Mellélövések

VISSZHANG - LIII. évfolyam 6. szám, 2009. február 6.

Nem tegnap óta tapasztalom, hogy a magyar írástudók egy része reflex-szerűen igyekszik elhárítani, ködbe borítani a tényt: Magyarországon erőteljesen él és virágzik a rasszista, fasisztoid világnézet. Ennek is megvannak a maga okai, de ez most lényegtelen. A lényeg, hogy egyre hangosabbá válik azok hangja, akik a „lenácizást, lefasisztázást” ugyanolyan nemtelen gesztusnak tekintik, mint amikor valaki a mások származását hozza szoros összefüggésbe a társadalmi értékességével, vagyis zsidózik, cigányozik, négerezik. Mintha a választott világnézet megnevezése azonos lenne a biológiai adottságaink megnevezésével.

Legutóbb az ÉS-ben olvashattuk Kiss Kálmán politikai elemző cikkét (A radikális jobboldal politikai címkéi, 2009. jan.23.), amely ugyancsak elítéli a fasizmus-nácizmus nevén nevezését, és ideológiai felcímkézésnek tekinti az effajta eljárásokat. Cikkének különös sármot ad, hogy a szerző – miközben egyfolytában ideológiákról beszél – szemmel láthatóan egyetlen árva sort sem olvasott el egyetlen, szélsőjobboldali ideológiai alapvetésből, újságcikkből, koncepcióból, dalszövegből, stb. stb. Magyarán: rangos fórumokon nyer polgárjogot az az értelmiségi hozzáállás, amely szerint az elemzéshez tökéletesen nélkülözhető az elemzés tárgyának ismerete.

Eközben az eltelt két-három évben a fajvédő szubkultúra robbanásszerű áttörésének lehettünk tanúi, amiről mára nemcsak könyvek hosszú sora, hanem pl. zeneművek sokasága is tanúskodik. A Magyar Gárda éleslövészetéről szóló klipben pl. a katonai  menetdalok szentimentális típusának újjáéledését is köszönthetjük, külön kiélvezve, ahogyan a  „száz tizenhat éves barna kislány”-t  most a hazájáért vérét ontó katona „Kárpát-tetőn lakó” babája váltotta fel.

A szerző legfontosabb mondandója pedig a következő: 

Miközben a jobb- és szélsőjobb oldalon önmagukat a „nemzeti-polgári radikalizmus ill. népies eszmeáramlat örököseiként” definiálják a megszólalók, a baloldal fasisztának, neonácinak stb. nevezi őket. Ezek a címkék azonban elfedik a radikális jobboldal valódi rétegzettségét, ideológiájának hasonlóságait és eltéréseit. Márpedig ha megnézzük, mi ezekben a közös, azt látjuk, hogy az valójában a „torz konzervativizmuskép”. A „radikális szervezetek és önjáró véleményformálók” ideológiájának központi eleme a nemzeti hagyományokra, értékekre és tradíciókra való hivatkozás, ami az ideológiát egyszerűen modernitás-ellenessé teszi.

A szerző szerint az irányzat azzal okoz gondot, hogy az általa kényszeresen megőrzendőnek tekintett szokások, hagyományok vagy „már nincsenek jelen a mindennapi gyakorlatban (vagy nem is léteztek)”, vagy „kevéssé szorulnak rá a radikálisok túlbuzgó támogatására”. S bár az imént még a szerző szerint az irányzat tagjai a „polgári radikális” címkékkel látták el önmagukat, most mégis azt kéri számon rajtuk, hogy a legkevésbé sem idézik fel „a konzervativizmus szerves fejlődésébe, folytonosságába és fontolva haladásába vetett hitet”.

Magyarán: a polgári radikálisokkal az a baj, hogy nem felelnek meg a konzervativizmus eszményeinek, s mellélőnek, amikor a hagyományokat akarják feléleszteni. Ugyanakkor antiszemitának azért nem nevezhetőek, mert hiszen „más, közel-keleti kapcsolatokat is dédelgetnek” (?!), s az iráni rendszer számukra a példa. Abból pedig, hogy a Magyar Gárda közösségteremtő gyakorlatának formái azonosak a Hamaszéval (szociális attitűd, a magánélet és a politikai mozgalom összekapcsolása), nyilvánvalóan következik, hogy „bajosan lehet újnácinak vagy újnyilasnak nevezni mai radikális jobboldalunkat”. A szerző szerint „a rasszizmus még a radikális jobboldalon sem feltétlenül számít szalonképesnek”. Tehát nem ők a veszélyesek. Az igazi veszélyt a „hamis nosztalgiákat terjesztők” jelentik, mivel azonban ennél a kijelentésnél az írás véget is ér, nem tudjuk meg, hogy kik is lennének ezek, s melyik oldalon állnak. (Az a nagyon rossz érzésünk támadhat, hogy a szerző a Kádár-korszak iránti nosztalgiára utal, s igazából a „kommunista-veszélyt” akarja nagyobbként feltüntetni. De ez csak sejtés.)

Nézzük, mit kezdhetünk azzal a gondolattal, amely szerint a radikális jobboldal ideológiájával a hagyományőrzés elvétése a legfőbb gondja a társadalomnak. Hogy tényleg az-e a bajunk: a társadalom többsége számára ma már semmitmondó a kiszehajtás vagy a Turul-labdajáték szokása, miközben ezt hazafias ifjak rendkívüli szorgalommal szeretnék föleleveníteni. Nézzük meg rögtön azt, miket hallgatnak-énekelnek e néprajzi indíttatású akcióik közben az említett fiatalok. Íme, egy példa erre a Gárda-tagok kedvenc slágerei közül:

„Korábban Afrika csak gyarmatokból állt,
Igazság és rend uralkodott, 
merre csak a szem ellát.
(…)
Minden törzsnek terület kell, ezért nincs más megoldás,
Háborúznak, vagy ellepik a vén fehér Európát.
A szalmakunyhójából terjed el az AIDS,
Szabad idejében zebrákban leli kedvét,
Barbár szokás, hogy megcsonkítod a nők testét,
Primitív állatok vagytok, ti feketék
Afrikát ne vezessék feketék!

Korábban Dél-Afrika csodálatos ország volt,
A fehéreknek köszönhető, hogy meggazdagodott,
Egy majom, neve Mandula, lett a majmok elnöke.
 (…)
Magyarul sem tudtok, csak makogni egy fán,
Mégis a mulatós nótákkal te leszel a magyar sztár.
A szalmakunyhójából terjed el az AIDS,
Szabad idejében zebrákban leli kedvét,  
Ha neked olyan nagy van, elefánttal szexeljél,
Túl hülye vagy, hát bújj el a dzsungel mélyén,
Afrikát ne vezessék feketék!”

(Természetesen van példa európai népek, pl. „szőrös talpú románok” rasszista megéneklésére is.)
 

Mint látható, a dal karakteresen képviseli a rasszizmus egy tipikus sémáját, azt, amely szerint nem létezik történetiség. Minthogy a rasszista a saját csoportját eleve, születetten magasabb rendűvé teszi, ezzel radikálisan megszünteti az egyes népcsoportok történetiségét, sőt, az egész emberiségét is. S ennek jegyében úgy tesz, mintha pl. kizárólag a négerek éltek volna törzsközösségekben, vagy a cigányok differentia specificája lett volna a nomád, vándorló életmód. (A zsidósággal kapcsolatban itt nagy az összevisszaság, mert egyszerre vád a „vándorló hajlam” és a nagyon is helyhez kötött „túlfinomult gondolkodás” vagy a „pénzkezelés”. De nem kell izgulni: megoldják ők ezt az ellentmondást.). Emellett a rasszista abszolutizálja a saját, éppen aktuális szintjét, mint örök viszonyítási pontot. A rasszista „szakirodalom” szerint a ”fehér faj” gyakorlatilag kikerülte az egyes evolúciós szakaszokat, soha nem kellett keresztülmennie az Európában mára éppen túlhaladott fázisokon, kulturális szinteken vagy társadalmi berendezkedéseken. Az, hogy léteztek-léteznek eltérő állapotok, náluk kizárólag az alacsonyabb fajoknak tekintett rasszok sajátja, ami örökös adottságokként zárja be őket, az állapotok valamelyikébe.

Ennek jelentőségét jobban megérthetjük, ha felidézzük, hogy mára a szélsőjobb „polgári” újságjai is egyértelművé tették: a „magyart” homogén, elkülönülő etnikumnak, az ő értelmezésükben „fajnak” tekintik. Éspedig elnyomott fajnak, melyet értelemszerűen fel kell szabadítani, Messiás illetve Vezér közreműködésével, nyilvánvalóan más „fajok” elnyomása alól.

A mai fajvédők szerint a magyar nép eleve nemzetként jött létre, több ezer évvel ezelőtt. Életében nem látott szalmakunyhót, nomád, vándorló állattartást, ismeretlen előtte az állattal való üzekedés (kivéve persze Emesét és a turult), s elképzelhetetlen, hogy vágyképtelennek tekintse vagy azzá is tegye a nőket. (Kétségtelen, hogy a klitoriszt Európában már csak képletesen vágják le a nőkről, a kasztráció tehát nem barbár, hanem civilizált – fel is lélegeztünk!) Ugyanakkor a fajként elképzelt magyar egyedüliként hordozta génjeiben az íráskészséget, a fegyverforgatás képességét valamint azt, hogy a többi nép megváltója, kultúrájának létrehozója és egységesítője legyen.

Mindazonáltal az említett cikkíró kihagyta a szerinte méltánytalan címkék közül a „fajvédő” kifejezést. Amely pedig a legpontosabb megjelölés, elsősorban az általa említett Magyar Gárda és az ehhez hasonló szervezetek ideológiájára. Ne felejtsük: a Gárda már bejegyzett, Attila királyról elnevezett népfőiskolával is rendelkezik, amely arra készül, hogy elfogadott oklevelet adjon az ott végzők kezébe. Nélkülözhetetlenek tehát számára a „tudományos”, elméleti okfejtések, és gyűlnek is ezek, szépen. Nagyon vázlatosan az ezekből kibontakozó ideológia sarokpontjai a következők:

– A magyar nemzet (nem nép – rögtön nemzet!) történelme 6045 évvel ezelőtt kezdődött, konkrétan egy távol-keleti, hun szövetség világuralmi központjában. Hatalma a hunok-szkíták-pártusok ázsiai államának idején teljesedett ki. Mivel Jézus is pártus volt, a magyarok nemzetvallása az egykori iráni (!) pártusok hite, a manicheizmus. (A szerzőnek erről szemmel láthatóan fogalma sincs, úgy tudja, a Jobbik vezetője kizárólag politikai alapon szeretne iráni megfigyelőket hívni a hazai választásokra. Eközben a fajvédők e koncepciójukkal a magyar katolikus egyházzal is szembe kerültek, melynek lapjában szóvá tették az állítás abszurditását.) A manicheizmus szerint vannak kiválasztottak és követők. Utóbbiak annak révén részesülhetnek az üdvösségben, hogy felismerik és hűségesen őrzik a legfontosabb vallási eszméket és annak sugárzó jelképeit. Ez egyszersmind megoldja azt a gondot is, hogy nem mindenki tudja igazolni pártus vagy hun leszármazását, ám azzal, hogy „őrző” lesz, kiválthatja ezt a „fogyatékosságát”. S mivel a rendszer formai elemeiben azonos a Grál-misztériummal, s a magyarság is birtokol olyan tárgyat, melynek van kisugárzása, s mely körül vannak őrzők, egyértelmű, hogy a magyar Szent Korona ugyanúgy isteni eredetű, mint a kehely, s a „Grál kiválasztottság jelképe”. (A korona isteni eredetét egyébként egy újságíró-elemző szerint az is igazolja, hogy rajta kimutathatóak az aranymetszés arányai, amit ő, átfogalmazva a reneszánsz „isteni metszet” formulát, „Isten személyre szóló matematikai üzenetének” tekint. Eszerint Isten a napraforgóknak, reneszánsz festményeknek, Le Corbusier-nek és baloldali mozgalmaknak is személyre szólóan üzent, hiszen ezeknél, de kivált az ötágú csillagnál ugyancsak pregnánsan kimutatható az aranymetszésnek nevezett arányosság. Következésképp minden, amire érvényes a Fibonacci-számsor, a kiválasztottságot képviseli.)

– Fontos pillére az ideológiának az Árpád-házi – szélsőjobb szóhasználattal: Jézus-házi – királyok politikai öröksége. Amint azt karácsonykor az Echo-tévéből is megtudhattuk, a „karácsony” szó a „kerecsen”-ből ered, ami Krisztus titkos neve. („Hulló könnye záporán át alig látja Kerecsenkéjét” – József Attila így járt volna el helyesen a betlehemi királyokról szóló versben). A kerecsen viszont Árpád törzsének szent madara volt – nem kérdés tehát a szent eredet: Árpád-házi királyaink „szent származásúak” voltak, ami egyébként a házasság útján, a kromoszómák révén átöröklődik! (Itt szintén keletkezett egy konfliktus a szentté avatást végző egyházzal, hiszen ez önkényesen a kezébe akar venni valamit, ami pedig genetikai adottság.)  A szent származás politikai hozadéka pedig ez: „Európának azért voltak fontosak a magyar királylányok, mert a beházasodással akarták szentesíteni a trónjaikat”. Ezért Európa ma is köteles lenne elismerni a magyarság totális uralmát, fennsőbségét, hiszen „nincs még egy nép, amely ennyi szentet adott a világnak”.

– A „szent származás”, különleges elhivatottság („A magyarság a nemzetek Jézusa” – mondta Szörényi Levente, rockzenész) közvetlenül a nemzet tagjainak örökítő-anyagán keresztül érkezik, afféle isteni csomagküldő-szolgálatként. Ennek mechanizmusa úgy működik, hogy kikerülve a DNS fehérjebázisait (gyakorlatilag ezek helyén van ott Isten ujja), a „bekódolás” minden egyes gént egy magyarság-specifikus, eszmei-gondolati egységcsomaggá tesz. Így magyar „faji” specialitás, genetikai örökség az írásalkotási képesség, az „első felfedezés és feltalálás” képessége (pl. tulipán, villa, főtt hús, pentatónia és alsónadrág…), a harcolás és a többi nép feletti uralom képessége. De mindezek közt talán a legfontosabb, hogy „a szittya rokoni vonal biztosítja, hogy az igazi vallás, a régi szkíta vallás továbböröklődjön”. A magyarság tehát eleve a génjeiben hordozza mindazt, amit a többi népnek fáradságos munkával, társadalomépítéssel kell megtanulnia, megteremtenie.

– Ebből az egyediségből magától értetődően következik, hogy tilos mindenfajta keveredés, hiszen ez rontaná az isteni génállományt, „a nemzet bemocskolása lenne”. A keveredés kikerülhetetlen ténye azonban megosztja a szélsőjobbot (íme, az egyik legfontosabb törésvonal az ideológiában), s ambivalenssé teszi István király megítélését. Konkrétan két csoportról van szó: a koppányistákról és az istvánistákról, akik egyébként szembenállásuknak olykor hangot szoktak adni az István a király, valamint a hasonló témájú musicalek előadásain. A koppányisták szerint „Istvánt a régi héber rituálé szerint kérték fel királlyá a judai-katolicizmus  (sic) méregkeverő püspökei, akik később az egész Árpád-házi vérvonalat méreggel kiirtották”, „idegen, német martalócokat hozott be, akikkel leverette a saját népét. Ez simán nemzetárulás volt. És lett belőle neoliberalizmus, mára”. Akik szerint tehát a származása alapján Koppányt illette volna a trón, István egy filoszemita, liberális nemzetáruló volt. Az istvánisták ezzel szemben azzal érvelnek, hogy hiszen István „semmiféle zsidó-kereszténységet nem honosított meg, ezt csak a zsidó hamisítók írják. A Szent Korona alá tartozó nemzetség tudósait fogta össze”. „Győztes” ideológiának ez utóbbi látszik, amely tehát a kereszténységről mereven leválasztja a zsidó eredetet, s az államiságot a Szent Koronával azonosítja. Ez egyúttal rámutat Szálasi személyének kultikus fontosságára is: sokan úgy tudják, nem igaz, hogy a „nemzetvezető” ki akarta vinni az országból a koronát, sőt. „Nem vihette ki, hiszen ez a hit elárulása lett volna. S a győztes hatalmak csak azzal tárgyaltak, akinél a korona van”. A korona tehát nemcsak a magyar, de minden állam számára a legitimáció sarkköve. (S íme, a magát mérsékeltnek nevező Fidesz politikusai, ha csak tehetik, összekacsintanak ezzel az ideológiával. Akár kockáztatva az ország nemzetközi megítélését is, amikor a pénzügyi világválság közepette a korona veszélyeztetettségéről szónokolnak.)

Dióhéjban ez a mai szélsőjobb ideológiai alapvetése, ez az, amire például az általuk elképzelt, ideális államot szeretnék felépíteni. Ennek rendszerébe illeszkednek a harci játékok és gyakorlatok, a zsidózások, cigányozások, kínaizások és négerezések, a Szent Korona-tan érvényesítését, s ennek jegyében egy új alkotmányt szorgalmazó követelések (ld. a Morvai Krisztina egyetemi tanár közreműködésével készült tervezetet is). Mint látható, az ideológia azért nem tekinti társadalomformáló erőnek pl. magát a társadalmiságot, mert hiszen ehelyett működnek a kiválasztottak és őrzők magasabb rendű biológiai (genetikai) örökségei.

Ugyanígy a társadalom szintjét emelő kreativitást, befektetett munkát, kulturális erőfeszítést sem tartja tényezőnek, hiszen az isteni eredetűnek tekintett gének eleve biztosítják a magasabb rendű társadalmi-kulturális szintet. (Mily nevetséges – mondják –, hogy a világ Hollandiát nevezi a tulipán hazájának! Hiszen ők hosszú évszázadokon át küszködtek, izzadtak mindenféle nemesítéssel meg keresztezéssel, miközben nálunk már jóval előttük, Isten jóvoltából egyszerűen megtermett a tulipán! Ez a mérvadó, és nem a befektetett és rafinált munka. Ez utóbbi egyébként kifejezetten zsidó ármány. Ám ami az alacsonyabb szintű munkákat illeti, nos, arra az alacsonyabb szintű népeket viszont, szolgáló népekként, kötelezniük kell az államoknak. Mert különben „cigánybűnözés” van.)

Ez kétségtelenül nem mindenben pontosan az, amit a múlt század közepén az organikus nacionalisták, majd a fasiszta-náci ideológusok kifejtettek. Kivéve azt az egyetlen és alapvető vonatkozást, amely Kiss Kálmán szerint nem létezik: a biológiai dimenziót. A klasszikus- és a neofasizmus-nácizmus egyaránt a genetikát állította érdeklődése középpontjába, hogy azután a feje tetejére állítsa és megfossza humanista értelmétől. Amit ma azért kell komolyan vennünk, mert eddig ez volt az egyetlen ideológia, amely a gyakorlatban is tökéletesen azt valósította meg, amit az elméletében ígért.

Watson és Crick korszakalkotó felfedezése az örökítő-anyag szerkezetéről (kettős spirál) 1953-ban végképp egyértelművé és bizonyíthatóvá tette, amit egyébként humanista gondolkodók már az ókortól „tudtak”: hogy ugyanis az emberi faj alapvetően egységes, genetikai örökségei az egyének szintjén csak a hajlamokat, de nem az életút egészének értékét határozzák meg. A gének gondolatokat, eszméket nem örökítenek, csoportos mentalitások, vallások, hitek biológiai átörökítése meg végképp nevetséges. De ami még ennél is fontosabb: a lehetséges eltéréseknek csak a szélsőséges esetekben van jelentőségük. Tehát például az elmebaj vagy a zsenialitás az, ami a társadalomtól kitüntetett figyelmet igényel. Az elmebajt kezelni, humanizálni kell, a zsenit hasznosítani – az attitűd mindkét esetben az integráció, magyarán annak felismerése, hogy a különbségek is összekötnek, hasznosulnak. (Ha valakinek nem jutna eszébe: a humanizmus szintjének emelése is haszon.) Ezzel szemben a fasizmus mindenfajta biológiai különbséget, sorsszerű adottságot, s még amit annak vél, az emberek szétválasztására, harci elkülönítésére használ. Ha nem tudnám, hogy ennek kivédése mögött hányféle tényező, feltétel, véletlen, szükségszerűség stb. áll, azt mondanám: voltaképpen ennyi az egész. De persze nem mondhatom. Ahogyan Kiss Kálmán viszont azt nem mondhatja, hogy a szélsőjobb ideológiájának lényege a „mellélövés”, éspedig a hagyományőrzés terén. „Jelen pillanatban hazánk teljes területe idegen megszállás alatt sínylődik: 2/3-án egykori befogadott kisebbségeink uralkodnak, a csonkán maradt országrészben pedig Simon Peresz csapatai diktálják a ritmust. A tét a magyar nemzeti megmaradás, ezért nagyon reméljük, hogy a győriek példáját követik az ország többi részében élő gárdisták, s minél nagyobb számban megtanulnak fegyverrel bánni” – írták a gárdisták, első éleslövészetük alkalmával.

Lehet, hogy volt ott mellélövés is, de kitartóak és gyakorolnak.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 38. szám, 2020. szeptember 18.
LXIV. évfolyam, 36. szám, 2020. szeptember 4.
LXIV. évfolyam, 35. szám, 2020. augusztus 28.
Élet és Irodalom 2020