...de hová álljanak a művészettörténészek?

Azzal, hogy a Kogart kortárs gyűjtemény debütáns kiállítása (Mélyi József: Se hús, se hal, ÉS, 2008/51-52., dec. 19.) kevéssé izgalmas, egyet lehet érteni. Azzal is, hogy a gyűjtemény (ez látszik az első évében) eklektikus. De melyik nem az? A Ludwig-gyűjtemény is egy zűrzavaros szerkezetű valaminek tűnhet. Hát mi köze van a hetvenes évek elején a fotórealista Bartók-vasúti jegyet festő Lakner Lászlónak a néhány évvel korábban elhunyt kölni Ernst Wilhelm Nayhez azon túl, hogy mindketten láthatóak a sokat kritizált kölni múzeumban. Vagy a kortársak közül kiemelt Spengler-Somlói-kollekció - amelyben a „megbízható optikai trükkök" Soto-féle plexikockája bizony együtt látható az éppen csak megszáradt graffitivel - nem eklektikus? Így jó ez, időben és térben, alkotók és technikák, formák és anyagok között kalandozva. Máskülönben egysíkú és unalmas lenne a gyűjtés és a gyűjtemény is.

Joggal gondolhatjuk, hogy az eklektika valódi értelme a Kogart esetében: koncepciótlanság, szedett-vedettség. Hiszen a „gyűjteményépítés során elkövethető elméleti és gyakorlati hibák sorából a szervezők egyet sem akartak volna kihagyni." Csak az az utálatos pénz („elhíresztelték, hogy nagyon sok pénzük van"), az az ízlés nélküli s rosszra törő dominál benne.

Meglepő és mulatságos: nem tudatlan, alapvető ismereteket nélkülöző titkárok siserahada, hanem felkészült művészettörténészek, szám szerint öten, „különböző ízlésű és szemléletű" szakértők válogatták össze az anyagot. Akkor mégis mi történt? Pártosak valának? Elfogultak e grémiumban? A helyes arányokat meg nem találók? Még kérdezni is fájdalom: rosszak voltak a művészettörténészek? Uram bocsá\': maguk voltak eklektikusak? Elvetendőek válogatásuk szempontjai? S ha így van, menjünk tovább: új emberek kellenének az áporodott anyag(iak) felfrissítéséhez? Más látásmóddal és más művészet(elméleti) preferenciákkal? Azok a plurális művészeti világ felfedezésekor nem esnek majd az eklektika bűnébe?

Tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a művészet és annak értelmezése is fejlődik, vagy inkább változik, hangsúlyai áthelyeződnek. Aki tegnap nagyra értékelt alkotó volt, az holnap lábjegyzetben sem említendő. Ami negyedszázada (Frissen festve, Új szenzibilitás) merőben új volt, az mára történeti értékké vált, részben kanonizálódott, és az új látásmódú mai művészeti irányzatokkal együtt, azok által értékelve kerülhet új kontextusban kiállításra. Másként nincsen értelme ennek még egy Kogart-féle PPP-gyűjteményben sem.

És így eljutunk az alapokhoz. Végső soron, kérdezhetjük, létezhet-e egyáltalán ideális, közmegegyezésen alapuló hazai köz- vagy magángyűjtemény a jelenleg elfogadottnak gondolt kortársi időhatárokon belül, az elmúlt harminc esztendő termését átszitálva, a jelen irányzatokat és alkotókat megmutatva. Valószínűleg nem. A Kogartnál Csernus Tibor, aki két éve még alkotott, befért egy közel negyvenéves (de frissen szerzett) munkájával. De anakronizmus lenne, ha a két, két és fél évtizede halott Bálint Endre, Korniss Dezső vagy Anna Margit képei is megjelennének a gyűjteményben (Kondor grafikái mellett)? Hol a vállalható időhatár eleje? És a vége? Mikor kell a kortársiságot lezárni?

Ezekre a kérdésekre kellene valamilyen, lehetőleg érdemleges, de legfőképpen: használható, praktikus választ találni a (ki)választás előfeltételeként szolgáló korszakolás elveit tisztázandó. Ehhez a biztos és elfogadott alaphoz képest lehet majd mondani azt, hogy a Kogart művészeti zsűrijében ülő, megbízott művészettörténészek ízlése nem megfelelő (avitt), tudásuk a kortárs művészetről legjobb esetben is sok kívánnivalót hagy maga után (poros), s mindennek együttesen köszönhető (mert pénz, ne felejtsük el: volt! - mindent, ami fontos meg lehetett volna szerezni), hogy olyan lett ez a bemutatkozás, amilyen. Lehangoló (áporodott).

S ha nem ez a helyzet - s most nem, ebben egyetérthetünk a korszakolás és a szakértők tekintetében is -, akkor ki a felelős a Mélyi által regisztrált csődért? A pénzes, de maga helyett mindenféle testületeket állító és részben a háttérbe húzódó gyűjtő (György Péter erős szavaival: a kiművelt impotens) vagy a tanácsadó-végrehajtói? Hogyan oszlik meg közöttük a felelősség? Alapvetően fontos ez a kérdés, egy önmagát reprezentatívnak elképzelő gyűjtemény esetében is.

Amit én látok, innen a margóról, az egy nagyon régóta fennálló probléma, egy igazán égető, megválaszolatlan kérdés, amelynek tisztázása a továbblépés kulcsa lehetne. S ez nem más, mint a művészettörténész szakma számára oly fontos „gyűjtő-tanácsadó"-kapcsolat. Ennek történeti tényeken alapuló olyan elemzése lenne kívánatos, amely szakíthatna a szakértők által követelt beleszólási jog és a pozíció függetlenséget biztosító, de felelősséggel már nem járó felsőbbrendű „alárendeltség" (a gyűjtő buta pénzeszsák, ráfér a csiszolás, s számára a szakértő kell, hogy megmondja, mit és hogyan gyűjtsön) hamis és a valóság által meghaladott mítoszával. Új viszonyra, új látásmódra van szükség. A szakértők részéről (is).

Ahol - s ezt már Machiavelli is tudta - a belső és a kívülről befelé tartó tanácsadók széthúznak, ott a „fejedelem" is nehezen és mindenképpen hibásan dönt. Hát még a demokratikus elveken működő állam, amely tekintélyes összeget ruházott a partnerségbe! Az arts and business itthoni megoldásai bizonyára fejleszthetőek. Rendszeres és tárgyszerű bírálata fontos és szükséges, de a szakértőket érintő is. Mert az állami - a PPP-re is kiterjedő - működés(képtelenség) kritikája nem pótolja a művészettörténészi szakma hiányzó (ön)kritikáját. Meddig kell erre várni?