Most nem, vagy soha

VISSZHANG - LIII. évfolyam 3. szám, 2009. január 16.

Ha december 19-én megjelent írásommal kapcsolatban (Már megint konszenzus. Ökölrázás Szlovákiának) csak azt kifogásolta volna Eörsi Mátyás (Déjà vu, 2009/1., jan. 2.), hogy nem teszem világossá, hogy az SZDSZ nem vált a konszenzus részesévé a Szlovákiának szóló politikai nyilatkozat ügyében, nem kellene válaszolnom neki. Eörsi azonban nem elégszik meg a kiigazítással, és mindjárt motívumot is keres: azt állítja, hogy az igazság elé helyezem a politikai barátságot, és azért hallgatok az SZDSZ különállásáról, mert az én SZDSZ-en belüli politikai barátaim, Fodor Gábor hívei nem követték abban a frakció többségét. A vád megalapozatlan.

Írásom - akárcsak a két héttel korábbi (Elég legyen a konszenzusból. ÉS, 2008/49., dec. 5.) - azokról a rossz konszenzusokról szól, amelyek a jobboldal és a szocialisták között rendre kialakulnak. A Szlovákiát támadó nyilatkozat ügyében is azon keseregtem, hogy a szocialisták magukévá tették a jobboldal nacionalista álláspontját. „Szinte konszenzusról" írtam, utalva arra, hogy az nem volt teljes. Cikkem eredeti, a parlamenti vita és szavazás előtt írott változatában, amikor még csak a beterjesztett javaslatot ismertem, örvendeztem azon, hogy az SZDSZ-frakcióból senki sem jegyezte azt. Két dolog miatt nem írtam erről a cikk végleges változatában. A szavazási listát látva megdöbbentem, hogy az SZDSZ-frakció öt tagja igennel szavazott, s azt sem értettem, hogy miért nem nemmel, hanem tartózkodással szavaztak a többiek. Meghallgattam a tévéközvetítésben Eörsi Mátyás beszédét, s elszomorított, hogy nem annyira elvi síkon utasította el a politikai nyilatkozatot, mint inkább taktikailag érvelt ellene: „fontolják meg még egyszer, hogy segít vagy inkább árt ez a nyilatkozat az ország érdekeinek, és a határon túli magyarságnak, és ha lehet, térjünk erre vissza később, amikor ez többet tud segíteni, többet tud használni, de talán nem ma". Én nem a „most nem", hanem a „soha" álláspontot, a tartózkodás helyett a határozott nem szavazatot tartottam volna indokoltnak azzal a nyilatkozattal kapcsolatban, amely elvárná a Szlovák Nemzeti Tanácstól a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumával (KMKF) szembeni határozatának visszavonását, ugyanakkor nincs szava a Szlovákiába kiruccanó magyar szélsőségesek irredenta akcióiról.

Eörsi szerint akik a politikai nyilatkozatot megszavazták, nem azért tették ezt, „mert háborúba akarják sodorni az országot. Hanem azért, mert tévesen ítélték meg a helyzetet". Én ebben nem vagyok ilyen elnéző, hiszen sok szörnyű háború kö­vetkezett abból, hogy valakik „tévesen ítélték meg a helyzetet". Ilyen „tévedés" a magyar nacionalistáknak a szomszédok ellen folytatott hidegháborúja is.

Sért Eörsi feltételezése, hogy én ahhoz igazítom az álláspontomat, hogy kihez fűz politikai barátság és kihez nem. Talán elkerülte a figyelmét, hogy szeptemberben nyílt levélben bíráltam Fodor politikáját, mert nem értettem vele egyet. Azért nem tudtam örvendezni az SZDSZ-frakció viselkedésének a Szlovákiának címzett politikai nyilatkozat ügyében, mert az ügy súlyához képest többségük álláspontját is következetlennek, ha tetszik gyávának tartottam.

Időközben a rossz konszenzusokról szóló korábbi cikkem is bírálatot kapott Racsmány Mihálytól (Vita Bauer Tamással, ÉS, 2009/2., jan. 9.) Az örökösödési illeték megszüntetésével kapcsolatban mindketten világossá tettük a magunk szempontjait: mást gondolunk arról, hogy van-e az államnak dolga a vagyoni különbségek öröklődésével kapcsolatban. Szerinte nincs, szerintem van. Túl ezen, én továbbra is demagógiának tartom a haláladó kifejezést, hiszen az örökösödési illeték körüli vita arról szól, részesedjen-e a leszármazottak mellett a közösség egésze is az eltávozott vagyonából, vagyis nem életről és halálról, hanem vagyonról és jövedelemről.

Racsmány másik észrevételének a képviselői költségtérítésekkel kapcsolatban azért örülök, mert alkalmat ad álláspontom világosabbá tételére. Érvelésem amellett, hogy a parlamenti képviselők kaphassanak - a mainál kisebb mértékű - költségátalányt elszámolási kötelezettség nélkül, nyilvánvalóan nem volt eléggé meggyőző, éppen a legfontosabb indokra mulasztottam el hivatkozni. Azzal érveltem: a képviselőnek nincs főnöke, aki ellenőrizhetné, hogy indokoltan merültek-e fel munkája során az utazási, reprezentációs vagy egyéb költségek, amelyek fedezetére a költségtérítés szolgál. Joggal vetik ellene többen is: de hát a vállalkozóknak sincs főnöke, mégis csak olyan költséget számolhatnak el, amelyről számlát tudnak bemutatni az adóhivatalnak. Van azonban egy fontos különbség: a képviselők díjazásának és kedvezményeinek meghatározásánál - mint a demokráciákban mindenütt - a képviselői függetlenség követelményéből indulnak ki. Ha egy vállalkozó üzletvitelének költségeiről van szó, nincs gond azzal, ha az adóhivatal vizsgálódik. Az azonban, hogy bármilyen állami hivatal mérlegelje, hogy vajon indokoltan merültek-e fel ilyen vagy olyan kiadások a képviselői munka során, hogy el kellett-e ide vagy oda utaznia, meg kellett-e ezt vagy azt hívnia egy vacsorára, nem fér össze a képviselői függetlenséggel. Ezért térítenek a képviselőknek a világ sok országában, így nálunk is költségátalányt. Ez az elv kívánja meg azt is, hogy a képviselői tiszteletdíjakat versenyképes szinten állapítsák meg. Ha Racsmány és sokak szerint a mai képviselők azt nem érdemlik meg, erre kézenfekvő a válasz: olyan képviselőket érdemes választani az Országgyűlésbe, akik méltók a kellő színvonalú, függetlenségüket biztosító jövedelemre.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
LXIII. évfolyam, 29. szám, 2019. július 19.
Élet és Irodalom 2020