A kívülről jött sérelmei

értett városellenesség hatja át Háy János Az asszimiláns című (ÉS, 2008/49., dec. 5.), önéletrajznak induló, városkritikává terebélyesedő szövegét, melynek olvastán a kezdetben rokonszenvező olvasó zsebében hamar kinyílik az urbánus bicska. Rögtön mentegetőznöm kell hozzászólásom természete miatt, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy Háy merengése saját, mélyről és nehezen induló, a városlakók kirekesztő viselkedésével kikövezett felemelkedésén tulajdonképpen műfajilag olyasmi, amivel nehéz bármit is szembeszegezni. Felháborítóan mértéktelennek tartom viszont azt, ahogy összemossa és intenzív ellenszenvvel ábrázolja annak a városi környezetnek az egészét, amelybe asszimilálódni akart. Írása alattomos jellegéhez tartozik, hogy sugallja, a szűkebben értelmezett város egészében véve tehetségtelen, korrupt, nepotista alakok sokasága, akik csak azért tudnak érvényesülni, mert kapcsolatrendszerükkel és odatartozásukkal kizárják a sok tehetséges asszimilánst, és egyáltalán mindenkit, aki kívülről jön. Túl azon, hogy ezt arcátlan vádaskodásnak tartom, alapvető bajom, hogy mindehhez Háy kihasználja a hátrányosabb helyzetből indulók iránti természetes morális rokonszenvet.

Kétségtelenül érzékenyen és fontos szempontok mentén írja le egy vidéki fiú városi gimnáziumban való fogadtatását, aki más viselkedési, nyelvi és egyéb elvárásokkal szembesül, és próbál azokhoz igazodni. Eközben azonban hirtelen egy olyan jellemzést olvashatunk, amely a tanárokra és az osztálytársak szüleire vonatkozik, de az összefüggésből kiderül, hogy a nem asszimiláns városlakókra általában is érvényes: „veszélyes voltam, pontosan tudták, hogy én nem fogadhatom el a belső informális csatornák működésére épülő világot, amely érdemtelen juttat előnyökhöz érdemtelen embereket, rokonokat, barátokat és üzletfeleket. Pontosan tudták, én csak az egyenlő pályák egyenlő esélyét vallhatom, s arra gondoltak, ha megsejtem, milyen kapcsolati tőke mozog a háttérben, az igazságosság nevében óbégatni kezdek, rombolni és tombolni, szaros gumicsizmámat ráhajítom a damasztabroszra, s biztosan nem tudják lepacsizni velem a jövőt." Vélhetően Háy János nincs tisztában azzal, mekkora ostobaságot beszél, miközben a mélyről jött ember iránti erkölcsi rokonszenvet sunyi vádaskodásra használja fel. Félreértések elkerülése végett, nem az a baj, hogy szóvá teszi az uram-bátyáskodást, a könyöklést és érdekérvényesítést, bár ez nem vadonatúj meglátás. A baj az, ahogy ezt kizárólag a városlakók, a szűkebb értelemben belül levők tulajdonságaként tünteti fel, mégpedig mindenkire egyformán jellemző tulajdonságként. Velük szemben heroizálja és értékeli fel a kívülről jövőket, pusztán azért, mert kívülről jönnek. Tegyük félre azt a szempontot, hogy a háttérként felmagasztalt vidék mentes-e az ilyesmitől. A belül levő városlakók lealacsonyítása és a kívülről jövő asszimilánsok felmagasztalása egyazon dogmatikus tőről fakad. Vidéken is születhet buta gyerek és a főváros előkelő negyedeiben is okos. Természetesen képességeitől függetlenül előnyben van az, aki városi, magasan képzett, jómódú családban nő fel. A neves francia szociológus, Pierre Bourdieu nagy hatású elméletben ír le olyan mechanizmusokat, amelyek még a tudás iskolai mérésében és értékelésében is előnyhöz juttatják a jobb hátterű tanulókat. Ilyen előnyök miatt tartjuk nagyobb teljesítménynek ugyanazt az eredményt hátrányosabb kulturális és családi háttérrel. Nem ugyanaz egyetemi tanárrá válni a professzorcsemetének és a zsellércsalád hetedik gyermekének. Ezzel együtt Háy írásában irritáló az általánosság, amellyel minden városlakóról azt sugallja, nem elég, hogy eleve tisztességtelen előnyökbe születik bele, de azt tisztességtelenül ki is használja. Azt sugallja, hogy az eleve belül lévő városlakók közül senki nem vallja az „egyenlő pályák egyenlő esélyek elvét", hiszen ez nem áll érdekükben, és Háy nyilván azt feltételezi, hogy városlakó nem lehet elég tehetséges ahhoz, hogy egy állást, eredményt tisztességes versenyben érjen el. Ez természetesen abszurd. Bujkál bennem az argumentatív kisördög, vajon Háy szerint például Esterházy Péter, akit nehéz bármilyen szempontból asszimilánsnak tekinteni, informális csatornáknak és kapcsolati tőkéjének köszönheti sikerességét (a gróf úr „ügyesen lepacsizta" volna a jövőt)?

Az általánosító inszinuáción nem sokat tompít, hogy idővel megtudjuk, az asszimiláns „nem vidéki, nem keresztény, zsidó, szlovákiai magyar vagy egy fekete, aki az orvosi után itt maradt egy lány miatt, az asszimiláns jöhet a XIII. kerületből vagy Kolozsvárról, érkezhet Miskolcról Budapestre, Budapestről New Yorkba, lehetnek a szülei értelmiségiek, vagy olyanok, akik elhagyták őt gyerekkorában, és nevelőotthonban nőtt föl. Az asszimiláns egyetlen átfogó jellemzője, hogy kívülről jön". A kívülről mindig viszonyok kérdése. Háy érezheti magát fájdalmasan kívül a városi gimnáziumhoz képest, de ez szánalmas nyafogás az éppen éhező afrikai gyerekhez képest. Mindannyian bizonyos körökhöz és élethelyzetekhez képest belül és kívül vagyunk. Ezekből a viszonyokból sok fájdalmas nehézség és tapasztalat származik, s különösen a bejutásnak lehetnek sajátos gondjai, ami elsősorban abból ered, ahogy szembekerülünk, ütközünk a bent lévők elvárásaival, előítéleteivel. De ebből valóban az következne, hogy mindenki, aki belül van, tisztességtelenül él vissza valamiféle helyzeti előnnyel? Ez dogmatikus mellébeszélés. (Egyébként Háy kissé zavarba is hozott önmagammal kapcsolatban, mivel Budapest XIV. kerületében született emberként nem tudom, vajon asszimilánsnak számítok-e vagy sem, és ez eleve predesztinált-e arra, hogy kirekesztő legyek, de azt már csak szorongva merem megemlíteni, hogy egy gyakorló gimnáziumba jártam, ami bizonyára a kapcsolati tőke melegágya.)

Nem csoda, hogy ezután a kívülről jövő asszimiláns a fennálló bírálatának héroszává nemesedik Háy János szemében, hiszen egyedül ő „nem ismeri, nem ismerheti el a fennálló hatalmi szerkezet állandóságát. Ha elismeri, kívül marad, ami egyben lemondás arról, hogy tehetségének megfelelő feladatokat lásson el, valamint elfogadása annak, hogy a társadalmi mozgás csupán a kasztokon belüli helyezkedést jelentheti". Érdekes csúsztatást találunk itt. Eddig azt hallottuk, hogy minden jó kívülről jön, most pedig ezt az egészíti ki, hogy a kívülről jövő jó átalakítja a fennálló viszonyokat: „az asszimiláns az egyetlen esély a társadalmi mobilitás fenntartására". A Budapestről Párizsba vagy New Yorkba menő, ott érvényesülő „asszimiláns" nem kérdőjelezi meg az ott fennálló hatalmi szerkezetet, hanem elég jól teljesít ott ahhoz, hogy érvényesüljön, és ennyiben maga is fenntartja azokat a mércéket. Háy János saját magáról nyilván nem azt gondolja, hogy eleget barátkozott a városban fontos emberekkel, és ezért lett elismert író. Akkor viszont miről beszél?

Mellékes, de mondandóm szempontjából érdektelen az a furcsaság, hogy Háy egy helyen a gimnazistákat is asszimiláció előtt állóknak nevezi, amivel az értelmetlenségig tágítja a fogalmat. A felnőtté válást persze ostorozhatja a kompromisszumok elfogadásaként, de ezt már zavaró azonosítani az asszimilációval. Az asszimiláns ugyanis mindig rendelkezik elvileg azzal a lehetőséggel, hogy feladja eredeti törekvését, már nem kíván bejutni oda, ahova szeretett volna, hanem mást választ, míg a felnőtté válás során, annak a világnak, amibe bele kellene nőnünk, nincs alternatívája, bármilyen tapasztalatokat is szerzünk vele kapcsolatban.

Háy leírásában tehetségtelen városlakók vagy belül lévők enklávéit ostromolják a tehetséges asszimilánsok tömegei, akiket csak sok ármány révén tudnak a bennszülöttek távol tartani az érvényesüléstől. Amennyire torzító, annyira nevetséges kép. Zárjuk azzal, amit a szerző más szándékkal fogalmaz meg: „Az asszimiláns sérelmeket hordoz magában, nem is keveset". Ezzel mélységesen egyetértek.