Ki fizesse az öt penzát?

VISSZHANG - LIII. évfolyam 10. szám, 2009. március 6.

Mélységes együttérzéssel olvastam Schwarcz Dóra bíró bársonyosra fogott tiltakozását a bírákat ért általánosító elmarasztalások miatt (Szeretett lapom és kedves Megyesi Gusztáv! ÉS, 2009/9., febr. 23.). Jómagam számos, nagyrészt jogos bírálatot kaptam szakmámban elkövetett botlásaim miatt, de én is berzenkedtem, ha mások miatt kerültem elítélő általánosítások hálójába. Megjegyzendő, hogy mérnöki hibából épület omolhat össze, kazán robbanhat fel, repülőgép zuhanhat le, ami katasztrófának számít; a közvélemény számára meghökkentő ítéletek sorozata viszont csak (?) a társadalom bizalmát ássa alá - nem vállalom a kockázatot, hogy melyik jelenséget minősítsem súlyosabbnak.

Való igaz, hogy hiányzik a megnyugtatóan közérthető magyarázat az ítéletek mellől, de a félreértés esetenként már korábban kezdődik, amikor az igazságszolgáltatás - felületességből vagy ki tudja, milyen okból - már a felvetett kérdést sem képes megérteni. Ilyen volt az Alkotmánybíróság egykori ítélete, amikor a szabad pályaválasztásra hivatkozva helyezte hatályon kívül a főváros taxiszabályozással kapcsolatos rendeletét, pedig csupán a világ nagyvárosaiban természetes, a forgalomban részt vevő gépkocsik számának szabályozásával szerették volna a zsúfoltságot enyhíteni. Azt is a jogászi csűrés-csavarás felsőfokának érezték sokan, amikor az ország miniszterelnökének nehezen menthető kijelentéseit rögzítették taggyűlési jegyzőkönyvek, és a számos fordulatot produkáló bírói eljárás végén a verdikt kimondta, mindenki bűnös, aki taggyűlésről beszélt, mert jogilag bizonyíthatóan az csak valamiféle, pontosan meghatározhatatlan összejövetel volt, a kifogásolt tartalommal kapcsolatos felelősségről szó sem esett az ítéletben.

Szinte közhely, hogy egyes bírák személyes felfogása, világnézete nagy biztonsággal előre megjósolhatóvá teszi az ítéletet, ami különösen akkor szúr szemet, amikor ugyanabban az ügyben első- és másodfokon, sajnos a kelleténél sokkal több esetben, egymással homlokegyenest ellentétes gyakorlat alakul ki. Az Élet és Irodalom jó néhány ilyen esetre hívta fel a figyelmet, az igazságszolgáltatás kemény fala azonban nagy erővel verte vissza a ráhányt borsót. László királyunk III. Dekrétumának tartott törvény kimondja:

25. b) Ha pedig valaki a bíróról azt állítja, hogy az igazságtalanul ítélt, és nem tudja bizonyítani, öt penzát fizessen; ha pedig a bírót marasztalják el, (a bíró) a bírságot kétszeresen adja vissza, és ezenfelül öt penzát fizessen.

Ilyen elmarasztalásról nem tudok, viszont a téma időszerűsége azóta sem csökkent, ezért az egy vagy több üveg jó bor melletti megbeszélés szponzorálására jó szívvel felajánlok - napi árfolyamon - öt penzát.

Törvény- és bíróságtisztelő olvasójuk:

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 33. szám, 2020. augusztus 14.
LXIV. évfolyam, 31. szám, 2020. július 31.
LXIII. évfolyam, 21. szám, 2019. május 24.
Élet és Irodalom 2024