Kívül belül

Többen megszólítottak Háy Jánosról írt szövegem kapcsán (A kívülről jött sérelmei, ÉS, 2008/50., dec. 12.), s így illik válaszolnom. A figyelmet köszönöm, bár a reakciókban sok mindent nem értek. Itt-ott ádáz hangnemüktől eltekintek, nem lévén kedvem belépni egy indulatspirálba pörögni, bár nem állom meg megjegyezni, hogy Tőzsér Árpád „epeöklendés" kifejezése némi eleganciadeficittel küzd.

A hozzászólásokban szerény személyemre érdemtelenül sok figyelem irányult. B. Gáspár Judit szóvá teszi, milyen témákat kutatok, Varga Dániel pedig megemlíti, hogy „tanult, felkészült emberként" definiálom magam, amikor nevem alatt szerepel: az ELTE BTK Filozófia Intézet adjunktusa. Egyiknek sincs köze se Háy írásához, se a vitatott kérdésekhez. Munkaadómat bármikor szívesen reklámozom, de nevemet a szöveg végén az ÉS szerkesztősége egészítette ki e titulussal, amelynek nyilvánvalóan nincs önmagában véve semmilyen értéke vagy hitele.

A tárgyra térve, alapjában véve a következő szemrehányásokat kaptam: először is hiányzik belőlem az együttérzés és empátia, másodszor a népi-urbánus ellentétbe belemerevedve képtelen vagyok irodalomként olvasni az irodalmat, végül pedig hárítom a kulturális mobilitás problémáját.

B. Gáspár (Qoud erat demonstrandum!, ÉS, 2008/51-52., dec. 19.) érzéketlenséget és „az elemi emberi együttérzés" kötelességének hiányát veti szememre. Meghökkentő módon utal arra, hogy bizonyára Heidegger, Gadamer és Arend (sic!) munkáiban nem találtam kellő felszólítást együttérzésre, és köszönöm, hogy nem nézi ki belőlem, hogy magamtól tudnék érzéketlen lenni vagy gondolni valamit. Az együttérzés, nagyvonalúság, empátia, szolidaritás vonatkozásában szeretném leszögezni, nemhogy érzéketlenséggel, sokkal inkább érdeklődéssel olvastam Háy írását, és hangot is adtam annak, hogy „érzékenyen és fontos szempontok mentén írja le" a beilleszkedés jelenségét és problémáit. Háy János szövegeit ezelőtt is kedvvel olvastam, és ez ezután is így marad. Viszont nem értettem egyet azzal az általánosító képpel, amely írásában kibontakozott.

B. Gáspár kijelenti, hogy Háy nem mondta, minden városlakó tehetségtelen és nepotista. Nem ismétlem meg, milyen részletek alapján gondolom, hogy Háy ilyen képet sugall, mivel ez már hozzászólásomban benne volt. Mindeközben B. Gáspár valójában valami erősebbet állít Háy Jánosról, mint én magam: „Megengedem, túlérzékeny, és nehezen hiszi el, hogy ő már belül van, hogy már esetleg rá is ráférhet, hogy egy másik asszimiláns görbe tükrében meglássa saját beágyazottságát." Nem állítottam és nem is gondolom Háy Jánosról, hogy beágyazott lenne, és erről fel kéne világosítani, mert ez azt sugallja, hogy rossz értelemben tartozik már valamilyen elithez. Úgy vélem, írói teljesítményének köszönheti azt, ahol tart, és mindössze annyit kértem tőle számon, hogy legalább induljon ki abból, hogy más is esetleg hasonló helyzetben van. Minden teljesítmény értékét körüllengi egy kiirthatatlan bizonytalanság, hiszen mindig felvethető, hogy a pozitív értékelés nem a teljesítmény elfogulatlan megítélésének, hanem az adott személy kapcsolatainak, társadalmi helyzetének, erotikus vonzerejének vagy bármi másnak köszönhető. Háy írása, legalábbis bizonyos pontokon, és talán a szerző szándéka ellenére, azt sugallja, hogy aki belül van, az nem akar tisztességes versenyt, vagy nem hajlandó arra. Ez az egyetlen pont, ahol elismerem, két jelzőm helyesbítésre szorul. Nem volt szerencsés a „sunyi" és „alattomos" jelzőket használnom Háy szövegével kapcsolatban, mert mindkettő tudatosságot feltételez, és azt nem akartam állítani, hogy Háy előre megfontolt szándékkal sugallja mindezt.

Kiderül az is, hogy B. Gáspár eleve más perspektívából beszél, hiszen az emancipáció és a pozitív diszkrimináció érdekli, miközben egyáltalán nem magától értetődő, hogy Háy írása erről szólna: „a pozitív diszkrimináció volt az egyetlen a modern történelemben, ami előrelépést hozott akár a feketék, a nők, akár más, szociálisan hátrányban lévők helyzetében". Emellett B. Gáspár megismétli azt, amit mondtam, jóllehet nem veszi észre: „valamilyen értelemben mindnyájan asszimilánsok és belül lévők vagyunk egyszersmind" (nálam: „Mindannyian bizonyos körökhöz és élethelyzetekhez képest belül és kívül vagyunk."). Furcsállom, hogy Háy megfogalmazhat „paranoid általánosítások"-at, de ha én ezt vádaskodásnak nevezem, akkor érzéketlen, nem szolidáris, kicsinyes valakinek minősülök.

Tőzsér Árpád (A bűnös asszimiláns, ÉS, 2009/1., jan. 2.) alapvető baja így hangzik: „A dogmatikus elme képtelen az irodalmat irodalomként értelmezni", s „dogmatikus mellébeszélést", népi-urbánus ellentétet lát ott, ahol „létsérelmek fortyognak". Tőzsér az első mondatom végét idézi annak kimutatására, hogy a népi-urbánus ideológiába futtatom indulataimat. Ez viccnek is rossz. A tréfa kedvéért belekezdhetnék egy magisztrális kioktatásba, mely szerint Tőzsér nem értelmezte elég mélyen az „urbánus bicska" fordulatot, amely paradox jellegével - ki látott sokszor városlakóknál bicskát - a népi-urbánus ellentét dekonstrukciója akart lenni... Gondosan hangsúlyoztam, hogy az asszimilánst Háy nem a vidék-város ellentét, hanem a kívülálló-belül lévő ellentét mentén értelmezi, jóllehet ezzel alig használhatóra tágul a fogalom. Irodalomnak akarja nevezni vagy sem, Tőzsér is pontosan úgy érti azt, amit Háy a belül lévőkről mond, ahogy én: „mindenkiben ellenséget lát, mindenkit meg- és elítél" (Háy János majd eldönti, örül-e annak, hogy önéletrajzi írásában Tőzsér „a kommunista idők Budapestjére szakadt, sérelmekkel, kisebbségi komplexusokkal teli Julien Sorel"-t fedez fel). És pontosan ez volt a bajom Háy mondandójával: teljesen átfogóan és minden kivétel nélkül démonizál mindenkit, aki belül van. Egyébként pedig Tőzsér csak deklarálja, hogy Háy szövege irodalom, és közben eltekint egyértelmű részektől, amelyek biztosan kilépnek az irodalmi megszólalás gesztusából, hiszen például ezt is olvashatjuk: „Az asszimiláns veszélye, hogy nem ismeri fel ezt a határt, s mivel a semmiből jön, s mindent egy lapra, önmagára kell feltennie, nem csupán a status quón teper végig szöges bakanccsal, hanem az embereken is. De az asszimiláns egy szociológiai-pszichológiai kategória és nem jellem kérdése".

Varga Dániel azt állítja (A kívülállók boldogsága, ÉS, 2009/1., jan. 2.), hogy Háy egész problematikáját „szánalmas nyafogásnak" nevezem. Ez figyelmetlenség, mivel valójában azt írtam, Háy fájdalmai és sérelmei az éppen éhező afrikai gyerekhez képest jelentenek szánalmas nyafogást. Szívesen kiegészítem azzal, hogy az én megjegyzéseim Háy Jánosról is alárendelt jelentőségűek ugyanazon éhező afrikai gyerekhez képest. Varga kulcskérdésként azt szegezi nekem, valóságos-e a Háy által tárgyalt probléma, ami az ő értelmezésében az a kérdés, hogy megakadt-e a kulturális mobilitás Magyarországon. Ehhez kapcsolódóan ecseteli írásának nagyobbik részében, hogy milyen fontos a kívülállók érkezése, befogadása bármilyen kultúra, különösen a jelen magyar kulturális élet számára, melynek rugalmatlan és kopott értelmiségi elitjét én képviselem. Varga hozzászólásának egyszerűen kevés köze van ahhoz, amiről akár Háy, akár én beszélek. Semmilyen formában nem vitattam bármilyen mobilitás kívánatos voltát. Varga, ahogy írása végén jelzi, a „kívülállás esztétikájáról" akar értekezni, amivel csak az a baj, hogy Háy témája a „bekerülés" nehézsége, nem a kívül maradásé. Az asszimiláns éppen be akar lépni, igazodni igyekszik, és nem őrzi meg, hanem felszámolni törekszik saját külső helyzetét. Varga a „kívülállást" ugyanúgy differenciálatlanul abszolút értékké teszi, mint Háy az „asszimilánst": a kívülállás önértékké válik, szemben a belül lévők korhadt világával.