Kokárda

Régóta foglalkoztatott a kérdés: vajon az emberek hányadrésze visel kokárdát március 15-én, és akik nem, azok miért nem hordanak. Sikerült rávennem néhány tanítványomat (a kecskeméti Bányai gimnázium tucatnyi tizedikes ás hetedikes diákját), hogy vágjunk bele egy kis amatőr kutatásba. Felmérésünket nem reprezentatív mintán végeztük, így eredményeink nem tudományosak. Ám azzal, hogy tanulóink 1715 járókelőt regisztráltak a száznyolcezer lakosú vidéki nagyvárosban, és a város különböző pontjain (főtér, buszmegálló, lakótelep, bevásárlóközpont) helyezkedtek el, az eredmény talán mégsem áll messze a reprezentatívtól.

Az általunk vizsgált kecskemétiek huszonöt százaléka viselt kokárdát. Ez az arány a belvárosban 37, a külvárosi lakótelepen csak nyolc százalék. Mintegy száz kokárdát nem viselő polgárral kis interjút készítettünk. A „Miért nem visel Ön kokárdát március 15-én?" kérdésre a többség mentegetőző-hárító választ adott. A leggyakoribb „elfelejtettem" mellett a következő megoldások születtek: bőrkabát van rajtam; nem áll jól a ruhámhoz; olyan helyre (tudniillik misére) megyek, ahová ez nem való; a nővérem lenyúlta; költözködöm; én csak unokázni jöttem Kecskemétre Budapestről; a szomszéd kislánynak odaadtam; nincs pénzem rá. Talán ennél érdekesebbek voltak az elvi jellegű válaszok. Íme: óvodás koromtól 2002-ig minden évben hordtam, de akkor ellopták a fideszesek. Lényegében hasonló választ adtak még hárman: a kokárda nemzeti jelképből fideszes jelképpé lett, demoralizálódott (sic!), én pedig nem vagyok büszke a magyarságomra. Hárman vagy négyen azt állították, azért nem viselnek kokárdát, mert félnek, hogy megverik, agyonütik (így!) őket miatta. Ketten mondták: a ruhámon nincs, a szívemben van kokárda. És még hárman: ez nem a mi korosztályunknak, hanem a fiataloknak való. Két további válasz: én roma vagyok, ez nem a mi ünnepünk. Kedves mozzanat, hogy egy kokárdaárus bácsi sem viselte a trikolórt, ami pedig pusztán kereskedői szempontból sem látszik jó megoldásnak.

Úgy tűnik, hogy minden sztori, még a legkisebb is, más történetekkel ölelkezik. Egyik kollégám atrocitásoktól féltette a gyerekeket, egy másik azt mondta, erről neki tudnia kellett volna, miért szervezkedek a háta mögött, egy idióta pedig egyenesen azt állította, fel akarom jelenteni azokat, akik nem viselnek kokárdát. (A tanárok közül sokan így szoktak reagálni azokra a kezdeményezésekre, amelyeket nem ők, hanem mások találtak ki.)

Kis kutatásunk eredményét megajánlottuk a megyei napilapnak. Elutasították. De nem a szöveg ismeretében, ami talán nem üti meg a leközölhetőség mértékét, vagy ellenkezőleg, túl száraz és adatszerű, túl tudományos. Nem, munkánk eredményének ismerete nélkül döntöttek így. Bennünket nem érdekel a téma. Miért is érdekelne egy megyei közéleti napilapot március 16-án az, hogy a megyeszékhelyen milyenek az emberek kokárdaviselési hajlamai március 15-én? Déjà vu. 1988-ban tanítványaim fogalmazásaiból állítottam össze egy kis szöveget Márciusi miértek címmel. Jómagam csak a szerkesztő szerepére vállalkoztam, a legjobb, legütősebb mondatokat összeválogatva. Amikor az osztálytitkárral együtt bementünk a szerkesztőségbe, a nagyon becsületes főszerkesztő-helyettes elmondta: mondhatnám, hogy már betelt a lapszám, vagy hogy ez az írás nem eléggé színvonalas, de az igazság az, hogy egy megyei MSZMP-napilap március 15-én semmilyen szöveget nem közölhet külső szerzőtől. Máig tisztelem a szerkesztő korrektségét, simán becsaphatott volna bennünket. (Lefelé ballagva a lépcsőn meg is kérdezte osztálytitkárom: tanár úr, ez megy negyven éve?)

Nos, úgy tűnik, 21 év múltán ma sincs esély arra, hogy diákok az ünnepi lapszámba kerüljenek. Ma csak a korrekt főszerkesztő-helyettes hiányzik.