Minden magyar igaz magyar?

VISSZHANG - LIII. évfolyam 14. szám, 2009. április 3.

Az 56-os forradalom ünneplése - a megemlékezések - idején az ember mindig késztetést érez, hogy számvetést csináljon, és elgondolkozzék a közelmúlt eseményein. Ebből az alkalomból érdekes és gondolatot ébresztő írást közölt Révész Sándor napjaink egyik forró kérdéséről Aki magyar - magyar címmel tavaly ősszel a Népszabadságban. Egyet lehet érteni megfogalmazásával, hogy „A magyar identitású konzervatív, neonáci, anarchista, nacionalista, internacionalista épp úgy magyar, mint a magyar identitású konzervatív, liberális, szociál- vagy bármely demokrata." Ezzel harmóniában, bármennyire is tiltakozunk ez ellen szívünkben, de magyarnak kell tekintenünk a mi Quislingjeinket, azokat, akik zaklatott történelmünk során más országok szolgálatába álltak. Abban is igaza lehet, hogy 56-ban sem volt teljes nemzeti egység. Ennek elérése ugyanis még a nagy sorsfordulók idején sem lehetséges, hiszen mindig vannak olyanok, akik másképpen látják a kibontakozás útját, akiknek mások a távlati céljaik.

1) Mindez nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy történelmünk ne tegyen különbséget a magyar identitásúak között, és ne különböztesse meg a hazafiakat és árulókat, vagy egyszerűbben: a jó és rossz magyarokat. A régmúlt történéseinek értékelésében - feltehetően - ma már nincsenek alapvetően eltérő nézetek. Sokkal nehezebb egyetértésre jutnunk az elmúlt évszázadban élők magatartásának, ténykedésének megítélésében. Hogy kiket sorolunk az első és kiket a második kategóriába, az már sok esetben világnézetünktől, értékrendünktől, szubjektív véleményünktől függ. Abban valószínűleg már nincs vita az ország lakói között - eltekintve az újnáciktól -, hogy Szálasit, követőit és a 44-ben a hozzá csatlakozókat a gyilkosok, a magyarság pusztítói, a hazaárulók közé kell sorolnunk, akik tetteikért megkapták méltó büntetésüket. Aligha hihető, hogy Rákosi és csoportja megítélésében ne lenne közel hasonló, széles körű egyetértés, és ne tekintenék hazafiaknak még azokat a kommunistákat is, akik 56-ban - megváltoztatva korábbi nézetüket - a forradalom mellé álltak, és ezért életükkel fizettek.

2) Nyilvánvalóan a vélemények már eltérőek Kádár Jánost és társait illetően, akik a szovjet csapatok magyarországi jelenlétének legalizálásában, az 56-os forradalmat követő megtorlásokban döntő szerepet játszottak, nem beszélve azokról, akik a diktatúrát magasabb és alacsonyabb szinten működtették, akik a felsőbb utasításokat végrehajtották, akik figyeltettek bennünket, akik jelentettek rólunk, akiktől félnünk kellett. Egy erőszakszervezet fenntartásához ugyanis nem elégséges csupán a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság! Már azért sem lehet teljes egyetértés, mert itt élnek közöttünk az üldözöttek és az üldözők, a régi rendszer hívei és ellenzői. Ma már tudjuk, hogy Nagy Imrének és társainak kivégzését nem a szovjet vezetők rendelték el: ez a bűn bizony Kádár Jánost és az MSZMP vezetőit terheli. Mindezek ismeretében nem hiszem, hogy igaza lenne Kopátsy Sándornak, aki a Rubicon folyóiratban (2000/6.) kifejtette, hogy Kádár János minden hibás tette ellenére „úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel és bizonyos nosztalgiával fog visszagondolni rá". Kádár Jánost, eltérően sok más diktátortól, egy idegen hatalom ültette a nyakunkra, akinek az ország irányításában, bel- és külpolitikájában a „nagy patronáló" instrukcióit kellett követnie. Nem beszélve arról, hogy Nagy Imréék kivégzése mellett ezreket csukatott börtönbe, és Kopátsy fogalmazása szerint „a legnagyobb bűne, hogy jóváhagyta ártatlan fiatalok százainak felakasztását". Mindezeken nem változtat az a tény, hogy - miután közel kétszázezer honfitársunk elhagyta az országot, az itthon maradottakat megtorlásokkal némaságra, hallgatásra késztette - enyhített a diktatúra gyeplőin, majd a megdöntésre ítélt kapitalizmus kölcsönei segítségével is megteremtette a „gulyáskommunizmust". Alig hihető, hogy az elmúlt évszázad egyetlen olyan eseményéről, amelyikre büszkék lehetünk, utódaink másképpen vélekedjenek, és ne ültessék szégyenpadra a forradalmárok kivégzőit.

3) Ennek fényében nem könnyű feladat megérteni azoknak a viselkedését, akik az 56-ot követően években minden külső kényszer nélkül, hangsúlyozom, minden külső kényszer nélkül beléptek az állampártba, és kisebb-nagyobb funkciót vállalva támogatták Kádár János politikáját, ezzel is elősegítve annak hazai és külföldi elfogadását. Tudomásul veszem és nem marasztalom el azokat az elkötelezetteket, akik az 56-os események után is - ellentétben sok nyugati baloldali értelmiségivel - vakon (?) hittek a szocializmus megvalósíthatóságában, akik - számomra alig megfejthető módon - túltették magukat a megtorlásokon, a szovjet dominancián. Számomra rejtélyt azok az okos és kiváló képességű értelmiségiek, tudós kollegáim jelentik, akik szívük szerint biztosan nem értettek egyet a szovjet típusú szocializmussal, az 56-os forradalom leverésével, Kádár politikájával, mégis beléptek pártjába. Nagyon jól tudták, tudhatták, hogy csupán idő kérdése, mikor omlik össze az idegen érdekeket szolgáló, emberellenes, diktatórikus rendszer. Vagy talán abban bíztak, hogy ez az ő életükben nem következik be? Vagy annyira fontos volt számukra a kisebb-nagyobb hatalom, a simább karrier, a könnyebben megszerezhető magasabb beosztás? Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy szinte az utolsó pillanatig, még Gorbacsov színre lépésekor is, a nagy patronáló hűséges követői voltunk: 56-ot hivatalosan ellenforradalomnak minősítettük, a kivégzéseket pedig jogosnak tartottuk. Aki erről annak idején másképpen vélekedett, annak nagyon meg kellett gondolnia, milyen társaságban és kik előtt fejti ezzel kapcsolatos gondolatait. Nyilvánvalóan tartózkodtunk attól, hogy ezekről a párttagok előtt társalogjunk, hiszen senkinek nem volt a homlokára írva, hogy belépésükkel nem saját karrierjüket kívánták építeni, hanem elsősorban a „párt bomlását próbálták belülről gyorsítani"! No comment!

Nem akarok senkit sem megbántani, de aligha állíthatják, hogy döntésükkel példát mutattak volna a világnak, az új generációnak, hogy őket mint igazi hazafiakat kellett volna (kellene) követniük. Nehéz kérdések ezek, és csak a legnagyobb megértéssel, kellő jóindulattal lehet feldolgozni. Talán azért lassan már eljutunk oda, hogy ne kényszerüljünk értékrendünkkel ellentétesen cselekedni, hogy véleményünket minden külső szempont figyelembevétele nélkül őszintén elmondhassuk, hogy érdemeket teljesítményünkkel, munkánkkal és ne hajbókolással, a hatalomban lévők éljenzésével, ajnározásával próbáljunk szerezni.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 1. szám, 2018. január 5.
LXI. évfolyam, 46. szám, 2017. november 17.
LXI. évfolyam, 39. szám, 2017. szeptember 29.
Élet és Irodalom 2020