Józsi és József

Színésznek lenni maga a többtudatúság. Akárcsak magát a foglalkozást tudomásul véve létezni is azt jelenti, hogy szerepjátszást mért ránk a sors. Ugyanis a színész hétköznapi közlekedésében is jelenvaló, hogy ő az, akinek naponta - néha percenként! - más és másnak, más és másképp kell mutatkoznia. Ha a maga nevében lép a színpadra, az akkor is csak mímelése legigazibb valójának. A színésznek sorozatosan kell helytállnia feltételezett helyzetekben, erről szólnak a próbák, majd később azok végeredményei, az előadások. Mindez akkor is megerőltető, ha élvezi munkáját, és akkor is torzító, ha néha úgy, ahogy van, az egész kedve ellen való. A színész működésében megszámolhatatlanul sok a kényszerűség. Kényszerűség, amit szakmájának hagyományos kötelmei, amit az adott együttműködés gazdájának erélye és amit a maga hasznos vagy fölösleges rögeszméi mérnek rá. S mégis, igazán szabadnak csak e sok-sok kényszerűség elviselésének közepette érezheti magát, csoda-e, ha ebbe gyakorta bele kell őrülni?!

A komédiásban, akiről vallani akarok, magát két különböző módon működtető színészt fedeztem fel: egyrészt a szembetűnőbb Sas Józsit, a Sast kedvelők népszerű Józsiját, másrészt a csak nehezen kifürkészhető, teli titok Sas Józsefet, akit a kabaréba is csak pillanatokra ereszt oda, s akiből odahaza többet tárol, mint amennyi felelősséget vállal érdekében. A Józsit mindenki jól ismeri, hiszen évtizedek óta ennek képét erőlteti, azt láttatja rokonszenves brutalitással. Sokan vannak, akiknek nagyon tetszik ez az arca, a Józsi ezért is erőlteti ezt, mert épp ebből a tetszésből él meg kellő színvonalon, és nyilván ezt tartja legidőtállóbb sikerének. Jó - vagy egyesek szerint: rossz - értelemben vehető ripacs vére ugyanakkor egy roppant kifinomult vagyonból gazdálkodik. A hozzáértő számára - tartsa nagyra vagy alávalónak azt! - ki kell derüljön, hogy ez a vagyon a mesterségbeli tudás, az, hogy Józsi vállalásain belül mindent tud a szakmából, ami abból megtanulható. Ebben élen jár, és emiatt - ha tetszik, ha nem - el kell őt ismerni, mi több, tanulni is muszáj volna tőle, nem is keveset. A Józsi-féle Sas a lehető legalaposabban gyakorolta ki saját magát, áldozott is érte bőségesen, s nemcsak ennek elismertségét viseli büszkén, de az őt alázó következményeit is. Józsi hisz a maga Józsiságában, és amíg a közönség pártolja, egyéb őt érő kellemetlenségek ellenére sem enged abból. Józsit a nyegle pályatársak fellengzős igényessége leárazza, miközben közülük egy se volna képes jelenlétével - vagy akár csak bátorságával is - elérni Józsinak akár negyedannyi hatását. Józsi valóban túllép megítéltetésének kockázatain, és igen, erőszakos, sikerhajhász, hatásvadász, lehengerlő, amit számára elegendően leginkább a közönsége igazol vissza. Csakhogy Józsi az életben maradásáért küzd valamennyi színpadon töltött percében, a mélyről jöttek elszántságával, a létükben fenyegetettek elkeseredett lázadásával, és ezt hasznos volna nem elfelejteni. A Sas Józsi-félék többé már nem hajlandóak veszíteni, mert zsigereikben hordják az aljasságtól való legyőzöttség halálfélelmét. Aki ezt nem érti meg, aki ezt nem fogja föl, az semmit sem tud a színészet lényegéről.

Csináld utána, és meglátod, neked nem megy, mert se rossz emléked, se kellően kimunkált tehetséged nincs hozzá. Tégy belé ugyanannyi munkát, és rájössz, hasztalan, számodra az is kevés, hisz semmi nyersanyagod nincs, amit esetleges szorgalmadhoz illeszthetnél. Sas Józsinak agya van kitalálni pillanatról pillanatra a maga hatásait, maradt ereje föl- és újra meg újra visszaemelni a közönség számára elegendő kedélyállapotát. Zenei hallása, ritmusérzéke, torkának különleges erőnléte megkérdőjelezhetetlenül pontos, e téren is egyedülállóan lenyűgöző. Poentírozó technikája csalhatatlan, ha akarom: iskolateremtő, mint a másképp sajátságos Latabáré, Salamon Béláé vagy Hofi Gézáé volt. Sas bohócériájának érvényét Federico Fellini biztos elismerné, mert az megsejtené benne az ősi kirekesztettség múlhatatlan fájdalmát. Mondhatsz rá rosszat, tisztelt pályatársam, ha épp olyan közeg lekötelezettje vagy, de legalábbis helytállása, szívóssága előtt illene fejet hajtanod. Ez a fajta eltéríthetetlenség ugyanis manapság már igen ritka, s régebben is csak a legnagyobbakat jellemezte.

Hogy a Sas Józsi tetszik-e neked?! Az mindegy. Képedj el tudásán, életerején, hivatása iránti megtörhetetlen rajongásán. Magam soha ilyen hűséges lenni nem volnék képes. Egyetlen pofon után halna el bennem a becsvágy, miközben Józsinak száz pofon után is egyre nagyobb kedve gerjed tennie a dolgát. Elismeri-e, vagy lenézni akarja valaki, egyet lásson be azért: Sas Józsi egy pesti hungarikum.

És akkor ott van az a másik, a Sas Józsiság mögött építkező művész, akit csak a pillanatokra érzékeny szemű vehet észre. Esetleg láthatóbban akkor, amikor egy televíziós interjú végén belefog egy-egy számára fontos versbe. Sokféle nagy előadót hallottam sokféleképpen verset mondani, hiszen sokféleképpen lehet alanyian hatni. A személyesség más és másképp érvényesült Latinovitsnál, Mensárosnál, Majornál vagy Sinkovitsnál. Döbbenj meg, ha mondom: számomra Sas felnő e méltó elődökhöz. A kaspedli, ripacs-bohóc Sas Józsi - nem, nem átlényegül! -, hanem lényegét találja, és tálalja, amikor sajátjaként vall Adyval vagy Kiss Józseffel. Semmit sem tesz, csak sallangtalanul egyszerű, és érzően őszinte. Épp nem hajaz sikerre, mint kabaréinak színpadain. Magánügyévé avatja a költemények szövegét, és anélkül, hogy észrevenném arra célzó eszközeit, szándékait, megrendít.

Köztudott, hogy Sasnak nincs érettségije. Oklevele is csak (csak?!) Rózsahegyi Kálmán színi tanodájától van. Sasról azonban számomra kiderül, hogy ha nincs is igazolása róla, de kultúrája nagyon is van. Sas tudja, mit miért mond el. Beszédkultúrája feddhetetlen, és szent előtte anyanyelve. Érzelmi erőnléte pedig elegendő ahhoz, hogy magához vonzza értésem, szeretetem.

Számtalanszor működtem együtt Sas Józsival kabarékban (a szerző a Mikroszkóp Színpad tagja - a szerk.).

Magam a műfajban mindent másképp csinálok, mint ő, viszont elismerem és becsülöm módszereiben a szakmai mindent tudást, a megtörhetetlen hivatástudatot. A másik művészt benne, a József-szerű Sast viszont szívesen látnám Csehov Sirályának Szorinjaként, O\'Neill Utazás az éjszakában Tyronjaként, Miller Az ügynök halála Willy Lomanjaként. Kövezzenek meg más ízlésű pályatársaim és a rideg szívű műelemzők (Kondor Ferenc: Sas captat muscsas, ÉS, 2009/2.), de állítom, felfedezésszámba menne egy-egy ilyen feladat révén.

Sas, ha egyszer otthagyja a Mikroszkóp Színpadot, nem tudom, hogy a vidéki kultúrházak deszkáin kívül vár-e rá máshol is tér. Ha nem, az a magyar színházi állapotok újabb nagy mulasztásai közé sorolható majd, mert sajnos már nem vagyunk olyan gazdagok, hogy Sas Józsi után ne ismerjük fel a Sas Józsefben egy nagy színészt.