Nevetséges preciőzök

Salamon János (Egy cool túra Bakafántiába, ÉS, 2009/7., febr. 3.) ismét a nyelvüldözők védelmére kel. Azokat nevezem „nyelvüldözőknek", akik különböző nyelvi eszközök (pl. idegen szavak, mint komment vagy nyelvi megoldások, mint ledegradál) elterjedésében a nyelvre leselkedő veszélyt látnak, ezért üldözik őket - azaz szegényíteni akarják a nyelvhasználók eszköztárát, mondván: ezt se használd, azt se használd. A nyelvüldözők magukat általában „nyelvművelőknek" nevezik, de én a nyelvművelés kifejezést szeretném fenntartani arra, amire kitalálták: a magyar nyelv gazdagítására, eszköztárának állandó bővítésére.

Salamon nem folytatja, hanem elölről kezdi vitáját Nádasdy Ádámmal (az előző vita a Magyar Narancsban folyt). Nádasdy - didaktikai céllal, a nyelvüldözés ellen hadakozva - a nyelvtudomány egyik fő ismérveként azt jelöli meg, hogy a tudomány „értékmentesen" szemléli a nyelvet; ebbe kapaszkodik bele Salamon, némi joggal, hiszen a nyelvi alkotásokat igenis szabad a tudományban is értékközpontúan szemlélni (megállapítani, hogy szép‑e, hasznos‑e valami), bár az ilyen stúdiumok nem a nyelvészet, hanem a stilisztika vagy az irodalomtudomány területére tartoznak. Nádasdy szerint a határvonalak élesek, a stílus - és általában a nyelvhasználat - értékelése nem a nyelvtudomány feladata, Salamon szerint nem ilyen élesek a határok. De ha csak ennyiről szólna a vita, akkor egy szóra sem lenne érdemes.

A tudománynak nem az értékmentes szemlélet a fő kritériuma, hanem az, hogy rendszeresen visszatérő, megfigyelhető jelenségek logikus magyarázatát keresi. Az áltudományokat a rendszeres megfigyelések nem érdeklik (pl. az asztrológiai megállapítások nem statisztikákon alapulnak), a művészeteket meg a logikus magyarázat. A nyelvüldözés nem azért tudománytalan, mert értéket tulajdonít a kifejezéseknek, hanem azért, mert - mint azt többször is leírtam - tudományosan megalapozatlan (magyarán: teljesen szubjektív) az ítélete, amikor egyes kifejezéseket (pl. friss jövevényszavakat, mint komment, kúl, fritőz, file) „károsnak", „a magyar szellemtől idegennek", „feleslegesnek" stb. minősít. Mivel nem visszatérően megfigyelhető tapasztalat az, hogy a jövevényszavak „károsítanák" a nyelvet, a nyelvüldözés alapja áltudományos. Salamonnak joga van tudománytalanul gondolkodni; nekünk, nyelvészeknek viszont kötelességünk erre rámutatni. Salamon remek paradoxonnak gondolja, hogy Nádasdy „a tudomány megfellebezhetetlen tekintélyére támaszkodva biztosít bennünket arról, hogy megfellebbezhetetlen tekintélyek nem léteznek". Valójában Nádasdy is, én is az áltudomány leleplezésére használjuk „a tudomány megfellebbezhetetlen tekintélyét", és ebben semmi paradox nincs.

Salamon nem szereti, hogy Nádasdy a természeti képződményekhez hasonlítja a nyelvet, amikor önszabályozó természetét emeli ki. Meglehet, néha Nádasdy rosszul használja ezt a hasonlatot. De Salamon hasonlata még félrevezetőbb. Ő a gazdaság „önszabályozásában" való csalódást (a világválságot) hozza fel a beszélőközösség nyelvfenntartó képességébe vetett bizalmunk megnyirbálására. (Sőt, valószínűleg a hasonlaton túl még ugyanannak a folyamatnak is tulajdonítja a kettőt.) Csakhogy a gazdaság működését valóban szabályozza az általunk megalkotott jogi környezet, mely (íme!) lehet tökéletlen is, míg a nyelv normái nem jogi természetűek, és egészen más, szervesebb mechanizmusok hozzák létre, mint a jogi normákat.

Szerencsésebb lenne a nyelv használatát az öltözködéshez hasonlítani. Egyes rendezvényeken szabályozhatják, hogy milyen öltözékben kell megjelennünk; máshol „csak" a társadalmi elvárás diktálja a dresszkódot. Általában azt vesszük fel, amit illik (vagy amit van pofánk felvenni), ha nem, akkor ferde szemmel néznek ránk. De az nevetséges, ha valaki egy-egy ruhadarab ellen „úgy általában" próbál küzdeni, ha olyan öltözéket bírál in abstracto, ami ott és akkor valamilyen célt szolgál, legyen az a védelem, a tetszeni akarás vagy éppen a meghökkentés. Ha egy tévécsatornának az a koncepciója, hogy a műsorvezetőjét susogó mackónadrágba öltözteti, az fura hatást fog kiváltani, de a tévé szándéka szerint funkciója van, valaminek a kifejezésére szolgál, vagyis kommunikál valamit - akkor is, ha az üzenet ellenszenves. A nyelvészet erről szól. Ugyanez érvényes arra, ha egy újság úgy dönt, hogy olyan cikket közöl, amelynek a címében a kúl szó szerepel.

Salamon burkoltan a „morális és esztétikai idiotizmus"-hoz hasonlítja a kúl vagy a komment használatát, nyilván azért, mert ő lenézi és elítéli azokat, akik így beszélnek, ahogy vélhetőleg a susogó mackónadrágosokat is. Ilyennek képzelem azokat a prűd preciőzöket, akiket zsenál a vernisszázson egy-egy parvenü toalettje, és ezt megideologizálják esztétikai-kulturális-filozófiai-történelmi víziókkal.