Az inga és a gumicsont

Ha kicsit nagyobb távolságból néznénk „a gyűlöletbeszéd tiltása a szólásszabadság korlátozását jelenti-e" néven futó álvitát, észrevennénk, hogy a csomag egy hosszú madzagon lóg, és éppen kileng. A szocializmus évtizedei alatt az egyik irányban lengett ki, és annyira megviselt mindenkit (?), hogy most a nyilvános beszéd bármiféle korlátozását az alkotmánybíróságtól kezdve Bajomi-Lázár Péterig (Szabad-e tiltani?, ÉS, 2009/12., március 20.) a szólásszabadság korlátozásának tekinti. Holott, ha észrevennék, hogy az inga jelenleg szintén kileng, csak éppen a másik irányba, talán belátnák, hogy a gyűlöletbeszéd jogi elítélése nem azonos a szólásszabadság korlátozásával. Bajomi-Lázár cikkének olvasása közben az az érzésem, hogy örömét leli e gumicsont rágicsálásában, s mintha a hozzá hasonló vitázók (és a törvényalkotók) egyáltalán nem is törekednek megoldásra.

A szerző egyik rémképe, hogy irodalmi alkotásokat kellene cenzúrázniuk a jog alkalmazóinak. J. Swift egyik alkotását említi, holott nevezett író nem a 2000-es évek Magyarországán írta műveit, érvnek tehát nem áll meg. Csupán ijesztgetésnek jó. Finom báj lengi be Árpád-házi királyaink egyes törvényi passzusait is, de nem kívánjuk feltétlen alkalmazni őket ma. Inkább ítélje el a MÚOSZ Etikai Bizottsága (mely szervezet nem országos hatókörű hatóság) azt, amit el akar ítélni; aki akarja, kineveti ezért, hiszen szólásszabadság van, a bizottság pedig majd legközelebb eszesebben jár el. Amúgy meg érdeklődéssel várom, amint aranyfasisztáink (copyright Erdély Miklós) irodalmi alkotásokban fejezik ki mondanivalójukat! Mégiscsak szórakoztatóbb.

Kérdésesnek tekinti a cikkíró a gyűlöletbeszéd franciaországi tiltásának hatását (NB. ha egyszer kérdéses, és „nem biztos tehát", akkor nem jó érv, kár volt leírnia). Lazán a tiltás hatásának tekinti a vallási és etnikai konfliktusokat, ezt szerintem összemosásnak hívják. Az erőszak a társadalmi problémák megoldatlansága miatt lángol fel, nem a tiltás miatt. Franciaország pedig még elég sok minden egyébért is bekerül a nemzetközi sajtóba - egyébként minek is a fokmérője a nemzetközi sajtó, már bocsánat.

Logikailag sántít, amit a har­ma­dik­személy-hatásról ír a szerző. Ha egyszer a (nyilván kevésbé iskolázott) többség jobbnak és a médiával szemben védettebbnek gondolja magát, mint mások (szubjektív vélekedés), ugyanakkor az objektívnek tekintett médiavizsgálatok szerint is a többségben lévő iskolázatlan emberek tényleg nem befolyásolhatók jobban, akkor - már ha így van - hol a probléma? Talán ott, hogy a „nem befolyásolhatók jobban" is nagy befolyásoltságot jelent. Amúgy pedig a média és a hatása egy dolog és - sajnos - a törvény meg másik.

Van pozitív példa is, például a holokauszt tagadásának tiltása Németországban. Hangsúlyozom: nem azért pozitív, mert megszüntette a holokauszt tagadását (nem szüntette meg, nyilván), hanem azért, mert kifejezi egy társadalom többségének tartását. Nem a szólásszabadságnak, hanem a gyűlöletbeszédnek a korlátozása (s akkor még jó néhány más korlátozó törvény is) Bajomi-Lázár szerint paternalista, vagyis csúnya dolog. Ez végső érve.

Én meg azt állítom, hogy nem szabad mindent, amit lehet. Jobb társaságban a vacsoraasztalnál nem gyakorolunk szaggal járó altesti funkciókat, és senki nem érzi, hogy szabadságában korlátoznák. A társadalom - elvben - efféle jobb társaság.