Miért pont Rockefeller?
VISSZHANG - LIII. évfolyam 2. szám, 2009. január 9.A norvég rádió zenekarának privilégiuma, hogy évente koncertet adjon a Nobel-díj átadásának ünnepségein. Nem tartozik a zene világának vezető együttesei közé, de széles repertoárral büszkélkedik, játszik klasszikus és kortárs zenét, popot, rockot és dzsesszt. Kedvelt kísérőzenekar, fellépett már Kiri Te Kanawa és a néhai Luciano Pavarotti áriaestjein, de kísérte Paul McCartneyt, Natalie Cole-t és a countryénekes Willie Nelsont is.
A norvég zenekar nem él meg eladott szolgáltatásai bevételéből. Így van ezzel néhány száz éve minden nagyzenekar. A szerényebbek és a nagy hírűek, a derék norvég muzsikusok és a világ csúcszenekarai: a Concertgebouw, a Bécsi és a Berlini Filharmonikusok, London, Chicago, Cleveland zenekara vagy a Budapesti Fesztiválzenekar is. A zenekarok - no meg az opera, a színház, a filmművészet, a képzőművészet, a tudományos alapkutatás, az oktatás és így tovább - fenntartásának három pillére a saját bevétel, a magánadományok és az állami-közösségi támogatás.
Bizonyos Johann Sebastian Bach vagy Wolfgang Amadeus Mozart eleget előszobázott püspökök, főurak, gazdag kereskedők palotáiban, és nem küldték vissza a királyi, fejedelmi udvarokból érkező adományokat sem. Ehhez képest egész jó zenét írtak, játszottak, nemde? Ahol és amikor pedig a magántámogatások lehetősége megszűnt, Révai vagy Aczél elvtársnál, néha magánál Sztálin elvtársnál kellett gyakrabban előszobázni. Születtek nagyszerű művek, működtek kiváló zenekarok - és vesztek el értékek, tehetségek - akkor is. Miért is bizonyítaná egy, a magánadományok megszerzésének nehézségeit bemutató dokumentumfilm „a kapitalizmus (jelenlegi, európai, globalizált stb.) kulturális politikájának teljes csődjét"? (Norvégül könnyebb, ÉS, 2009/1., jan. 2.)
A Rockefeller Alapítvány - könnyű ellenőrizni nyilvános jelentéseit - az elmúlt öt évben vagy százmillió dollárt osztott szét. Igaz, Rockefellerék, mint bűnös kapitalisták, mostanában főként az afrikai éhezés csökkentését ígérő projekteket támogattak. Zenére mindössze másfél millió, klasszikus zenére néhány százezer jutott. Más bűnösök, ugyanebben az időszakban, évente mintegy félmilliárd dollárral támogatták csak az Egyesült Államok komolyzenei életét, és ennek felét adományozták - a hagyományosan nagyobb állami-közösségi szubvenciót élvező - európai zenekaroknak és operaházaknak.
A kezdetek óta a BFZ Alapítvány elnökségének tagjaként, magán- és közösségi támogatások megszerzését célzó kísérleteim során magam is több elutasítással mint elfogadással találkoztam. A támogatásoknak örültem, ha pedig elutasítottak, nem gondoltam, hogy itt lenne a kulturális világvége. Szerencsére nem jutott ilyen következtetésre Fischer Iván sem, aki - mindig szűkös-feszes pénzügyi feltételek között, huszonöt évnyi következetes munkával - a világ legjobbjai közé emelte egykor alkalmi zenekarát.