Szemben az árral

Az Országgyűlés a 2008. december 1-jei ülésnapján elfogadott törvénye értelmében az országgyűlési képviselők a költségátalányként megkapott összegek után tizenöt százalék adót kötelesek fizetni. Ahhoz a konszenzushoz, amely a törvényjavaslat elfogadását jellemezte, csupán a törvényt erkölcsileg elmarasztaló média konszenzusa hasonlítható. Jobb- és baloldalról, a liberális médiából egyforma hangon szólt a pfujolás.

Nincsenek tehát illúzióim, amikor védelmére kelek a törvénynek, tudom, hogy szembe megyek az árral. Ha meg is győzök egyeseket, arra aligha számíthatok, hogy publicisztikák sora jelenik meg, visszavonva a korábbi elmarasztaló véleményeket. Gyurcsány Ferenc Horváth Ágnes miniszter menesztésekor mondta, hogy az álmoskönyvek szerint nem jót jelent az, ha a miniszterelnök a nyilvánosság előtt rúgja ki a koalíciós partner miniszterét, és nem tévedett: néhány héten belül a koalíció felbomlott. Nos, a politikai álmoskönyvek szerint az sem ígér sok jót, ha egy választott képviselő szembemegy minden létező publicisztikával, politológusi értékeléssel és - az előbbiektől cseppet sem függetlenül - a közvéleménnyel.

Nos, az inkriminált passzus így hangzik: „Az országgyűlési képviselők tiszteletdíjáról, költségtérítéséről és kedvezményeiről szóló törvény szerint megállapított költségtérítési átalány (...) egésze jövedelem, mely után az adó mértéke 15 százalék. Az adót a kifizető állapítja meg, vonja le és fizeti be."

Talán a leghelyesebb a képviselői költségátalány védelméről szóló írásomat azzal kezdeni, hogy ez egy nagyon rossz törvény, amely széles tárházát nyújtja a vele szemben megfogalmazott megalapozott bírálatoknak. A törvény ugyanis nem kevesebbet állít a költségátalányról, mint azt, hogy az nem költségátalány, hanem jövedelem. Ha pedig jövedelem, akkor kétség sem férhet ahhoz, hogy utána adót kell fizetni. Ilyen körülmények között viszont jogos az össztűz, jogos, hogy az adót miért nem az általános szabályok szerint kell fizetni, miért alacsonyabb adókulccsal. Megmondom, miért: azért, mert a költségátalány nem jövedelem, hanem költségátalány.

Jómagam a törvényjavaslatot az SZDSZ-frakció álláspontjának megfelelően megszavaztam, ám a frakcióülésén többedmagammal együtt a törvényjavaslat ellen érveltem. Érvelésünk lényege az volt, hogy az országgyűlési képviselők Európa talán minden országában kapnak költségátalányt, az Európai Parlament tagjai is kapnak (erről később), és ez valóban szükséges a képviselői munka elvégzéséhez. Ha ezzel egyesek visszaélnek, akkor az illetővel szemben sújtson le a nép haragja, ne a képviselői juttatások mindenütt honos intézményes formáit változtassuk meg. Elmondtuk azt is, hogy sokéves országgyűlési képviselői tapasztalatunk, hogy hiába próbál meg az Országgyűlés valamelyest megfelelni az ország igényének a képviselői jövedelem és költségtérítés ügyében, még soha, egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy ezt az ország honorálta volna. Ellenkezőleg: valahányszor az Országgyűlés megpróbálta az igazságtalannak vélt szabályozást korrigálni, a speciális szabályok miatti össznépi düh sokszoros erővel csapott le. Elmondtuk, hogy ha mindenki másétól eltérőn tizenöt százalék adót vetünk ki a költségátalányra, nem érünk el egyebet, mint a dühödt támadások felújítását. Az elmúlt hetek sajtóját olvasva nem tévedtünk egy cseppet sem. A nép haragját látva, a tizenöt százalék adó ötlete mellett a képviselők ötletzuhatagot bocsátanak ötpárti tárgyalásokra, a plenáris ülésre, amelytől népszerűségük helyreállítását remélik. Ezek igazi csapdát jelentenek a képviselőknek: ha nem támogatják őket, nem érzik át kellően a nép gondjait, és csupán a privilégiumaikhoz ragaszkodnak, akármennyire átgondolatlan javaslatról van is szó. Az olcsó népszerűség mindenek felett! Többünk álláspontja az volt, hogy érdemes lenne az országgyűlési képviselők tiszteletdíját és a költségtérítését átfogóan, európai módon szabályozni, de az efféle barkácsolásnak nincs értelme.

Holott szép érvek is elhangzottak a különadó mellett! Göndör István, az MSZP frakcióvezető-helyettese több alkalommal is kifejtette, hogy amikor a közszférában megszorítások vannak, amikor a 13. havi fizetés nem tartható, akkor az országgyűlési képviselők sem tehetnek úgy, mintha az ország pénzügyi helyzete mit sem változott volna. Mint elmondta, a tizenöt százalékos adót az Országgyűlés gesztusnak szánta, miszerint az országgyűlési képviselők is kapjanak kevesebbet, mint az országban mások is. Ma már látható, az ország az intézkedést a legkevésbé sem gesztusnak látta, és ez átgondolásra kell hogy késztesse a frakciók közjoggal foglalkozó politikusait is, pártállástól függetlenül. Lehetőség van, számos. Ha már az Országgyűlés jóval igazságosabb szabályozást akar, vajon nem kellene-e célul tűzni, hogy azok a képviselők, akik a képviselői juttatások mellett egyéb állami juttatást is kapnak (önkormányzati, kormányzati), az utóbbiról mondjanak le? De nem, ezt lehetetlen elérni, mert a képviselők nagy hányada polgármester vagy önkormányzati képviselő, az abból fakadó jövedelemről lemondani lényegesen nagyobb érvágás, mint tizenöt százalék adót kivetni a költségátalányra. Márpedig az Országgyűlés csupán gesztusokat akar gyakorolni, a képviselői juttatásokat szisztematikusan áttekinteni nem akarja vagy nem tudja, hiszen kétharmados törvényről van szó. És akkor nem beszéltem a bizottsági helyekért járó pótlékokról, arról, hogy ezzel összefüggésben - tehát jövedelmi okokból - számos képviselő egynél több bizottságban is helyet foglal, mivel ennek eleget tenni nem tud, a szavazási helyettesítés ócska (és Európában ismeretlen) megoldásáról, a tényleges feladatot el nem látó, ugyanakkor az elnöki pótlék nyolcvan százalékát megkapó bizottsági alelnökökről (bizottságonként kettő!), és hadd ne folytassam a sort.

Egyfelől tehát látom az anomáliákat, látom a sumákságot, és mivel ezt nem csak mi, képviselők látjuk, a felháborodás valahol érthető is. Valahol, de nem ott, ahol tetten érték. A jelen írásban a költségátalány legitim volta mellett szeretnék érvelni. Csokorba szedem a vele szemben felhozott érveket, és vitába szállok velük. Szembemegyek az árral.

A bírálók legsúlyosabb állítása, hogy részletes elszámolási kötelezettség nélkül az országgyűlési képviselőkön kívül Magyarországon senki nem kaphat költségtérítést, mert az ilyesmi minden más magyar állampolgár esetében már adóköteles jövedelemnek minősülne. Az APEH egyik volt vezetője, ma egy nemzetközi adótanácsadó cég vezetője is határozottan állította mindezt, holott saját példáján is egészen bizonyosan tudja, hogy téved. A mai magyar nagyvállalatok felső- és középvezetői, több ezer magyar állampolgár kap a vállalatától személygépkocsit és mobiltelefont ingyenes használatra. Azt szokás erre válaszolni, hogy maga a munkáltató ezekkel a költségekkel fillérre elszámol az adóhatóságnak, és ezt nem is vitatja senki. Sőt, azt is tudjuk, hogy a saját használatra adott gépkocsik és mobiltelefonok után - éppen a magánhasználatra való tekintettel - tetemes többletadót is fizetnek. Ám maga a vállalati vezető, aki személyes használatra kapja a gépkocsit és mobiltelefont, soha senkinek nem tartozik részletes elszámolással, hova autózott és kinek telefonált. Nem kell kimutatnia, hogy pontosan hány kilométert autózott a cég és pontosan hányat a saját maga érdekében, a telefonján hányszor beszélt a munkatársaival és hányszor a családtagjaival. És ez így is van rendjén: ezekre a hölgyekre és urakra egy óriáscég sokmilliós nyereségességét bízták rá, a cég tulajdonosai nem fognak néhány tízezer forinton szőrözni. Ám mi ez, ha nem elszámolási kötelezettség nélküli költségátalány? Tisztában vagyok azzal, hogy a hasonló gyakorlatot folytató kisvállalkozások tulajdonosainak tízezrei, akik hasonló gyakorlatot folytatnak, úgy érzik, hogy saját költségátalányuk többletköltségeit is ők fizetik. Ez az érzés akkor is érthető, ha jogilag valójában mégsem ők, hanem a cégük fizeti a többletet. És ha ebből az következnék, hogy az Országgyűlés Hivatala is fizessen többletadót a költségátalány után, ám legyen.

Bár kisebb tétel, de ki nem látott még szupermarketekben, élelmiszerboltokban étkezési jegyekkel fizetni? A munkáltató az étkezési jegy után fizet adót, de fizet-e a munkavállaló? És tessék mondani, melyik magyar étkezési jegy tulajdonosnak kell elszámolnia azzal, hogy az étkezési jegyein ebédet vesz vagy kannásbort? Más példa: minden közalkalmazott, aki hivatalos úton külföldön tartózkodik, napidíjat kap. A napidíj után levonásra kerül némi jövedelemadó, ám nem kell számlákkal sem alátámasztani annak elköltését. Ha a kiutazó üres zsemlyét eszik, megtakarítja a napidíját, ha pedig beül egy étterembe, elkölti azt. Sokak igazságérzetének bizonyára jobban megfelelne, ha a kiutazóknak éttermi számlával kellene minden egyes eurócenttel elszámolni, ám mégis jól döntött a jogalkotó, hogy költségátalányt állapított meg. Jól döntött, mert egyrészt felnőttnek és alapvetően normális embereknek tekinti a kiutazókat, akiknek többségük a célnak megfelelően költi el a költségátalányt, ráadásul az összes számla ellenőrzése nagyszámú apparátus fenntartását is igényelne. (Csupán érdekességképpen teszem hozzá, hogy a magyar kiutazónak a költségátalányban nincs benne a szállás és a repülőtéri taxi költsége, ezeket számlával kell igazolni. A nyugati hivatalos utazók költségátalánya a magyarnál jóval magasabb, ám benne van a szállás és a repülőtéri taxi is, tehát ezeket sem lehet elszámolni. Mi következik ebből? A nyugati kiutazó olcsó szállást keres, és a repülőtérről metróval megy be a városba, ezzel napidíjat takarít meg saját maga számára. A magyar utazó drága szállodába megy, és taxival utazik, mert azt az állam elszámolja neki. Éljen a pazarlásra ösztönző, részletes költségelszámolásos rendszer!)

Helyes, hogy sok vezető kap személyes gépkocsihasználatot, mobiltelefont, helyes, hogy munkavállalók tíz- vagy akár százezrei étkezési jegyet, és helyes az is, hogy a külföldre utazók napidíjat, azaz költségátalányt kapnak. Egyvalami azonban bizonyos. Nem felel meg a valóságnak, hogy csak és kizárólag országgyűlési képviselők kapnak Magyarországon részletes elszámolást nem igénylő költségátalányt, és az sem bizonyos, hogy mindig a részletes elszámoláson alapuló költségtérítés a legcélravezetőbb. Mindez még kétségkívül önmagában nem igazolja az országgyűlési képviselők részére kialakított költségátalány rendszerét. Két kérdést kellene megvitatnunk. Vannak, akik szerint az a helyes, ha az országgyűlési képviselők a jövedelmükből állják a költségeiket, mások szerint a költségtérítés indokolt lehet, de a képviselők számoljanak el minden forinttal. Az első felvetésre könnyebbnek tűnik a válasz. A másodikra bár nehezebb, de tudnunk kell, lehetetlen követelményt állít a képviselőkkel szemben.

A világ kultúrállamaiban a jövedelem a saját és családunk személyes kiadásainak a fedezetét szolgálja, ám senkitől nem szokás megkövetelni azt, hogy a jövedelméből fedezze munkavégzésének a költségeit. Ahogy sok munkáltató (ha nem is mindegyik) állja munkavállalói utazási költségeit a lakóhely és a munkavégzés helye között, ugyanez miért ne járna egy országgyűlési képviselőnek is? (Éppen itt tartottam ezen írás megírásában, amikor számítógépemen megjelent az Országgyűlés Gazdasági Igazgatóságának körlevele, amely arról értesíti az Országgyűlés Hivatalának alkalmazottait, hogy az Országgyűlés Hivatala ez évben is megvásárolta a munkavállalók számára a helyi közlekedési bérletet. Nagyon helyes!) Ha egy munkáltató autóbuszbérletet vesz munkavállalójának, senki sem fog felháborodni azon, ha a munkavállaló a buszbérletet adott esetben magáncélra is felhasználja. A Szombathelyen, Nyíregyházán, Barcson vagy akárhol vidéken élő képviselők hetente többször ülnek az autójukba, hogy Budapestre, majd hazautazzanak. Ennek megfelelően a képviselői költségátalány mértéke attól függ, hogy a képviselő választókerülete milyen messze van Budapesttől. Ötven kilométerenként tizenöt százalékkal nő a költségátalány. Miért lenne ez igazságtalan? A képviselő megjelent a parlament ülésén, ha nem autóstoppolt, akkor fizetett érte. Többnyire benzint vásárolt. Biztos lesz olyan képviselő, aki rosszabbul jár (a kötelességtudóbbja jár rosszul, mert minden budapesti programot elvállal), van és lesz olyan is, aki jól jár, mert kevésbé vesz részt az Országgyűlés munkájában, esetleg másképp oldja meg a közlekedését. Felmerülhetnek persze olyan etikai kérdések, hogy miért vesz fel költségátalányt az, aki polgármesterként hivatali autóval jár. Jobbnak tartanám, ha az ehhez hasonló visszaéléseknek politikai következményei lennének, viszont kevéssé lenne szerencsés, ha ilyenek miatt minden tisztességes képviselőt megoldhatatlan feladatok elé állítanánk. Megoldhatatlan lenne - vagy ésszerűtlen többletköltséggel járna - részletes költségelszámolást készíttetni a képviselőkkel. Legyünk egy kicsit gyakorlatiasak.

A jelen írás szerzője budapesti képviselő, így a költségátalány minimumát kapja. Ám aktív képviselő, rendszeresen hívják vidékre, hol valamilyen országos ügyben, hol a párt belső ügyeiben (ebből az utóbbi időben sajnos elég sok akadt). Ilyenkor beül az autójába. Úgy érzi, munkájához hozzátartozik, hogy az esték egy-egy vidéki településen találják, de nem gondolja úgy, hogy ennek költségeit adózott jövedelméből kellene fedeznie. Az origo.hu cikke leleplezte (ugyanis megírta neki), hogy nem tartja számon, mely kiadásait fedezi a költségátalányból, és melyeket képviselői tiszteletdíjából. De hogyan is lenne lehetséges ezeket a kiadásokat elkülöníteni? 2008 őszén üzembe helyezett kocsijában a jelen cikk írásakor 38 333 kilométer van. Volt kétszer síelni Ausztriában, párszor a Balatonnál, vonjunk le mondjuk 2500 kilométert, a budapesti autózást, az legyen 10-11 ezer, a többi 25 ezer kilométer pedig munka. Megoldhatatlan lenne üzemanyagszámlákat kérnie a csak munkával összefüggő autózásairól. Hallottam ezzel szemben úgy érvelni, hogy a képviselő vezethetne menetlevelet, ahova beírná, hogy mikor indult, és mikor, hova érkezett. Kilométer, szorzószám, tessék a pénztárhoz fáradni! Tessék mondani, ki fogja ezt ellenőrizni? Vajon hány adóellenőrt kell alkalmazni annak érdekében, hogy az ellenőrzés kielégítő legyen? Továbbmegyek: hol kellene a revizorokat alkalmazni? Az Országgyűlésben? Biztosak vagyunk abban, hogy azt akarjuk: állami alkalmazottaknak módjukban álljon nyomon követni, valamelyik ellenzéki politikus, adott esetben pártelnök és miniszterelnök-jelölt melyik napon merre járt és mire költött? Vegyünk csak egy másik légből kapott példát: az MSZP és a Fidesz frakcióvezetői elhatározzák, hogy legyen már vége az ellenségeskedéseknek, ezért hetente találkoznak egy étteremben, hogy átbeszéljék, miben lehet és miben nem lehet együttműködni. Felváltva fizetik a számlákat, és elszámolási kötelezettség lévén, Lendvai Ildikó minden alkalommal ráírja, hogy „vacsora Navracsics Tiborral" és persze fordítva, „vacsora Lendvai Ildikóval". A számlák gyűlnek az Országgyűlés hivatalában, amíg valakinek fel nem tűnik, és kiadja az információt valamelyik újságnak. Lehetne így bizalmas munkavacsorákat szervezni? Ugyan már, részletes elszámolási kötelezettség esetén eszük ágában sem lenne elszámolni, minden vacsora menne a saját zsebükre. Ugye aligha vacsoráznának együtt, ha nem lennének képviselők? Így tehát a vacsora a képviselőséggel összefüggésben felmerült költség. Nem lenne helyesebb átalányt fizetni az ilyen ügyekre? Vagyis ott tartunk, ahol éppenséggel ma vagyunk.

Hosszasan lehetne még érvelni mondjuk a mobiltelefon-használattal kapcsolatban is. A mobiltelefonok többsége egyéni képviselői tulajdonban van, a rajta folytatott beszélgetések nagy része hivatalos. Az adatforgalom költségei igen magasak. Mi is az elvárás? Hogy a képviselő számoljon el azzal, hogy mikor kivel telefonált, melyik elektronikus levele hivatalos és melyik magán, hogy mikor megy fel az internetre a közjó és mikor saját érdekében?

Számos képviselőnek csak a mobiltelefon adatforgalma megközelíti a teljes képviselői költségátalány összegét, és akkor még egyetlen kilométert sem autózott.

Hosszan lehetne tehát érvelni még a részletekről, e helyett szabadjon arra utalnom, hogy nem ismerek egyetlen európai uniós tagállamot sem, ahol a képviselők ne kapnának költségátalányt. Csak van ennek valamilyen oka! Vagy mindenhol olyan gazemberek hozzák a törvényeket, mint a magyar Országgyűlésben? Nemrégiben jelent meg a hír arról, hogy az Európai Parlament tagjai - köztük a magyar képviselők - havonta közel kétmillió forint jövedelmet kapnak, ám ami igazán érdekes, hogy további négyezer euró összeget kapnak havonta otthoni extra kiadásaikra - csupán ez a költségtérítés majdnem kétszerese annak, mint amit a magyar országgyűlési képviselők tokkal-vonóval kapnak. És még nem szóltunk arról, hogy a teljes ciklust kitöltő uniós képviselők 330 000 forint nyugdíjra máris jogosultak, miután betöltötték a 62 éves nyugdíjkorhatárt.

Feltűnő, hogy a magyarországi kommentátorok ezúttal hallgatásba burkolóztak. Európai parlamenti döntésről lévén szó mégsem írhatták le, hogy az „szembemegy az európai normákkal". Érdemes közösen elgondolkodnunk azon, hogy van-e valamilyen racionális alapja az Európai Parlament (és az általam ismert európai nemzeti parlamentek) döntésének, és ha van ilyen racionális alap, akkor ez talán mérvadó lehet Magyarországra is. Én úgy vélem, hogy a politikai élet sajátosságai, annak az abszurditása, hogy az állami szervek a képviselők politikai tevékenységét nyomon tudják követni, „nyugaton" magától értetődőek, itthon egyelőre még nem. Pedig az Európai Parlament is hangos a visszaélésektől, mert néhány becstelen képviselő képes valamely visszaéléssel hírt produkálni, a tisztességes többség ezt nem tudja elérni. Ám ott úgy gondolják, hogy a költségátalányt értelmesen felhasználó képviselő újraválasztási esélyei nagyobbak, mint az azt felélő képviselőé, és nem mennek bele abba az utcába, hogy néhány visszaélés miatt mindenki más munkáját ellehetetlenítsék. Ahol kell és ahol értelmes, ott korrigálnak (a repülőjegy-költségeket ténylegesen térítik meg, nem automatikusan első osztályú jegyet térítenek, mert itt nem csupán sok visszaélés történt, hanem a szabály értelmetlen is volt). Ugyanígy, ha egy magyar országgyűlési képviselő budapesti szállásköltségét számla alapján térítik meg, az tökéletesen rendben van - még akkor is, ha ez sem fogja kiküszöbölni a visszaélést. És ha a sajtó rajtakap valakit a csaláson, ne hagyják az illetőt békén addig, amíg ennek komoly politikai - sőt, ha kell jogi - következményei nem lesznek. Csak könyörgöm, egy-egy lebukás miatt ne az egész intézményt akarják felforgatni!

Azon érdemes igazán eltűnődni, vajon mi lehet az oka annak, hogy az ország ekkora dühvel esik neki az Országgyűlésnek olyan döntésekért, amelyek nyugaton megszokottak. Itt bizony látom az Országgyűlés felelősségét. A rendszerváltáshoz kapcsolódó álmok csak a társadalom egy rétege számára teljesültek kézzelfoghatóan. Az ország nem jelentéktelen hányada számára a rendszerváltás eredményei elviek maradtak csupán. Lehet erre azt mondani, hogy a rendszerváltás gazdasági következményeinek a súlyosságát senki sem látta előre, és ez valóban így is van. Erre aztán lehet azt felelni, hogy a magyar politikai osztály nem ragadta meg a kínálkozó lehetőségeket, hogy az élbolyból lecsúsztunk, bár persze azt el szokás hallgatni, hogy a ma éltanuló Szlovákiában a kívánatosnak tartott reformok bevezetésekor éhséglázadások törtek ki, és erre is bizonyára lehet valami okosat válaszolni. A magyar politika bűne csak részben az, hogy Magyarország már nem éllovas. A politika talán még ennél is nagyobb bűne, hogy választásról választásra arról győzi meg a magyar polgárokat, hogy a siker kulcsa mindössze az „X" jó helyre tételében áll, a Kánaán aztán jön magától. A választók tömegei hagyják magukat meggyőzni, majd amikor újból és újból kiderül, hogy erőfeszítések nélkül mégsem jön a siker, mérhetetlenül dühösek lesznek az egész politikai osztályra, az egész parlamentre. Az a költségátalány-rendszer, amely 1990 után rendben volt, egyszer csak elviselhetetlenné vált, mégpedig akkor, amikor az össznemzeti frusztráció a zeniten van. És ezt nekünk, politikusoknak meg kell értenünk.

Az országnak mégis érdemes higgadtan végiggondolnia, vajon jól jár-e, ha folytatja vagy fokozza a nyomást az országgyűlési képviselőkre, akikre végül is az ország irányítását bízták, hogy túl sokat keresnek, nem adóznak, mind csirkefogók.

Nemrég egy erről folytatott baráti beszélgetésben azt kérdezték tőlem, hogy tudom-e, mennyit kap kézhez egy mezőgazdasági idénymunkás, és vajon ő hogyan éli meg, hogy egy országgyűlési képviselő az ő keresetének a sokszorosát keresi meg. Az ország egyik vezető liberális hetilapjában - a jelen ÉS Élet c. rovatában - egy vezető és kiváló újságíró lesújtóan azzal fejezte be cikkét, hogy „Amúgy a szerénynek mondott képviselői alapfizetés ma 231 900 forint." Ezt megmutattam lányomnak, akit élete legelső munkahelyén éppen akkor véglegesítettek kétszázezer forinttal. Nem hitt a szemének, és nem szívesen idézném szavait, amelyek megdöbbenése nyomán törtek elő.

Bizony stratégiai döntést kell hozni arról, hogy az országgyűlési képviselők a mezőgazdasági idénymunkások jövedelmét kapják-e meg, aminek az lesz a következménye, hogy csak milliárdosok és azok mennek el képviselőnek, akinek ez a tiszteletdíj is számottevő anyagi felemelkedést jelent. Arra ugyan a történelem nem ismer példát, hogy képviselői szék érdeklődés hiányában üresen marad, ám a hátrányos következmények kézenfekvőek. Pettkó András, az MDF képviselője azt javasolja, hogy az országgyűlési képviselők keressenek bruttó egymillió forintot, azután adózzanak, mint bárki más, és a pótlékokat, költségtérítéseket megszüntetné. Bátor felvetés egymillió forintos fizetést javasolni, ám én úgy érzem, hogy az európai gyakorlatnak megfelelően a költségátalány intézményét fenn kellene tartani, mert nem normális dolog, ha polgárok a munkájukkal összefüggő költségeket a saját jövedelmükből állnak.

Rendkívül indulatos a magyar közélet, indulattal vitatja az ország is az országgyűlési képviselőknek közpénzből, tehát a magyar állampolgárok adóiból fizetett járandóságait is. Egyszerre kellene megfelelni annak a követelménynek, hogy keressenek minél kevesebbet, hogy a bőrükön érezzék, hogyan és miből él a magyar átlagember, és annak is, hogy ne legyen kontraszelekció, lehetőleg képzett, diplomás, nyelveket beszélő, felkészült honfitársaink versengjenek a parlamenti mandátumokért. Magam összeget nem mernék javasolni. Ám azt javasoltam, hogy nézzük meg - nem az Európai Unió - a velünk összehasonlítható országok (a visegrádi hármak, Románia, Bulgária, Szlovénia és a baltiak) országgyűlési képviselőinek a tiszteletdíját és költségátalányát, és a magyarországi képviselők kapják meg ennek átlagát. Meg fognak lepődni: ezáltal a magyar képviselői juttatások számottevően növekedni fognak, de ez a módszer talán elfogadható lesz a magyar közírók - és ami még fontosabb - a magyar nemzet számára is.

Amennyiben ez a javaslat megvalósulna, a magyar nép ettől még nem lenne elégedettebb választott képviselőivel. Csakhogy a gyógyírt ne is a tiszteletdíjakról és a költségátalányoktól várjuk. Ha a magyar nép elégedetlen választott képviselőivel, akkor ne higgyen többé a demagógiának, a szóvirágoknak és papagájkommandóknak. Válasszon olyan pártot magának, amely nem könnyű álmot, hanem olyan programot ígér a kilábalásra, amely nem diadalmenet, hanem nemritkán nehéz, de racionális döntések sorozata. Amely nem hiszi, hogy a magyar nemzetre más közgazdasági törvények vonatkoznak, mint másokra, ezért nem akarja feltalálni a magyar kereket, hanem a máshol jól bevált és sikerre vezető intézkedéseket kész megfelelően adaptálva meghozni. Ha ez megtörténik, és ha itt lesz már a Kánaán, a nemzet továbbra is dühös lesz képviselőire, mint ahogy a világ legfejlettebb és leggazdagabb demokráciában is a nép felettébb dühös a képviselőire, a kongresszusokra és szenátusokra. Ám a viták mégsem a nekik járó juttatásokról fognak szólni, hanem más, az ország szempontjából fontosabb ügyekről. Például az ország jövőjéről.

Nem tagadom, optimizmusom mérsékelt. A képviselői költségátalányt szidalmazni, vele szemben aláírásokat gyűjteni mégis könnyebb, mint az ország előtt álló - minden kétséget kizáróan jóval nehezebb - kihívásokról eszmét cserélni. Megkíséreltem őszintén és komolyan érvelni a képviselői költségátalány intézményének megtartása mellett. Számos képviselőtársamtól majd szemrehányást kapok, hogy írásommal csak olajat öntök a tűzre, az eredmény csak egy újabb össztűz lesz a képviselői költségátalány ellen. Az aláírások közben szépen gyűlnek, hamarosan népszavazhatunk erről is... Márpedig népszavazásban jók vagyunk...

Igen, bizony meglehet, hogy vitairatommal ugyanazt fogom csak elérni, mint amit a valóban felettébb ostoba tizenöt százalékos gesztusnak szánt adómegoldás elért. Vagy... vagy talán mégsem?

az SZDSZ parlamenti képviselője,

Országgyűlés Európai Ügyek Bizottságának elnöke