Kedves ÉS, Tisztelt Olvasók!

Elhűlve láttam az ÉS-ben Markó Béla eszmefuttatást arról, hogy Romániában a politikának ezen túl csak a románok iránti ressentiment lehet az irányadója, mégsem akartam a dolgot nálatok nem ennyiben hagyni, hadd ne legyen úgy olvasható a reakcióm, mint erdélyi bunyó (Kormányból ellenzékbe, ÉS, 2009/3., jan. 16.). Gondoltam, lesz, aki észrevegye, mit is állít az erdélyi magyar politika feje. Mivel pár napra az ÉS-megjelenés után megjelent a cikk a transindex nevű kolozsvári hírportálon (http://reply.transindex.ro/?cikk=107), olvasói levélkémet oda küldtem. Ne kérdezzétek, mit kapok érte, nem számít. Az számít most, hogy az ÉS-nél, ha ez a cikk minden további reflexió nélkül marad e lapban, átment. Nem mintha ez volna a legfontosabb aktuális kérdés, de ha már szóba kerül, hadd ne higgyük el, hogy természetes, ha „a románokról", az ő történelmi vétségeikről, a „mi" kizárólagos áldozatainkról beszél a korábban intelligens politizálásáért elismert Markó Béla. Nem ez a legfontosabb kérdés, de az azért probléma, hogy ez a nézet kezd egyeduralkodóvá válni Erdélyben, az iskolákban ezt etetik a magyar gyermekekkel, úgyhogy szinte reménytelen együtt uszodába menni, mert legnagyobb elképedésemre az a válasz: „én a románokkal nem úszom egy vízben". Kolozsváron egyetlen olyan uszoda van, amihez a belépőjegyet meg lehet fizetni. Persze a politikusoknak, illetve klienseiknek módjuk van magánuszodáikban lebegni - nagyon helyes, vagy nem, ez engem a legkevésbé sem izgat, de legalább hadd szóljunk hozzá, ha reflektálatlan, anakronisztikus cikkeket közölnek.

Mi hát a probléma Markó Béla írásával, avagy: rossz vagy idegen?

Az RMDSZ története, tudjuk, félig a múlt század húszas-harmincas éveiben, félig a jelenkorban játszódik. Nem is lehet róla beszélni a Trianon, a románok, a nemzeti identitástudat szókapcsolatok nélkül. Ezeknek a szavaknak a szokásos erdélyi magyar közbeszédben - reálpolitika ide vagy oda - nincsen analizálható, különféle beszédmódokban körültekintően definiálható jelentésük, ezeknek a szavaknak az RMDSZ Markó Béla által felvázolt történetében is érzelmi jelentésük van.

Vegyük például ezt a Markó-mondatot: „Erdélyben mindig románok, akik ütnek, és mindig magyarok, akik állják (vagy nem!) az ütést, román a főnök, magyar a beosztott, román a hatalom, magyar az ellenzék (és az ellenség)."

Milyen románok ütnek? A román csecsemők? A nyugdíjasok? A tanárok? Veszélyesek, nem mondom, de ha a „mindiget" egy kicsit komolyabban meg akarjuk nézni, a sokat hivatkozott, magyar kultúrfölényünket alátámasztani álmodott történelemben, vannak ezzel ellentétes példák - és hogy ezekkel is illene a magyar kultúrának kezdenie valamit (ahogyan Linz mint Európa kulturális fővárosa 2009-ben a Hitler-konceptet nem eltakarja, hanem fölfedi, és bátran lebontja), jó példa Závada Pál legújabb, nagy vitát kavart regénye a második bécsi döntésről, az Idegen testünk. Most csak annyit jegyeznék meg itt róla, hogy Závada olyan „mi"-vel mesélteti el a történetet, aki hol magyar, hol román, hol zsidó - mert hát ez mind mi vagyunk, s ezen belül is még hányfélék.

A legtarthatatlanabb állítás az elemzésből a következő: „Ha a hatalomban ott vannak a magyarok képviselői is, megfelelő súllyal, megfelelő beleszólással, valós döntési körökkel, akkor attól a hatalom lehet még rossz, de már nem idegen." (Kiemelés tőlem - S. Zs.) Nem tudom, kell-e indokolnom, miért tarthatatlan, bizonyára kell. Tehát: miért volna az állampolgárok számára megfelelőbb egy „rossz hatalom" (korrupt, önkényes, zsarnoki, hepciás, úrhatnám, a kritikát elfojtó), mint egy „idegen" (korrekt, körültekintő, megbízható, szavatartó, mértékletes, önreflexióval rendelkező, a kritikát jól viselő - és: román, angol, belga)? A kultúrfölény csak a múltra vonatkozik? A jelenben az a folyamatos elvárás a választópolgároktól, hogy etnikai alapon egyszerűen észre se vegyék a problematikus társadalmi manővereket? Ez hosszú távon, ezerszer bebizonyosodott, még az RMDSZ-nek vagy bármilyen más politikai szervezetnek sem jó. (Rövid távon, vagyis a társadalom egy adott szűk, privilegizált rétege számára persze igen jó.)

Markó Béla gondolatmenetében - és ez az utolsó, rövid észrevételem - az etnikai alapú politizálás az ideológiai alternatívájaként szerepel. Mintha az előbbi nem volna úgyszintén ideológiai. Ha ezt eltagadjuk, veszélyes közelségbe kerülünk a múlt század egyik leglátványosabban gonosz totalitárius rendszerének eszmekö­ré­hez, melynek alapja, hogy ki tartozik a „tiszta" néphez, s ki nem. A terv, tudjuk, ambiciózus volt, s ha sikerül, ma nem volna ki, akár meggondolatlanságból is, „idegen" népről beszéljen, mégpedig úgy beszéljen az idegenről, mint akivel eleve semmiféle párbeszédnek értelme nincsen. Az, hogy a Német Birodalomhoz képest az erdélyi magyarok elenyésző kis nép, csak nevetségessé teszi mániánkat, de hatalmi aspirációi természetének ítélete alól nem fog fölmenteni.