Bauer Tamás a világban, a társadalomban

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Bauer Tamás polemikus írásait, legyen szó olyan szerteágazó témákról, mint a gazdaság- vagy társadalompolitika, az alkotmányjog egyes kérdései vagy a határon túli magyarok ügye.

Az Élet és Irodalom 2008. november 7-i számában megjelent írása (Az elnök Dunaszerdahelyen) azonban egyrészt össze nem tartozó dolgokat kever össze, másrészt az általa felvetett problémákra javarészt maga válaszol cikkében.

Nem követem napi rendszerességgel a magyar fociszcéna aktualitásait, naivan úgy vélem, hogy 1990 után mindenki olyan focicsapatnak drukkol, amilyennek akar: látok itthon is épp elég Milan- és Chelsea-emblémát autó­kon, tehát az a korlátozás, hogy egy magyarországi magyarnak az Újpestnek vagy a Ferencvárosnak (legalábbis magyarországi csapatnak) kell szurkolnia, számomra kissé meglepőnek tűnik. Szerencsére ezt a liberális gondolkodótól szokatlan alapvetést maga Bauer Tamás cáfolja később azzal, hogy az MVSZ vagy a HVIM (és a dunaszerdahelyi DAC magyarországi illetőségű szurkolótábora is, gondolom) hangot adhat nézeteinek, s ezeket „a józanul gondolkodóknak tudomásul kell venniük". A szlovák Nemzeti Tanács november 5-i döntéséig szlovák törvényt sem sértett az, aki magyar zászlót lobogtatott focimeccsen, számítson az Bauer szerint bármilyen provokatívnak. Ha cinikus lennék (csak mérsékelten vagyok az), azt is mondhatnám, hogy a magyar nemzetfogalom korszakos átalakulásának vagyunk éppen szemtanúi, amikor az iráni származású üzletember által tulajdonolt és német szakember által edzett DAC, amelynek játékosai között cseh, francia, horvát, osztrák állampolgárságú játékosokat találunk, és a keret majd\' harmada kameruni, ilyen lelkesedést tud kiváltani a szélsőjobboldali és rasszista elemekkel bőségesen telített honi focidrukker-szubkultúra egy részében.

Utóbbi közegnek távolról sem vagyok barátja, de a világ számos részében a fociszurkolók világa sok furcsa embert tömörít, ezt kár leverni a köztársasági elnökön. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy egy tőlünk gyökeresen eltérő világnézetű személynek, nota bene: egy szélsőjobboldalinak is vannak emberi jogai, a nézetei elleni küzdelembe a viperával való, indok nélküli agyba-főbe verés nem fér bele. Bauer Tamás társadalomképe viszont erősen illuzórikus, ha úgy gondolja, hogy a köztársasági elnöki intés bárkit eltántorítana a focimeccs-látogatástól. Ami a szélsőségeket illeti, Sólyom László számos esetben hívta fel a figyelmet e nézetek veszélyességére és elfogadhatatlanságára (mint ahogy arra is utalt, hogy bármiféle területi egyesítésről való ábrándozás veszélyes és meddő. Info Rádió, 2008. február 7.). Ami pedig a határon túli magyarokat érinti, az elnök nemcsak a „nemzet egységét" fejezi ki, hanem egyúttal annak az államnak a vezetője is, amely, szintén az alkotmányban garantált módon, „felelősséget érez a határon túli magyarokért". Az, hogy Sólyom László „konfliktust okozott" azzal, hogy a Beneš-dekrétumok törvénytelen voltát emlegette, végképp érthetetlen Bauer érvelésében, hiszen a szerző egy helyütt éppen a „felelős politika" ismérvévé teszi a „szomszéd országokban élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogaiért" való fellépést. Mármost mi lenne ebben a kontextusban felelősebb, mint az etnikai alapú kollektív jogfosztást törvénybe foglaló, ma is számos vitás kérdés gyökerének számító jogszabály-csoport bírálata?

Bauer Tamás kritikájának fogalmi kereteit részben Parászka Borókának a Magyar Narancsban közölt publicisztikája (Jaj, de mély érzések!, 2008. okt. 30.) adja. Ebben a szerző Orbán Viktor, Szili Katalin és Sólyom László nemzetpolitikai retorikáját bírálja. Parászka Borókának korábban sem volt szüksége tényekre ahhoz, hogy az elnököt támadja a határon túli magyarok ügyével kapcsolatban: 2006. május 4-én, ugyenezen lapban közölt publicisztikájában (Sámánok - Az államfő és a határon túli magyarok) már a találkozó megrendezése előtt hasonlóan minősítette az államfő által összehívott (közreműködésemmel szervezett) Határon túli magyarság a 21. században című konferenciasorozat első, 2006. május 4-i alkalmát, anélkül, hogy tudta volna, mi hangzik el ott. Írásában (Sólyom Lászlóé mellett) Tőkés László neve szerepel még, holott ő ott sem volt a tanácskozáson.

A Magyar Narancs szerzőjének gondolatmenetére támaszkodva merül föl Bauer Tamás írásában a „nemzetegyesítés" mint kulcsfogalom az államfő határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájának megértéséhez. Ha azonban Bauer Tamás például az internet segítségével utánanézett volna, tudhatná, hogy Sólyom László a kifejezést sohasem használta. Ellenben mindig kereste, és használta az árnyalt megfogalmazásokat. Beszélt „erdélyi magyar társadalomról" (sokszor, legutóbb épp székelyföldi látogatásán), kiemelte a kisebbségi magyarok adott országba való integrációjának szükségességét és a többségi nyelv megtanulásának fontosságát (egyebek mellett: 2007. október 2., Selye János Egyetem). És természetesen beszélt történelmi, kulturális összetartozásról, és alkalmasint napirenden tartotta az autonómia (kollektív jog) vagy a kettős állampolgárság ügyét: másutt, más helyen.

A köztársasági elnök szóhasználata mindig pontos és egyértelmű volt ebben a kérdésben. Szisztematikusan elválasztotta egymástól a politikai és kulturális nemzet fogalmait, közös nyelvről és kultúráról és eltérő állami, közjogi keretekről beszélt minden megnyilatkozásában, és arra hívta fel határon túli magyar hallgatóit, hogy jó polgárai legyenek annak az országnak, amelyben élnek. Abszurdnak tartom azt a feltételezést, hogy ezt - az értelmiség körében közkeletű, de teszem azt az Aryan Greens nevű ferencvárosi szurkolócsoport körében talán nem általános - finom distinkciót uszításként lehessen értelmezni. Ilyen alapon egyetlen nyilvános gesztus sem volna lehetséges a határon túli magyarok irányába, még az „egyéni és kollektív kisebbségi jogokért való fellépés" sem, mert az is irredentizmus - legalábbis Bauer Tamás értelmezésében.

Kétségtelenül vannak olyan magyar „közéleti szereplők, szakértelmiségiek", akiket „büszkeséggel" tölt el a szomszédos ország „reformpolitikájában" játszott szerepük - és ez nagyon jól is van így. Más magyarok viszont éppenséggel nem érzik jól magukat azon a vidéken, ahol ők és őseik évszázadok óta élnek: mert településeiket diszkriminálják a településfejlesztési támogatások elosztásánál, nem érettségizhetnek magyarul, csak kevert nyelvű tankönyveket vásárolhatnak gyermekeiknek, esetleg nem engedik be őket abba az épületbe, amelyet magyar kormányzati támogatásból számukra építettek, sőt esetenként megverik őket, ha anyanyelvükön beszélnek.

Az elnök szól az előbbiekhez és az utóbbiakhoz is. Mindenkihez.