Egy tiszta nő

A nyelvszennyezésről komolyan

VISSZHANG - LIII. évfolyam 13. szám, 2009. március 27.

(A nyelv tisztasága és az ellene vétők) Újra meg újra felbukkannak a magyar médiában a magyar nyelv tisztasága miatti aggódást tükröző írások. Az ÉS sem kivétel, már az idei első számban megjelent egy glossza Hivatalos nyelvszennyezés címmel. A szerző (-í -gy) elhelyezi a nyelvszennyezést a magyar nemzetet fenyegető veszélyek között: „Mindennek van határa, de úgy látszik, a nyelvszennyezésnek nincs. Kezdődött azzal, hogy a Népszabadság elektronikus kiadásában felbukkant a »komment« kifejezés. Ilyen szó a magyarban nem létezik, hacsak nem kurtítjuk meg önkényesen a »kommentár« szót. Miért hangzik választékosabban a »vélemény« és a »megjegyzés« szavaknál a »komment«? Mi szükség van rá?" Ezután rátér a tettes a „nyelvszennyező" személyére és erkölcsi felelősségére: „Ki találta ki?... Szégyellje magát ez a magát nagyon menőnek képzelő, vagyis nagyon kúl újságíró." (ÉS, 2009/1., jan. 2.).

Bár Nádasdy Ádám érdemben válaszolt a glossza felvetésére, s elhelyezte a kis írást a hozzá hasonlók között (A leg­kúlabb dilettáns, ÉS, 2009/4., jan. 23.), a vita folytatódott Salamon János Ná­das­dy megengedő szemléletét bíráló Egy cool túra Bakafántiába című írásával (ÉS, 2009/7., febr. 13.), majd Kálmán Lász­ló erre adott szakszerű reflexiójával (Nevetséges preciőzök, ÉS, 2009/8., febr. 20.). A sor valószínűleg folytatódik majd.

De mi magyarázza 2009-ben a nyelv „tisztaságáért" való aggodalmat, és mi motiválja az úgynevezett „nyelvszennyezők", sőt, a „szennyezést eltűrők" ellen támadó dühödt indulatokat? Egy rövid történeti áttekintés sok mindenre magyarázatot adhat.

(A Magyar Nyelvőr az anyanyelv védelmében) A „nyelv tisztaságának" védelmére szerveződött első fórum a Magyar Nyelvőr volt, melyet 1872-től, Budapest egyesülésének évétől kezdve szerkesztett és adott ki a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának megbízásából Szarvas Gábor. A szerkesztő az első számban így fogalmazta meg a folyóirat céljait: „Mit akarunk? Akarjuk ott, ahol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását: ahol az idegen nyelvekkel való érintkezés korcs kifejezéseket termesztett, a tisztaság elémozdítását." A nyelvművelő tevékenységnek két kritériuma volt tehát: a helyesség és a tisztaság. A helyesség (korszerű műszóval: a nyelv produktív szóalkotási módjainak való megfelelés) követelményének megítélésében a kortársak között kevés vita volt. Ezt a követelményt elsősorban a nyelvújítók gyakran csakugyan nyakatekert és mesterkélt szócsinálmányaival szemben állították fel. Ezek helyett a folyóiratban vagy a már megszokott - latin, görög eredetű - szavak visszaállítását szorgalmazták, vagy a produktív szabályoknak megfelelő szóképzéseket, összetételeket javasoltak.

A tisztaság követelményével kapcsolatban bonyolultabb a helyzet. Nyilvánvaló, hogy eleve metaforikus szóhasználatról van szó. Azokhoz a metaforákhoz kapcsolható, amelyek - a XIX. században szokásos módon - a nyelvet és az azt beszélő népcsoportot: nemzetet élő organizmusként tárgyiasították. A nyelv és a nemzet születéséről, ifjúkoráról és elmúlásáról való gondolkodás olykor egymást feltételező módon kapcsolódik össze: nyelvében él a nemzet (Széchenyi István). A nyelvet élőlényként, leginkább növényként való metaforikus elképzelés alapján értelmezhetők a Magyar Nyelvőr korai évfolyamaiban olvasható megfogalmazások, amelyek egészséges fejlődésről, virágzásról, sőt elfajzásról szólnak. A tisztaságot Szarvas idézett szavainak értelmében: az idegen nyelvekkel való érintkezés veszélyezteti. A tisztaság tehát fajtatisztaságként értelmeződik ebben a darwini evolucionizmus által befolyásolt metaforikus mezőben. Szarvas gondolatmenetében a nyelvek „érintkezése" szükségszerűen korcs kifejezéseket termesztett, ezekkel kell felvennie a harcot a nyelvművelőnek, ezeket kell kigyomlálnia, kiirtania. A folyóirat egyik rovatának címe: Idegen csemeték, fattyú hajtások tovább erősíti a nyelv = növény metafora értelmezését. Ebben a rovatban tárgyalták a cikkírók által „idegenes"-nek, „magyartalan"-nak vélt szóalkotásokat, s tettek javaslatokat helyettük a metaforikusan szintén növényre utaló „tősgyökeres" magyar változatok használatára.

A képet tovább árnyalja, hogy a magyar nyelvben a szülőföld, (édes) anyaföld, hazafi, honleány lexémák által kijelölt szemantikai mezőben a nemzet anyaként, a nemzet tagjai pedig gyermekekként pozicionálódnak. Az anya-metafora a nyelvre vonatkozólag is aktuális: (édes) anyanyelv. A nyelvért, az anyanyelvért, annak tisztaságáért folytatott nyelvművelő tevékenység ebben a metaforikus keretben egy anyafigura védelméért, érinthetetlenségéért folytatott heroikus küzdelemmé magasztosul.

Az „idegen", akivel a nyelvművelők szerint fel kellett venni a harcot, ebben a szemantikai mezőben elsősorban „német"-et jelentett, a Magyar Nyelvőr cikkírói mindenekelőtt a „germanizmusok" ellen harcoltak. Retorikájukban Budapestet, ahol ekkoriban sok német anyanyelvű ember élt, szembeállították a „magyar" vidékkel; a „nyelvrombolástól" érzéketlenné vált nagyvárosit és annak germanizmusoktól „fertőzött" nyelvhasználatát pedig a magyar vidék „romlatlan ösztönű" lakójával és annak tiszta, eredeti magyar beszédével.

A germanizmusok elleni, a nyelv tisztaságáért folytatott harcot különösen nehézzé teszi, hogy a Magyar Nyelvőr szerzői szerint magát az ellenséget azonosítani sem könnyű. Ezt jól példázza Volf Györgynek a folyóirat első számában megjelent hatoldalas cikke, amelyben a folyóirat nevét bírálja, mivel „németes szagot" érez rajta. Hogy miért tartja „morális akasztófának" a folyóirat címét, „holott a németeknél még a fogalma is hiányzik, tehát utánzás nem foroghat fenn", meglehetősen körömfont módon indokolja: egy összetett szó előtagjához illő jelző: magyar (nyelv) nem alkalmazható az összetett szó egészére: nyelvőr.

A folyóirat szerzői a helyesség és a tisztaság elleni vétségeket nem azonos súllyal kezelik. A helyesség követelményével nem összeegyeztethető grammatikai formák javíthatók, az ellene vétők pedig taníthatók. Aki viszont a tisztaság kritériumát nem tartja tiszteletben, morális vétséget, sőt, bűnt követ el a szent anya(nyelv) ellen.

A Magyar Nyelvőr józanabb szerzői nem vettek részt a nekik nem tetsző szavakat használók morális elítélésében. Szarvas például többször hangsúlyozza, hogy vannak hasznos, szükséges idegen eredetű szavak. A polihisztor Brassai Sámuel pedig nem tartja nyelvi kérdésekben illetékesnek azokat, akik „egy szót vagy szólamot megszeretnek vagy megutálnak elébb, s aztán keresnek érvet rokon- vagy ellenszenvük igazolására [...]. Az érzelgős nyelvészet szintoly rossz fajta, mint az érzelgős politika vagy érzelgős regény."

(A Magyar Nyelvőr leleplezői) Az anyanyelv igazi védelmezői persze nem foglalkoznak ilyen finom distinkciókkal: ők a bűnösöket keresik, s le is sújtanak rájuk. A Magyar Nyelvőr 1881-es évfolyamában teljes terjedelmében közli a Polgári Iskola című orgánumnak A Nyelvőr parasztjainak címzett nyílt levelét. Ebben az i. i. betűjeles szerző először a magyar nemzet sorsán búsong, amely mindig valamilyen „pusztító elem" hatásának volt kitéve. A cikk megírásának idején „semita-járást ére meg nyelved". A Nyelvőr szerzői „nagyon felfúván magukat, azt hivék, hogy olyan bölcsek, mint bibliás Salamon és elkezdék nyelvünket körülmetélni". De a nyelv igazi védelmezői ezt nem fogják hagyni: „járni fogja a fustély, valahányszor a Nyelvőr a bölcsesség álorcájának alatta bolondot mond [...] éreztetni fogjuk vele a józanság kemény bikacsökjét". Ha a szerkesztőség még ettől sem tér jó útra, a névtelen cikkíró a kivándorlást ajánlja: „egy neki való jobb hazába".

Szarvas azzal indokolja a cikk közlését, hogy ezzel a tudománytörténészek dolgát kívánja megkönnyíteni: dokumentálható módon 1881-ben tértek át a nyelvvédők „a kurjantásokról a »fustély, bikacsök« argumentumaira". Tegyük hozzá: az anyanyelvet fenyegető idegen hatást germanizmusokként, németességként kódoló rejtett antiszemitizmusról a nyílt zsidózásra.

(Nyelvművelés Trianon árnyékában) A triano­ni egyezmény utáni helyzetben a magyar (anya)nyelvhez való kötődés még in­kább felértékelődött, a magyar múlthoz való hűség egyetlen eszközének tűnt. Reményik Sándor sokat idézett vers­sorával szólva: „A nyelv ma néktek vég­ső menedéktek..." Rákosi Jenő az el­lenségekkel körülvett nemzet vízióját ve­títi elénk. „A német és a szláv vesze­de­lem közé szorítva nekünk csak egy me­nedékünk van: a magyarságunk, ez pe­dig egyenlő a mi magyar nyelvünkkel. Tehát mindent a világon - még a leg­fon­tosabb érdeket is - a nyelv érdekének kell alája rendelnünk." (Idézi Pintér Jenő: Magyar nyelvvédő könyv. 1938. 3.)

A nyelvművelés ebben a felfogásban nyelvvédelemként értelmeződött. A Magyar Nyelvőr más feladatai - dialektológiai és leíró nyelvészeti írások közlése - mellett ehhez már nem tűnt elég hatékony fórumnak. A Magyar Tudományos Akadémia Négyesy László akadémikus javaslatára létrehozott a Nyelvtudományi Bizottságon belül egy Nyelvművelő Szakosztályt, és 1932-től kezdve megjelentetett egy kizárólag nyelvműveléssel foglalkozó havi folyóiratot, a Magyarosant. Az új orgánum beköszöntő cikkében Négyesy akadémikus és Nagy J. Béla így szól olvasóihoz: „Veszélyben a magyar nyelv! Veszélyben van épsége, szépsége, eredeti zamatja! Idegen szók árja tódul be napról napra. Idegen szók tarkítják a köznapi nyelvet, a társaság, az országgyűlés, a sajtó, a tudomány, a kereskedelem, az ipar, a művészet, a sport nyelvét. Miattuk pang a nyelv természetes tenyészete, pusztul eredeti szókincse [...]. Fattyúhajtások burjánzanak fel, nyelvi hibák terjednek el és bitorolják a nyelvi szépségek jogát [...]. De van még magyar lélek, magyar gondolatjárás(?) és ízlés. Van még sokakban magyar nyelvérzék. Szembe lehet még fordulni a nyelvromlással és meg lehet menteni nyelvünk magyarosságát. Csak legyen zászló, amelyet a jó magyarság hívei követhessenek.

Mit akarunk? Akarjuk nyelvünk védelmét, az idegenszerűségek visszaszorítását, a fattyúhajtások irtását, a beszéd- és írásmód ízléses tisztaságát. Mentsük meg a magyar nyelvet! Mozdítsuk elő eredeti virágzását!"

Világos, hogy a Magyarosan koncepció­já­nak tartóoszlopa a nyelv tisztaságának mindenáron való megőrzése. Legfőbb el­lenségnek pedig már nemcsak a németességeket tekintették, hanem egy „körkörös védelem" koncepciójának alapján mindenféle más nyelvből érkező „hatást", legyen az szavak átvétele, „idegenes" kiejtés, hangsúlyozás, sőt, akár „gondolkodás". Az 1946-ig havi rend­szerességgel megjelenő folyóirat e kon­cepció jegyében figyelte, ahogy ők írták: „razziázta" más lapok nyelv­haszná­la­tát, szót emelt a tudomány, a sport nyel­vének „magyarosítása" érdekében. Nem riasztották meg a kritikák, büszkén vállalta még a „mucsaiság" vádját is. Terjedelmének jelentős részét olvasói levelekre adott válaszok töltötték ki: meg­mondta, mi az idegenszerű és miért, s javasolt helyette szép, „tősgyökere­sen magyar" szót, kifejezést. No meg per­sze ítéletet ült azok fölött, akik idegen­szerűségek használatával „rontják, rombolják, mocskolják" a magyar nyelvet.

A magyaros nyelvhasználat és a hazafiság rövidre zárásának legtömörebb megfogalmazása ebben a korszakban Gárdonyi Gézától származik: „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezhet, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza. Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló!" (Magyarul így! 1938. 5.)

A két világháború között tehát a Brassai által érzelgős nyelvészetnek nevezett nyelvművelő tevékenység még szorosabbá fűzte a kapcsolatot az úgynevezett tiszta magyar beszéd és a hazafiság, sőt, az erkölcsösség között.

(A nyelvművelés a II. világháború után: alibi-funkció) A II. világháború után az egyetemek, főiskolák magyar nyelvi tanszékein, valamint a MTA Nyelvtudományi Intézetében folyó „hivatalos" nyelvművelés igyekezett megszabadulni a nyelvművelő hagyomány egyrészt tudománytalan, másrészt soviniszta, nacionalista elemeitől. Ezt a tevékenységet Németh G. Béla szavainak értelmében igyekezett gyakorolni: „A mai nyelvművelés nem is nyelvművelés a szó hagyományos értelmében, hanem nyelvi népművelés [...] igyekszik bevezetni, jártassá tenni a nyelv sajátos logikájában, sajátos szellemében az olvasót, hogy azután a maga lábára állítsa a nyelvi eszmélkedés és ítélet területén." (Idézi Lőrincze Lajos: Emberközpontú nyelvművelés. Gondolat, 1980. 14.)

A(z anya)nyelvi kérdések iránti érdeklődés soha nem volt olyan élénk, mint a XX. század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben. Lőrincze Lajos valósággal a kor médiasztárjává vált, hivatkoztak rá komolyan és viccesen. Édes anyanyelvünk című rádióműsora a Miska bácsi levelesládája mellett a közszolgálati rádió legnépszerűbb, leghosszabb életű műsorai közé tartozott. Lőrinczét az anyanyelv iránt rendkívül elkötelezett Kodály Zoltán ajánlotta be saját maga helyett a rádióba. A műsornak az anya-metaforát hatásosan felidéző címét Halász Gyula 1938-as könyvének alapján választották. Lőrincze papos, kenetteljes modora, kellemes közép-dunántúli (szentgáli) tájszólása roppant népszerűvé tette a műsort. Nem véletlenül tették az adást vasárnap délelőttre, az istentiszteletek idejére. Aki nem ment el a templomba, a rádióból meríthetett spirituális élményt; az anyanyelvről és nemzethez tartozásról hallhatott szép szavakat Lőrincze tanár úr szájából.

De népszerűek voltak Deme László, Grétsy László, Péchy Blanka rádiós és televíziós műsorai is. Majd minden napilapnak és számos folyóiratnak volt nyelvművelő rovata, vagy legalább közölt ilyen tárgyú cikkeket. A Kazinczy-versenyek, a vers- és mesemondó alkalmak közkedveltek voltak, s nem csak az iskolások körében.

A(z anya)nyelvről való beszéd, a gazdag népnyelv, az erdélyi régió nyelve iránti lelkesedés elfogadott megnyilvánulás volt egy olyan korszakban, amelynek hivatalos ideológiája harcot hirdetett a nacionalizmus minden formája ellen. A nyelvművelő mozgalmakban való részvétel tehát sokak számára (politikai) pótcselekvés volt, a hivatalosan támogatott nyelvművelés pedig alibifunkciót töltött be.

A hivatalos szóhasználat, az MSZMP által egyenirányított sajtó nyelvével való elégedetlenkedés legális módja volt a társadalmi „rossz közérzet" kifejeződésének. Ekként (és csakis ekként!) értelmezhető Molnár Zoltán Nyelvünk ereje című, 1983-as cikkének mondanivalója: „Azt hiszem, nem volna helyes, ha csak egy pillanatig is kétséget hagynék az olvasóban, vajon a nyelvromlást milyen, miféle bajnak tartom. Nem, nem a művelődés, nem a felépítmény betegségének, inkább szörnyű veszélyességében is inkább tünetnek. De olyan tünetnek, mely az egész társadalom súlyos szervi betegségét mutatja. [a nyelvi rák] kiszívja az agyakból az egyszerű, világos gondolatokat. S helyükre telepszik ízléstelen és gondolattalan szokvány-mételyeivel." (ÉS, 1983/15., ápr. 15.)

(A rendszerváltás után) Az 1990-es években a hivatalos nyelvművelés visszaszorult az őt megillető helyre: a bölcsész- és pedagógusképzésbe, valamint a közoktatásba.

A demokratikus jogok kibővülésével a nyelvművelés alibifunkciója megszűnt, a rá való hivatkozás fölöslegessé vált. Egyidejűleg megjelentek a könyvpiacon és a nyilvánosság előtt azok az elméletek (japán-magyar, sumer-magyar nyelvrokonság), amelyeket a hivatalos nyelvtudomány „délibábos nyelvészet"-ként tart számon. A velük való azonosulás egyesek szemében az állampolgári bátorság kifejeződésének tűnt, a „hivatalos" tudománnyal való szembeszállás, annak tetemrehívása pedig demokratikus joggyakorlásnak. A közszolgálati rádió Vasárnapi újság című műsora például egy időben többször is felszólította a Magyar Tudományos Akadémiát, hagyjon fel „a Szovjetunió által ránk kényszerített finnugor rokonsági elmélet" további favorizálásával, s folytasson tudományos vitát a sumer-magyar nyelvrokonság hirdetőivel.

A nyelvvédelem, a nyelv tisztaságáért folytatott küzdelem azonban továbbra is fegyver maradt egy értékorientációja alapján elég pontosan körülírható kör számára. Ők vádolják „nyelvszennyezéssel", „nyelvrontással" azokat, akik máshogy vélekednek, máshogy viselkednek és máshogy beszélnek, mint ők. Ahogy Kálmán László Salamon Jánossal kapcsolatban megállapítja: „burkoltan a »morális és esztétikai idiotizmus«-hoz hasonlítja a kúl vagy komment használatát, nyilván azért, mert ő lenézi és elítéli azokat, akik így beszélnek".

Mindenki úgy éli át a(z anya)­nyelv­hez való viszonyát, ahogy neki tetszik. De erkölcstelennek, idiótának nevezni azt, aki máshogy érez, gondolkozik, beszél; szégyenpadra ültetni, kitagadni a nemzetből senkinek nincs joga.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.
LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16.
LXV. évfolyam, 14. szám, 2021. április 9.
Élet és Irodalom 2021