A bűnös asszimiláns

2008. december 16., délután 5 és 6 között. A rádióban a jog egyetemi oktatója beszél: „Édes Anna, ha valóságos bírák ítélkeznének fölötte, valószínűleg jóval többet kapna tizenöt évnél. Megközelítőleg sem hatolnának olyan mélyre Anna lelkében és tette motivációjában, mint Kosztolányi és a regény fiktív bírái, elsősorban az elvetemült gyilkost látnák a lányban, s aszerint ítélkeznének fölötte."

Előttem kiterítve az Élet és Irodalom 2008. december 12-i száma, s benne Olay Csaba cikke: A kívülről jött sérelmei. A szerző a lap december 5-i számában megjelent Az asszimiláns című írást, pontosabban a mű íróját, Háy Jánost minősíti, így: felháborítóan mértéktelen, alattomos, arcátlan, torzító, nevetséges; írása: általánosságok, inszinuáció, dogmatikus mellébeszélés, csúsztatás stb.

Az epeöklendés vége felé, kicsit lecsitulva, így foglalja össze az inkriminált mű mondandóját: „Háy leírásában tehetségtelen városlakók vagy belül lévők enklávéit ostromolják a tehetséges asszimilánsok tömegei, akiket csak sok ármány révén tudnak a bennszülöttek távol tartani az érvényesüléstől".

S mi történik valójában Háy János műfajilag nehezen meghatározható novella terjedelmű írásában?

A faluról jött, plebejus fiatal „asszimilánsnak" nevezi magát: „...vidékről jöttem, a város kapuja épp nyitva volt... Egy kvóta eredményeként vagyok a városban. Az iskoláktól megkövetelik, hogy legyenek egyszerű származású tanulói is". A kommunista idők Budapestjére szakadt, sérelmekkel, kisebbségi komplexusokkal teli Julien Sorel mindenkiben ellenséget lát, mindenkit meg- és elítél, hogy monológjának a végén eljusson a felismerésig: „Az asszimilánstól függ, hogy felismeri-e, a sérelmeknek csak kicsiny része fakad konkrétan az asszimilációból. Többsége létsérelem, amit mindenki megkap, aki érez". S mintha csak előre látná, hogy élettörténetét és „létsérelmeit" olvasva néhányan fel fognak horkanni, még megjegyzi: „Neki (az asszimilánsnak - T. Á.) nincs, neki nincs lehetősége, hogy ideológiába futtassa az életét".

És lőn! Jött Olay Csaba, s rozsdás, nyikorgó ideológiákba futtatta indulatait: az „olvasó zsebében hamar kinyílik az urbánus bicska" - írja Az asszimilánst kommentálva. A dogmatikus elme képtelen az irodalmat irodalomként értelmezni, s „dogmatikus mellébeszélést", népi-urbánus ellentétet lát ott, ahol „létsérelmek" fortyognak.

Hallgatom a rádiót, s hirtelen úgy érzem, a jogtudor Háy Jánosról és Olay Csabáról beszél. Olay Csaba valóságos bíró, aki - Kosztolányival ellentétben - nem megért, hanem vádol és ítélkezik.

S érthetetlen dühében, indulatában a legszívesebben Kosztolányit, sőt Stendhalt is halálra ítélné.

Háy Jánost, az alattomos, arcátlan asszimilánst pedig legalább tizenöt évre.