A szélmalom fordul egyet

VISSZHANG - LIII. évfolyam 2. szám, 2009. január 9.

Bazsa György írásában öt billentyűt ütött le abból a sokból, amellyel állítása szerint végigzongorázhatta volna tévedéseimet (ÉS, 2009/1., jan. 2.). A doktori képzés ügyében írott múltkori válaszom címe azt kérdezte: mit tehet egy szélmalom? Most már tudom: muzsikálhat. De komolyabbra fordítva a szót, Bazsa Györggyel azért érdemes vitatkozni, mert ő is úgy gondolja, hogy csak a racionális érvek számítanak. Ha pedig az ÉS olvasói nem unják még, akkor hadd forogjon tovább a szélmalom.

1) Jogszerűség. Bazsa (látszólagos) jogbizonytalanságra hivatkozik. Mivel a kormányrendelet (kormányrendelet) a doktori iskolák (DI-k) működéséről nem szól, csak a létesítésükről, Bazsa úgy gondolja, ezt a joghézagot ki kellett töltenie az MAB-nak. Szerintem viszont nem volt jogbizonytalanság: a felsőoktatási törvény (felsőoktatási törvény.) egyértelműen fogalmazza meg a nyolcévenkénti akkreditáció követelményét, vagyis az MAB-nak nem volt törvényes alapja a minden DI-t érintő ennél korábbi akkreditáció elrendelésére.

Bazsa György ezt írja: „(A kormányrendeletnek az) »MAB a jogszabályok vagy az általa meghatá­rozott mérlegelési követelmé­nyek« kitétele (...) az MAB számára biztosítja a mérlegelési követelmények meghatározását és érvényesítését, beleértve például, hogy - tapasztalatai alapján - 2009-ben értékelni szükséges a DI-ket, új kritériumok szerinti törzstagjaikat - a maga által meghatározott mérlegelési követelmények alapján."

Csakhogy a Bazsa György által a kormányrendeletből idézett kifejezés valójában e mondat része: „Az MAB a jogszabályok vagy az általa meghatározott mérlegelési követelmények súlyos sérelme esetén a doktori iskola megszüntetése céljából javaslatot tehet a rektornak, a fenntartónak, valamint a felsőoktatási törvény 110. §-ának (4) bekezdése szerinti kezdeményezéssel élhet." (kormányrendelet 7.§ [6]) Ebből az következik, hogy az MAB ugyan felállíthatja a mérlegelési követelményeket, de a nyolcéves akkreditá­ciós határidőn belül csak akkor alkalmazhatja, ha adott DI-ra valamely okból gyanakodni kezd. Bazsa György értelmezése oda vezetne, hogy az MAB akár évenként is megvizsgálhatná az összes DI-t, vajon nem kell-e bezárni őket. Vagyis amit előző cikkemben mintegy költői kérdésként tettem fel (és akkor még valóban csupán feltevésként), azt Bazsa György most igazolja: szerinte azért kell felülvizsgálni az ország összes DI-ját, mert néhány DI gyanúsan működik.

És ezt kérdezi tőlem: „milyen jogszabály alapján működnek a létező DI-k, és milyen jogszabályi kritériumok alapján lehet azokat bármikor is (nyolcévente, korábban vagy későbben) akkreditálni?" Erre már válaszoltam: a felsőoktatási törvény az általa hivatkozott kormányrendelet előtt és után is érvényben volt és ma is érvényben van. A törvényt pedig egy kormányrendelet nem írhatja felül, ráadásul Bazsa György szerint ezt a „felülírást" is csupán implicite teszi meg: azáltal, hogy a MAB-nak megadja a „mérlegelési követelmények" megállapításának a jogát - de nem bármikori egyetemleges érvényesítésének a lehetőségét. A „mérlegelési követelményekről" szóló passzus a kormányrendeletben tehát édeskevés mint jogalap arra, hogy az MAB minden DI-t a tetszése szerinti időpontban egyszerre vessen vizsgálat alá.

2) A 8 éves akkreditációs időszak. Bazsa György nem vitatja a felsőoktatási törvény rendelkezését, de hoz egy példát a nyolc évre szóló akkreditáció képtelenségéről, amely a felsőoktatási törvény e passzusának a tarthatatlanságát támogatná. A helyzet valóban abszurd: Bazsa György egy a törvény alkalmazására létrehozott intézmény vezetőjeként megindokolja, miért akar törvénysértést elkövetni. Amikor egyébként az egyedi felülvizsgálat lehetősége mindig is adva volt.

Ugyanakkor radikálisan nem értek egyet a felfogásával, amit már az előző pontban is nehezményeztem. Tessék végre tudomásul venni, hogy azért, mert van néhány csaló, még nem kell mindenkit börtönben tartani, vagy akár csak nyomozás alá vonni. Ráadásul Bazsa Györgynek nincsen bizalma az intézmények saját minőségellenőrző rendszerében sem, pedig az MAB eredetileg ezeknek akarta átadni saját feladatainak jelentős részét, és csupán e rendszerek ellenőrzését kívánta magának megtartani. Úgy látszik, az MAB szerint egyetemeink még nem nőtték ki a gyerekcipőt, és szükséges még a fejük fölött megsuhogtatni a nádpálcát. Hadd legyek szókimondó: ez a helyzet egyszerre nevetséges és megalázó.

3) Témavezetés. Bazsa Györgynek, illetve az MAB-nak az a kívánalma, hogy minden egyes törzstagnak legyen kellő számú végzett doktorandusza, mint korábban is írtam, végső soron érthető, bár egyébként célszerűbb lenne ezt a több éve működő DI egészétől, mint minden egyes vezető oktatójától elvárni. De bárhogy gondoljuk is, itt nem Bazsa György vagy bárki más racionális elvárásairól vagy irracionális vágyairól van szó, hanem a kormányrendelet betűjéről: az pedig csupán a „témavezetés vállalását" írja elő, és ezt a formulát akárhogy csűrhetjük-csavarhatjuk, nem lesz belőle „fokozatot szerzett doktorandusz". Az MAB tehát tudatosan megsérti a saját jogalapját képező rendeletet. Tulajdonképpen nem értem a helyzetet: mivel a kormányrendelet az MAB közreműködésével készült, miért nem gondoskodtak e követelmény kedvük szerinti megfogalmazásáról akkor, amikor erre módjuk volt?

Ha Magyarországon bevett gyakorlat lenne a választott bírósági rendszer, azt ajánlanám Bazsa Györgynek, hogy forduljunk egy ilyen szervezethez, hogy az döntse el, jogszerűen járt-e el az MAB vagy sem. A szokásos bíróságok ugyanis, attól tartok, a nyolcéves akkreditá­ciós időt is túllépnék, mire lezárnák az ügyet.

Van itt azonban egy olyan probléma, amelyre Bazsa György végig nem reagált: a kiadott PhD-k száma alapján megállapított rangsor vagy akkreditálási kritérium nem azonos a kiemelkedő PhD-értekezések szerinti minősítéssel. Vagyis az MAB - eredeti feladatával ellentétben - nem a minőségi, hanem a mennyiségi szemléletet pártolja.

4) Minőség. Az előző pontban már utaltam arra, hogy az MAB is a mennyiségre „utazik", de társszerve, az Országos Doktori Tanács is a kiadott doktori fokozatok száma alapján hozza meg évenkénti javaslatait arról, hogy hány ösztöndíjas helyet kell kapnia az adott intézménynek a következő tanévben. Hiába tehát a legkiválóbb oktatói gárda is, ha a szabályozók afelé nyomják a doktorképzést, hogy egyre több PhD-t adjanak ki, és nem arra, hogy egyre jobbakat. A képzők minősége nem teremti meg automatikusan a képzés minőségét, és erre mindannyian tudunk példákat hozni. Az persze érdekes, hogy amikor az akkreditáció vonatkozásában Bazsa György és az MAB állandóan gyanakszik (lásd 1. pont), a PhD-fokozatok minőségével szemben sokkal engedékenyebb.

Nem orvosolja e helyzetet, ha magukat az értekezéseket felteszik majd az internetre. Csupán a cím vagy a tézisek alapján nem fogják elolvasni a disszertációkat, de - mint ezt korábbi cikkeimben javasoltam - ha láthatjuk az opponensi véleményeket és a védési bizottságok tagnévsorát, akkor már tudni lehet, hogy mit várjunk magától a műtől is, és akkor nagyobb esélye lenne, hogy kézbe veszik az értekezést. Erre a változtatásra azonban Bazsa Györgynek és az MAB-nak, úgy látszik, nincs meg a hajlandósága.

5) Nyilvánosság. Örülök, hogy az MAB igyekszik felülvizsgálni eddigi, szerintem törvénytelen, de mindenképpen antihumánus gyakorlatát, amely során kihirdette, melyik törzstagjelölt, illetve melyik DI felelt meg kritériumainak, és melyik nem. Az eddigi változtatásokat és a Bazsa György által vázolt továbbiakat a jó irányba tett lépéseknek tartom, és nagyra értékelem, hogy az MAB képes volt módosítani álláspontján. És hogy én is elismerjek valamit: engem Bazsa György meggyőzött arról, hogy az adatbázis évenkénti feltöltése, a változások átvezetése valóban jól szolgálja a nyilvánosság és ellenőrizhetőség követelményét.

6) És a többi billentyű? Bazsa Györgyöt eredetileg arra kértem, hogy mutasson rá a nekem tulajdonított további tévedésekre, de válaszcikkében csupán árnyalni törekedett korábbi állásfoglalásait; mindazokra a kérdésekre, illetve vitapontokra, amelyeket előző válaszom 3. pontjában felsoroltam, nem tért ki, pedig sok égető probléma van közöttük. Most mégsem listázom őket újra (az ÉS olvasói akár az interneten is utánanézhetnek), de az MAB új és a napokban már elfogadott és érvénybe léptetett határozatai közül fel kell sorolnom azokat, amelyeket egyrészt törvényességi szempontból megalapozatlanoknak, másrészt értelmetleneknek tartok.

A november 14-i dátummal megjelent követelmények között szerepel például az, hogy a kutatóintézeteken kívül (amelyeket a kormányrendelet is megemlít) az MAB elfogadja, ha az egyetemen kívüli törzstag „az állami fenntartású országos múzeumokban" dolgozik (amelyek egyébként mind Budapesten vannak). Ez olyan diszkrimináció például az Országos Levéltárral vagy az Országos Széchényi Könyvtárral, de a hasonló jellegű és színvonalú tudományos kutatást végző megyei múzeumokkal és levéltárakkal, illetve könyvtárakkal szemben is, amelyet nyilvánvalóan meg lehet támadni bíróságon. Megdöbbentő, hogy ezzel a vidéki intézményeket mennyire hátrányos helyzetbe hozzák. Arról nem is beszélve, hogy azt a furcsa helyzetet sem kezeli, hogy a kormányrendelet kifejezetten a (kutatóintézeti nómenklatúrában szereplő) tudományos tanácsadót és kutatóprofesszort engedi csak be a törzstagok közé. Márpedig a múzeumokban általában legfeljebb csak tudományos tanácsadók lehetnek, és azok is más alkalmazási feltételekkel, mint a kutatóintézetekben.

Megköveteli továbbá, hogy a DI vezetője 2012. szeptember 1. után más munkahelyen teljes munkaidős állást ne töltsön be, jóllehet a Munka törvénykönyve szerint a további munkaviszonyt csupán a „főállás" munkahelyén való bejelentési (de nem engedélyeztetési) kötelezettség terheli. A munkáltató pedig csak akkor tilthatja meg az újabb jogviszony létesítését, ha az „jogos gazdasági érdekeit veszélyezteti". Az MAB felé tehát nincs a munkavállalónak bejelentési kötelezettsége, és az MAB nem tilthatja meg a további jogviszony létesítését. Az MAB tehát újra „felül akarja írni" a törvényeket, és mellesleg át kíván nyúlni az autonóm egyetem mint munkáltató feje fölött.

Az MAB továbbá a realitásoktól teljesen elszakadva azt követeli meg, hogy az egyetem és a kutatóintézet(ek) közötti szerződésben sorolják fel név szerint, hogy kik vesznek részt az oktatásban. Ilyesmi sehol a világon nincsen és nem is lehet, hiszen a nevek változása miatt nem szoktak keretszerződéseket módosítani és újrakötni: valójában ezekbe a neveket bele sem veszik. A törzstagok listáját az MAB amúgy is évenként ellenőrzi, és ez bőven elég felügyeletnek.

Szerepel továbbá a tájékoztatóban egy olyan javaslat is, hogy a DI doktori programjait csak törzstag vezethesse, miközben egy másik dokumentumban az áll, hogy „doktori programokat vagy egyéb szervezeti és működési formákat az intézmény saját autonómiájának keretein belül jogosult meghatározni".

Végül még egy passzus a követelményekből: „Ha az MAB (...) a doktori iskola működésében a minőséget veszélyeztető jelenségeket tapasztal, arról tájékoztatja az intézmény rektorát és felkéri őt azok kijavítására. Az MAB által jelzett problémákról a rektor köteles tájékoztatni az érintett doktori iskola hallgatóit, illetve a fokozatszerzésre jelentkezetteket is." Ha a „jelenségek kijavítására" kérik fel a rektort, akkor miért kellene azok kijavítása előtt már mindenkit tájékoztatni? Nem lenne elég csak akkor, ha mégsem sikerült a „jelenségeket kijavítani"?

Nem sorolom tovább. Az a benyomásom, hogy ennek a szélmalomnak mintha elszabadultak volna a lapátjai. Eltekintve most a vélelmezett törvénysértésektől, csak egy szemponthoz ragaszkodnék: jó lenne, ha az MAB a képzés minőségét érintő tartalmi szempontokat igyekezne előnyben részesíteni az internetes adatbázisokba könnyen felvihető formális adatok helyett. A doktori képzés megéri ezt a fáradságot.

A szélmalomharc ismert mintájában a kissé habókos, de egyébként rokonszenves hős a régi eszmények nevében reménytelen küzdelmet folytat a világ változatlan és megváltoztathatatlan realitásával. Én továbbra is vállalom a búsképű lovag szerepét, bízva abban, hogy egyszer majd a szélmalom csak meghátrál.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 24. szám, 2022. június 17.
LXVI. évfolyam, 20. szám, 2022. május 20.
LXVI. évfolyam, 12. szám, 2022. március 25.
Élet és Irodalom 2022