Kiút

Mivel a médiatörvénnyel és a mára kialakult helyzettel kapcsolatos véleményemet a lap e téma iránt érdeklődő olvasói betéve ismerhetik, ezért a legutóbbi írásommal kapcsolatos kritikai megjegyzésekre - és az ezekben lévő csúsztatásokra - nem reagálnék.

Mindössze egy-két pontban egészíteném ki Szente Péter megjegyzéseit (Kiút a médiamocsárból, ÉS, 2009/12.). Kétségkívül igaza van Szentének abban, hogy „a szakma mindig a status quo fenntartásában érdekelt, s nem a leépítésekkel, fegyelmezettebb munkával járó szükséges átalakulásokban". Ám azt gondolom, hogy a jelenlegi szakmai status quóhoz tartoznak a pártok által delegált kuratóriumi elnökségi tagok is, kiváltképp, ha - amint Szente Péter is - immár tizenhárom éve vesznek részt ebben a rendkívül szomorú történetben. Ezért aztán finoman szólva furcsának tartom, amikor írásában erről nem tesz említést a szerző, és a médiahelyzet alakításával kapcsolatos „saját demokratikus jussát" a kívülálló állampolgá­ro­kéval egy szintre helyezi.

„Amíg az elnök legalább az egyik oldal politikai támogatását élvezi, addig leválthatatlan" - írja Szente Péter -, és példaképpen az MR korábbi elnöke, Kondor Katalin példáját említi. Hogy a kuratóriumi elnökség elérhette volna-e Kondor leváltását, azt már sohasem fogjuk megtudni, abban azonban biztos vagyok, hogy a tapasztaltaknál sokkal több eszköz állt volna az elnökségi tagok rendelkezésére, ha komolyan ez lett volna a céljuk. Hogy csak egyet említsek; én magam több alkalommal javasoltam szóban és írásban az elnökségi tagoknak, hogy kérjenek pontos kimutatást az elnöktől arról, hogy összesen hány pert indított a tevékenységét kritikával illető újságírók és szakértők ellen, és hogy ez a pereskedési téboly mennyi pénzébe került a Magyar Rádiónak. Javaslatom azonban süket fülekre talált, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy a perek indítása nemcsak felesleges pénzpocsékolás, hanem súlyosan sérti a demokratikus nyilvánosság és a közszolgálat alapvető normáit is. Végül a közintézmény gazdálkodásáért felelős kuratórium helyett egy civil szervezet, a Nyilvánosság Klub próbált hozzájutni ezekhez az adatokhoz, s minthogy az MR elnökétől hiába kérte, bírósághoz fordult. A per során azután kiderült, hogy a Magyar Rádió, Kondor regnálása idején - annak ellenére, hogy saját jogi osztály is működött az intézményben - összesen 107 millió forintot költött el teljesen értelmetlenül és feleslegesen pereskedésre, s összesen 17 ügyvédi irodával (ügyvéddel) volt megbízási szerződése. Ehhez a tényhez azonban sokkal egyszerűbben is hozzájuthattunk volna, ha a kuratóriumi elnökség komolyan veszi feladatát. Ráadásul ennek ismeretében az elnökség tagjai komolyan megfontolhatták volna, hogy a több mint százmillió forint elpocsékolása nem indokolja-e az elnök felelősségre vonását. És ez csak egy személyes példa a sok közül.

Végezetül pedig készségesen elhiszem, hogy a kuratóriumi elnökségi tagok nálam sokkal átfogóbb és konkrétabb ismertekkel rendelkeznek arról, hogy a közmédiában - elsősorban a Magyar Televízióban - „hol van a nagy pénz", kik és hogyan hordták ki talicskával a milliókat az elmúlt évtizedben a közintézményből. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire jól tudják, akkor értékes tudásukat - a törvény által rájuk ruházott felelősséggel összhangban - miért nem osztották meg soha a bűnüldöző szervekkel, miért nem tettek egyetlen alkalommal sem feljelentést a közmédia kifosztása ügyében.