Vita Bauer Tamással
VISSZHANG - LIII. évfolyam 2. szám, 2009. január 9.Az általam nagyra becsült, kitűnő Bauer Tamás írásában (Elég legyen a konszenzusból!, ÉS, 2008/49., dec. 5.) két olyan állítás is van, ami az én szerény közgazdasági ismereteim szerint is erősen vitatható.
Bauer ugyan - helyesen - elítéli az országgyűlési képviselők költségtérítésére kivetett tizenöt százalékos adót, viszont az eredeti szabályozást, a költségtérítés elszámolás nélküli juttatását logikusnak és korrektnek nevezi. Az indoklás egyrészt az, hogy az országgyűlési képviselőnek nincs főnöke, aki az elszámolást ellenőrizné, másrészt a versenyszférában dolgozók a munkáltatójuktól olyan juttatásokat kapnak (telefon, szolgálati autó stb.), amit a képviselőknek maguknak kell (adómentesen) fedezni, ráadásul a fizetésük is sokkal alacsonyabb. Mindkét érv erősen sántít. A képviselőkön kívül nagyon sok ember van Magyarországon, akiknek nincs főnökük, példaként csak az önálló vállalkozó iparosokat vagy kereskedőket említeném, ráadásul a bizonylatok ellenőrzése nem is valamiféle főnök feladata, erre két intézmény is létezik, az egyiket adóhivatalnak, a másikat számvevőszéknek nevezik. A képviselő ugyanúgy adóbevallást készít, mint más földi halandó, amelyben szerepeltethetné a felvett költségtérítését, revízió esetén pedig bemutatja az ezt igazoló számláit. A munkáltató által természetbeni juttatás adómentessége egyszerű tévedés, mert mint közismert, részben a munkavállaló, részben a munkáltató ezt leadózza, méghozzá a legmagasabb adókulcs szerint. Ami viszont a sokszor emlegetett alacsony képviselői fizetéseket illeti, erre csak azt mondhatjuk, nem kötelező képviselőnek menni, ráadásul a magamfajta egyszerű állampolgár ezeket a fizetéseket a nyújtott teljesítmény (és a saját jövedelem) tükrében inkább vérlázítóan magasnak tartja. A számla nélkül felvett költségtérítésnek ráadásul további adómorált romboló következményei vannak. A képviselő, akinek nincs szüksége például a bérelt lakásról szóló számlára, nem kér, és a szállásadó nyilván nem is ad számlát, ilyen módon feltételezhető: ő sem fog adót fizetni. Azt feltételezést viszont, hogy megbízhatunk a képviselőkben, mert csak annyi költségtérítést vesznek fel, amennyi költségük valóban volt, enyhén szólva is meglehetősen naivnak vélem.
A másik kifogása Bauernek az örökösödési illeték bizonyos értékhatár alatti eltörlés ellen van. Lehet elképesztő demagógiának nevezni a haláladó nevet, bár a kifejezés meglehetősen pontosan fedi a dolog lényegét. Bauer szerint a közteherviselés miatt a tehetősebb elhunytak vagyonából az örökösökön kívül az államnak is részesülni kell. Feltételezem, nem gondolja, hogy a tehetősebb emberek vagyonukra valamennyien a törvények kikerülésével tettek szert (innét már csak egy lépésre lenne a magántulajdon = lopás régről ismert és remélhetőleg örökre elfeledett jelszava), ha pedig nem így van, akkor ez a bizonyos vagyon többszörösen részt vett a közteherviselésben, először az alapját képező jövedelem létrejöttekor adó- és járulékbefizetés formájában, másodszor a vásárláskor forgalmi adó vagy illeték formájában. Erről egyébként már jó fél évvel ezelőtt, még az MDF-kampány előtt küldtem egy glosszát A harmadik bőr címmel, amit akkor a főszerkesztő azzal az indoklással utasított el, hogy az örökösödési illetékről értelmes vitát nem lehet folytatni. Remélem, az azóta eltelt idő alatt módosította annyiban az álláspontját, hogy legalábbis vitatkozni lehet róla.