Anti-Sade

Ha Csalog Zsolt vagy örökösei megkérdeznek engem, hogy jelentessék‑e meg a Krisztinát, én is nemmel válaszolok. (Mint - állítólag - Lengyel Péter Csalog s Rácz Péter, valamint Ungváry Rudolf a jogutódok kérdésére.) (Ungváry Rudolf: A szabadság mámorában, ÉS, 2008/50., dec. 12. - a szerk.) De az igazság az, hogy minden jogi, erkölcsi és esztétikai dilemmán túl az író egyedül úgy akadályozhatja meg bármely írása vagy dokumentuma posztumusz publikálását, ha a kéziratot megsemmisíti. Csalog Zsolt ezt nem tette, noha halála nem volt hirtelen és váratlan, a hozzáértő pedig biztonsággal megállapíthatja, hogy az író munkájába utólag senki nem piszkált bele. Így hát érdemes a dolgot magát nézni.

A Krisztina a címszereplő életrajzi monológja, ahogyan azt Csalog Zsolt kis és nagy formában korábbi műveiben kidolgozta. Ezek a vallomásszerű szövegek, amelyek a magnószalagra vett élőbeszédet imitálják (és eredetileg azok is voltak), teszik ki életműve nagy részét. Ugyanaz a duktus, ugyanaz a történésekre és kevésbé a reflexióra összpontosító elbeszélésmód, az érzelmileg jelentős kulcsszavak nagybetűs vagy vastagon szedett kiemelése, a szándékosan kissé hevenyészettnek meghagyott mondatszerkezetek. Föltehető azonban, hogy a néprajzos képzettségű, erős társadalmi érdeklődésű, és az elesettekkel bátran szolidáris kérdező, aki nyersanyagaiban meglátta a művészi lehetőséget, és irodalmi műfajt teremtett a szociológiai hitelességű életrajz-interjúból, élete utolsó éveiben, amikor a Krisztinával bíbelődött és szórakozott, mintegy megfordította a sort. A fikció és tényirodalom közötti köztes műfaj (ezt neveztem egy régi kritikámban factionnek) kidolgozott eszközeivel olyan fikciót hozott létre, amelyben a képzeletnek, képzelődésnek, éberálomnak minden bizonnyal nagyobb szerepe volt, mint a dokumentálható valóságnak. Krisztina képzeletbeli lény. Lehet, hogy Csalog Zsolt életének nálam bizalmasabb ismerői rá tudnak mutatni modellre, „interjúalanyra" (vagy inkább modellekre), de hogy miért kell e történetnek lényegében fikciónak és e nemben hiteltelennek lennie, azt az alábbi fejtegetések fogják remélhetőleg megvilágítani.

Meglepetés, hogy Csalog kemény pornót írt, s ennél is megdöbbentőbb, hogy regénye nem a szexus örömeiről, hanem a kínzás és kínzatás gyönyöreiről szól. Azaz a sza­do­ma­zo­chizmus (S/M) rejtekútjait tárja az olvasó elé, s Krisztina története e hajlam fölismerése (a tavasz ébredése nála a késsel való maszturbálást jelenti), a kezdeti tévelygések, a társak megtalálása, a mesterekkel való találkozás, melynek révén maga is mesterré válik. Afféle nevelődési és nevelési regény ez, amelyben a promiszkuitás, a férfiakkal és nőkkel csoportosan űzött genitális, anális és orális üzekedés, a legkülönbözőbb alakzatokról való fantáziálás és azok megvalósítása játssza a főszerepet, s a nemi élet hatalmas ünnepei azok a megtervezett alkalmak, amelyekben a hősnőnek rettenetes kínokat kell kiállnia - kikötések, bilincsek, szájpeckek, korbácsok, kések, tőrök, zsilettpengék, rajzszegek, biztosítótűk, horgok és hasonlók alkalmazásával. Mindezek nem szexuális segédeszközök, ajzószerek, amelyek stilizált alkalmazása, fantáziajátéka az or­gaz­mus­kész­ség­hez szükséges hangulat stimulálását célozza, hanem maga a kín - a szétfeszített vagina különböző méretű és minőségű korbácsokkal való kegyetlen megostorozása, a vaginán és a klitoriszon ejtett valódi és mély szúrt seb, a vér, a könny, az ondó elkeveredése - váltja ki az orgazmust.

A kínnál a még több kín kéjesebb, „a vágyott fájdalmakért tovább kell lépni", s ennek dinamikája a halálveszedelemhez vezet. A hősnő nagy szexuális jeleneteiben ismételten elhangzik, hogy készen áll a halálra. Sőt, sajnos - háromszor olvastam el, míg elhittem, hogy az áll ott, amit olvasok -, még egy haláleset is előfordul. Igaz, kissé különös körülmények között, amelyeket el kell magyarázni. Egy németországi kastélyban egyéves szexuális kiképzés folyik önként jelentkezőkkel, s az S/M-osztályt hősnőnk vezeti. Egy amerikai és egy keleti látogatócsoport tart bemutatót. Az előbbi „halvány utánzat-elemekből fércelt, talmi szcénát" mutat be, s a hősnő vezette csoport viszontprezentációjakor „valójában imitációnak értelmezték a mi igazi pokoljárásunkat". A keletiek viszont - s itt egy kissé rémes fejtegetés következik a gyökeresen különböző, férfiuralmú kultúráról, míg „nálunk valójában a nők igényei irányították a dolgok menetét" - „különös keverékeként" „a rituális színháznak meg a legspontánabb, legpokolibb őrületnek" valóban feláldoznak egy lányt, késsel vágják fel a hasát, és „a forró hullát megbasszák". „Idegbénító fantasztikus élmény volt. És másvilágian szép. A nagyszerű férfi faszába operált, mandulányi drágakövek zöldje csodás tüzet vetett az aranyfejű szögekkel kivert, szétfeszített picsa mélyvörös vérében."

Ám az ilyesmi abban a világban, amelyben a hősnő él - a nyolcvanas évek Magyarországán, ahol polgári foglalkozása vágó (azaz filmösszeállító) -, a maga szexuális szubkultúrájában nem fordulhat elő. A halálos baleset veszélye fennáll, de a rituális és tébolyult gyilkosságé nem. Mert az a „consenting adults" (szabad elhatározásból, kölcsönös egyetértés alapján cselekvő felnőtt emberek) szubkultúrája.

S a dolog itt kezd érdekessé válni. Mert abban igazat kell adnom Ungváry Rudolfnak, hogy Csalog posztumusz könyve pornográf olvasmányként „dögunalmas", legalábbis azok számára, akiket nem hevít az S/M szexualitás. (A kifejezésre kapott több mint negyvenmillió google-találat mindenesetre nem arra vall, hogy ez az érdeklődés egy patologikus törpe kisebbségre korlátozódnék.) De az, hogy miképpen egyeztethető össze ez a könyv Csa­log­nak a megalázottakkal és elnyomottakkal szolidáris életművével, e valóban „félelmetes kérdés" talán megmagyarázható.

Az S/M a maga radikális formájában úr és szolga, megalázó és megalázott, kínzó és kínzott viszonya. Csalog nyelve követi is ezt: hóhérokról, rabszolgákról, végsőkig való meggyalázottságról, könyörtelenségről, megszégyenítő szavakról, elvadult kegyetlenkedésekről és hasonlókról beszél. Radikalizálnia kell ezt a fajta szexualitást, mert különben a hősnő és a könyv felfogása szerint csak ajzószer, pótszer maradna, s nem az a veszedelmes és halálra szánt merészség, amely szembeszegül a kulturális tiltásokkal, s fölszabadítja a legsötétebb igényeket. Ez a radikalizálás azonban a sade-i hagyománnyal szöges ellentétben nem a kínzó, hanem elsősorban a megkínzott oldaláról van végiggondolva és végigélve. S ugyanígy e hagyománnyal ellentétben - melynek egyik híres darabja, az O története, szóba is kerül a könyvben - a kínzás és kínzatás nem az egyéniség elpusztításának eszköze, hanem tiszta szexuális öncél. A szavak átértékelődnek. „Így akartam »a végsőkig megalázni« Krisztinát [a fiatal Krisztináról, a főhős „neveltjéről" van szó] - de korrigálnom kell, mert hogy ez hülyeség. A megalázáshoz kettő kell. Ha nincs, aki megalázódjon, nem működik a dolog." „Gyűlölöm az erőszakot! - összegezném, de félúton leállítom magamat: hogy hangzik ez az én szájamból? Pedig: pontosan így van, nem mondhatom másképp. Képtelen lennék bárkit is az akarata ellenére kényszeríteni valamire - és képtelen lennék eltűrni, hogy bárki olyasmire kényszerítsen, amit nem akarok. GYŰLÖLÖM AZ ERŐSZAKOT!"

Az imént idézettek nem csak szavak. A regény sok tucat sza­do­ma­zo­chis­ta orgiájában nincs konfliktus, nincs hatalomgyakorlás, nincs egyenlőtlenség. A gyötrést a meggyötört szabad akaratából kívánja, gyakran maga tervezi meg; a kiszolgáltatottat kiszolgálják. Ahogy senki nem mond csődöt szexuálisan, ahogy mindenki mindig felajzott, ahogy nincs féltékenység és nincs szerelem (legföljebb a szadista szexualitásban különösen kreatív férfiak és nők iránti kitüntetett vágy és érdeklődés), azonképpen nincsenek aszimmetrikus viszonyok. Pontosabban a szabadon választott és kitervelt aszimmetriák azonnal megszűnnek, mihelyt lecsillapodik az eksztázis. Az egyenlőség helyreáll. A kínzó és a megkínzott viszonya bizalmas pajtásiasságba oldódik, s nincsenek szociális következményei. Hősnőnk, noha nem utasít el egyetlen szexuális ajánlatot sem, s időnként (a sebek gyógyulását be kell várni!) kínzatási szcénákban virágzik ki, kiegyensúlyozott, „normális", emancipált női életet él. Minden „másságot" megért és tolerál. „Neked ez nem kell, tudom én is, és igazad van. De hát erőszakos voltam én, kényszeríttettelek? Vagy megaláztalak? Én ilyen vagyok, te olyan; de hát nem lehetünk egyformák! Mért nem tudod tisztelni a különbözőségünket?"

Ez az utópia teszi oly vértelenné Csalog véres és véreres könyvét. Ideologikusan össze akar egyeztetni egy - a maga radikális változatában - a szélsőséges egyenlőtlenségre alapított szexuális gyakorlatot az egyenlőség eszméjével. Ehhez sok bűvészmutatványra van szüksége, s ezenközben elvész a történet és a figura minimális írói hitele is. Ám ez az ideológia mindenesetre a lehető legmesszebb áll azoktól a társadalmi kegyetlenkedésektől, amelyeket Ungváry idevizionál.

Sade márki világától, akitől az S/M egyik nevét örökölte, viszont nem állnak távol ezek az asszociációk, s halhatatlan műveiben a szexuális kényszerítés és erőszak (a Szodoma százhúsz napjának enciklopédikus teljességre törekvő hatszáz „perverziójával") az elnyomásnak, a szabadság eltiprásának metaforájává vált. De hát éppen arról van szó, hogy Csalog a maga libertinusait korántsem a bűn barátainak, hanem a minden résztvevő által szabadon elfogadott szabályok szerint játszó szexuális kalandoroknak és toleráns liberálisoknak szeretné ábrázolni.

Nekem is föltűnt - mint Ungváry Rudolfnak -, hogy a könyvnek van egy jogosult macho olvasata. Valóban a male gaze, a heteroszexuális férfitekintet az, amely szinte mindenütt elkerüli, hogy az orgiák során férfiak férfiakkal kopuláljanak, de viszont annál inkább tobzódik a nők egymáshoz való közeledésében. Idetartozik az a velejéig hamis beállítás is, hogy a „hóhérok" - legtöbbször férfiak - afféle asszonyszolgálatot gyakorolnak. A történet nyilván elárul valamit szerzője ösztönvilágának egy rétegéből, ha tetszését lelte ezekben a gyakran riasztó, a fikció szintjén pedig akaratlanul komikus, és föltehetően sokakat - például e sorok íróját - fölötte kevéssé erotizáló fantazmagóriákban. A monológforma bizonyára megnehezíti a distanciát, az utópia pedig egyenesen ellene játszik. De témáját az író választotta, s halála (1997) után több mint egy évtizeddel, posztumusz könyve nyomán - melynek ára egyezik e szomorú évvel - meg kell szoknunk a gondolatot, hogy nemeslelkű és jó emlékezetű barátunkat érdekelte és izgatta az életnek ez a sötét oldala. Rettenetesen rossz könyvet írt, de abban is az egyenlőség hajlíthatatlan hívének mutatkozott.