A kulturális is politikai

Bauer Tamás azok közé a szerzők közé tartozik, akiket feltétlenül el kell olvasni. Bár a jeles politikus és publicista számos gondolatával egyetértek, Nacionalizmusok című írásában hibát vélek felfedezni (2008/47.). Mint több-kevésbé köztudott, a nemzetnek két típusa alakult ki Európában: a francia típusú, melyet államnemzetnek vagy politikai nemzetnek neveznek és a német típusú, melyet kulturális nemzetnek mondunk. Bauer ezt írja: „Csakhogy a kulturális nemzet koncepciójával az lenne összhangban, ha Magyarországról színházak, zenekarok, könyvek, filmek, professzorok, pedagógusok utaznának az eddiginél nagyobb mértékben a szomszéd országokba, és nem pártelnökök vagy köztársasági elnökök" (és ebben a gondolatmenetben tovább). Ez a dolgok teljes félreértése. Politikai és kulturális nemzet között nem az a különbség, hogy az egyik politikával, a másik kultúrával foglalkozik. A nemzet legfeljebb kialakulásának korai fázisában tisztán kulturális. Egyébként a nemzet mindkét típusa politikai fogalom: a politikai lojalitás tárgya. Míg korábban a királyság, a tartomány vagy a felekezet adja egy ember identitásának súlypontját és képezi lojalitásának tárgyát, a XVIII. század végétől vagy a XIX. század első felétől ezt a szerepet a nemzet veszi át. Politikai és kulturális nemzet abban különböznek egymástól, hogyan határolják körül a nemzet fogalmát: azt a közös államhoz, állampolgársághoz, alkotmányhoz kapcsolják (mint a franciák, hollandok, britek, svájciak, az Egyesült Államok polgárai), vagy a közös nyelv, kultúra, történelem alapján (mint a németek, lengyelek, csehek, magyarok). De az azonos nyelvűek-kultúrájúak közösségeként elképzelt nemzet is politikai közösség. A kulturális nemzet nem a kulturális kapcsolatokra való szakosodás szándékából, hanem az önálló politikai keret hiánya mint körülmény eredményeképp született, s a népek-nemezetek éles etnikai határvonal nélküli elkeveredettsége konzerválja azt.

Nem arról van tehát szó, hogy valami félreértés, rosszindulat vagy erőszakosság következtében egyes politikusok letérnek a helyes útról, és politikailag értelmezik az amúgy tisztán kulturális nemzetet. Hanem arról, hogy egy eredendően politikai közösséget a véglegesnek tűnő szétdaraboltság állapotában hogyan lehet EU-konform módon és a szomszéd népekkel megértést keresve legalább kulturális közösségként fenntartani. A politikai kapcsolattartás, megengedem, a politikai taktika, tapintat és realitásérzék nézőpontjából lehet helytelen - ehhez Bauer ért jobban -, de a nemzet mint olyan nézőpontjából nem deviancia, hanem feltételes reflex, természetes működésmód.

A dolgot még bonyolultabbá teszi, hogy a nemzet két típusa valójában csak az íróasztalnál különíthető el ilyen világosan. A való életben a legkülönbözőbb időleges vagy tartós kombinációik fordulnak elő. Magam a nemzetrész-fogalmat is abszolút korrektnek érzem: a magyarul beszélők közösségét (kulturális nemzetét) politikai határok, országhatárok részekre tagolják: egy-egy ilyen rész az ottani többség szemében kisebbség vagy nemzetiség, Magyarországról nézve nemzetrész.

Csehszlovákia 1938-1939-es feldarabolásában a náci agresszió mellett nem csekély szerepet játszott a cseh burzsoázia és értelmiség eredendő bűne: olyan államot hoztak létre, amelyben Csehországban kétharmad rész cseh mellé egyharmadnyi német, Szlovákiában kétharmad résznyi szlovák mellé egyharmadnyi magyar, Kárpátalján pedig 4 százalék szlovák mellett 96 százaléknyi ruszin, magyar, német és román állt. Ezt a velejéig nacionalista, törpe-imperialista konstrukciót nem pusztán a nyers erő verte szét, hanem a belső divergencia: még az államalkotónak hitt szlovákság is kikívánkozott belőle.

Amit a fentiekben írtam, csupán fogalomtisztázás: nem kíván igazolásul szolgálni kalandorpolitikák, felelőtlen nacionalizmusok számára. Jómagam rokonszenvezek a megértést és együttműködést kereső politikai magatartással, de nem olyan áron, hogy a nemzet fogalmát a népitánccsoport, a folklór szintjére szorítjuk.