutató, a szakpolitikai területek összehangolt keretébe foglalt konzisztens fejlesztési stratégiára van szükség.

Kísérletképen néhány kiinduló kérdés:

- A válságkezelés keretében a munkahely-megőrzésre szánt uniós és hazai források egy részét nem lenne-e célszerűbb a krízist sikeresen túlélő vállalkozások megerősítésére fordítani, mintegy élénkítő injekciót adni a számukra akkor, amikor a gazdasági ciklus átvált az emelkedő szakaszba.

- A felhalmozott tudástőke, a mikroszféra befogadó (innováció)-képessége és a good-will adottságok alapján a fejlesztéspolitikában a közepes technológia-intenzitású vagy a tudásigényes (kevésbé forrásigényes) célok kapjanak prioritást? A vagy-vagy, illetve az is-is választás hogyan befolyásolja az ország tőkevonzó-képességét és új munkahelyek teremtését? A technológiai előrejelzések alapján hol, milyen területeken alakítható ki vagy tágítható a hozzáadottérték-teremtés lehetőségét ígérő piaci rés?

- A 2007-ben kimunkált és a kormány által elfogadott tudomány-technológia és innovációpolitikai stratégiában, valamint a ráépülő akciótervben megfogalmazott horizontális és ágazati célok a gazdasági válságot követő időszakban is fenntarthatók, megvalósításuk feltételei biztosíthatók, vagy a komparatív feltételekben (piaci viszonyokban, erőforrásokban stb.) várhatóan bekövetkező változásokkal összhangban módosításra szorulnak? E stratégia vagy annak módosított változata lehetővé teszi-e azt, hogy „valamiben" a nemzetközi piacok által elismert különlegeset alkossunk, kiugró teljesítményt nyújtsunk?

- Van-e lehetőség olyan stratégiai célok kimunkálására, amelyeknek strukturálisan tovagyűrűző hatásuk van, és a komparatív előnyszerzés lehetőségét kínálják? (Csak példaszerűen: az agráripari integrációra, az egészségipar-gyógyszeripar-élelmiszeripar együttműködési lehetőségeire vagy az energetikára - a geotermikus energia hasznosítására, a megújuló energiaforrásokra vagy a nukleáris energiára - ráépülő iparok, versenyképes ipari szegmensek.)

- Versenypolitikai szempontból kívánatos-e fenntartani a külföldi érdekeltségű vállalkozások támogatásának eddigi rendszerét?

- Továbbra is passzív befogadói legyünk a külföldi beruházásoknak, vagy a különböző természetű kockázatok és tényleges előnyök - elsősorban a gazdasági felzárkózáshoz való hozzájárulás elemzése - alapján váljék szelektívebbé a befogadás; illetve befolyásolható-e az, hogy a külföldi termelőberuházások összhangban legyenek a magyar fejlesztéspolitika céljaival. (Feltéve, hogy ilyen vonzó, proaktív fejlesztési stratégia létezik!) Milyen szerepe lehet ebben a korszerű és mindenekelőtt a nemzetközi vállalatok stratégiai döntéshozóira koncentráló gazdasági diplomáciának?

Megannyi kérdés, amelyekre egy, a sorozatos gazdasági csapásokat éppen átélő és a felzárkózás szakaszát élő országnak (államnak) választ kell adnia. Megengedem, mások más kérdéseket tartanának fontosnak vagy az általam feltett kérdéseket másként fogalmaznák meg; vagy vitatják majd a komparativitás fejlesztéspolitikában történő alkalmazásának a lehetőségét. A fontos az, hogy a stratégia tisztázza: a környezeti tényezőkből fakadó lehetőségek, kényszerek és a vállalható kockázatok alapján az ország mit tehetne/mit kellene tennie; az ország természeti, szellemi és anyagi erőforrás lehetőségei és korlátai alapján mit tehet; és végül, hogy a társadalmi-politikai preferenciák alapján a gazdasági felzárkózás ütemének gyorsítása érdekében ténylegesen mit tesz.