A halasztott felháborodás

VISSZHANG - LII. évfolyam 44. szám, 2008. október 31.

Emlékszem, mennyire meglepett egyetemi hallgatóként, az 1848-1849-es forradalom tanulmányozása során a nemzetiségek magatartása. Vegyük példaképp a románokat. Százötven évig (1699-1848) Erdély a Habsburg-állam közvetlen - Magyarországtól független - igazgatása alatt állt. A románok semmiféle rendi, regionális vagy nemzeti joggal nem rendelkeztek. Ez ellen a Habsburg-állam ellen soha nem lázadtak fel. Aztán 1848 júniusában Erdély egyesült Magyarországgal. Napokon belül felszabadították az erdélyi (magyar és román) jobbágyságot: nem kellett többé robotolni, kilencedet és más földesúri adót fizetni. A jobbágytelek kisparaszti magántulajdonná vált. Bevezették a sajtószabadságot, a népképviseleti, választásokon alapuló törvényhozást és kormányzást. Erre a románok fegyveresen felkeltek a magyar állam ellen, mert az nem ad nemzeti jogokat. A szabadságharc bukása után az erdélyi románság ismét békésen együtt élt a minden szabadságot elfojtó Bach-rezsimmel.

Azóta sokat olvastam, írtam is a nemzeti-nemzetiségi kérdésről, többé-kevésbé tisztában vagyok a dolgok összetettségével. Most mégis engedtessék meg egyetlen szálat kiragadni a bonyolult és többtényezős történelmi folyamatból. A románok nem tudtak vagy nem mertek fellázadni a bécsi udvar ellen, noha lett volna rá okuk. Fellázadtak hát - mert a megváltozott erőviszonyok mellett mertek, tudtak - a magyar állam ellen, noha erre jóval kevesebb okuk volt. Elhalasztották felháborodásukat, cselekvésüket.

Az ember, úgy tűnik, nem az ellen lázad fel, aki ellen kell, hanem aki ellen lehet.

Évtizedekkel később örömmel olvastam: a jelenségre más is felfigyelt. Odo Marquard német konzervatív filozófus egy helyütt arról elmélkedik, hogy a németek, akik Hitler alatt hallgattak (lázadni nem mertek, nem tudtak, vagy talán - a manipuláció, propaganda foglyaként - nem is akartak), milyen könnyen kiáltottak fasizmust, többnyire ok nélkül, az 1945 utáni, Adenauer-féle, születő, formálódó, botladozó féldemokrácia (de semmiképpen sem nácizmus, semmiképpen sem diktatúra) ellen. Elhalasztották felháborodásukat akkorra, amikor már nem kellett tartaniuk a német állam megtorlásától.

Mint mindennek, az elhalasztott felháborodásnak is megtalálni a maga ókori előképét a görög-római antikvitásból. A római szenátus halála után istenné nyilvánította a császárokat: Augustust, Claudiust, Vespasianust. Nerót vagy Domitianust, a zsarnokokat azonban haláluk után nem nyilvánították istenné - hanem szenátusi határozattal törölték az emlékezetből. A rettegett zsarnokok halála után kaphatott teret az a felháborodás és cselekvés, amire az önkényuralkodók életében nem volt mód.

Az elhalasztott felháborodás és cselekvés legszebb példáit nyújtja a magyar papság. A Rákosi-diktatúra idején kegyetlenül elnyomott és üldözött, de a Kádár-korban is ideológiai ellenfélként, potenciális ellenségként kezelt papság a szocializmus éveiben jobbára - politikai értelemben - hallgatott. Botorság, s főképp méltánytalan lenne ezért szemrehányást tenni. A kereszténység nem politikai eszme, az egyház nem politikai párt. A politikai cselekvés tere amúgy is roppant szűk, a nem politikai cselekvésé sokkal tágabb volt, s a mindenkori politikai hatalommal való együttműködés vagy megalkuvás kétezer éves hagyománya is ott a tarsolyban. Sokan nem mertek vagy nem tudtak, ám meglepően sokan talán nem is akartak szembeszállni a szocialista rendszerrel, látva-tapasztalva a társadalom lassú gyarapodását, szolid jólétét: a pluralizmus és szabadságjogok meg nem keresztény értékek. Csakhogy eljött a rendszerváltás és vele némi lelkifurdalás, bűntudat is. A mai papság hát jól elveri a port az egykori kommunisták vélt vagy valós örökösein (no persze csak akkor, ha azok a baloldalon állnak, jobboldali vagy szélsőjobboldali exkomcsikkal az égvilágon semmi baj), mintegy megvalósítva az egykoron bölcsen elhalasztott felháborodást és cselekvést.

Az elhalasztott felháborodás és cselekvés persze inkább lélektani, érzelmi, semmint - hagyományos értelemben vett - gazdasági-társadalmi tényezők eredménye, noha a megértéshez persze ez utóbbiak is kellenek.

A Horn-kormány talán a rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb gazdasági- és külpolitikát folytató magyar kormánya volt (még ha gazdaságpolitikájának sikereiben a kényszernek, valamint a Bokros Lajosnak és Surányi Györgynek nagyobb szerepe volt is, mint a szűk értelemben vett politikusoknak), nincs hát semmi szégyellnivalója az SZDSZ-nek azért, mert ennek a kabinetnek tagjaként tevékenykedett. Csakhogy az SZDSZ lenyelt néhány keserű pirulát, rákényszerült anno rossz kompromisszumokra, tudomásul vett számára kellemetlen fejleményeket. (Előzmény az ÉS-ben: Kőszeg Ferenc: Sakk! Matt?, 2008/33.; Bauer Tamás: A jobboldal, a szocialisták és az SZDSZ, 2008/36.)

Pedig nem rendelkezett igazi nyomásgyakorló, „zsaroló" potenciállal (hiszen az MSZP nélküle is parlamenti többséggel rendelkezett), de a kormányon maradás felelősségteljes kényszerével sem. Utóbb általánossá vált szabad demokrata körökben az a felfogás, hogy a koalícióból ki kellett volna lépni. Oly sokan elmondták, leírták ezt a (persze vitatható) tézist az elmúlt közel tíz évben, hogy azok is elhitték, akik talán végig sem gondolták. Hogy aztán, 2008-ban, válaszul az aktuális napi politikai konfliktusok és kudarcok keltette rossz közérzetre, az elhalasztott felháborodás logikája szerint cselekedjenek, rohanva a szakadék felé.

Mentegetőznöm kell, tisztelt olvasó. Dehogy akarok bonyolult folyamatokat s helyzeteket leegyszerűsíteni, egyetlen szálra felfűzni. Csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ez a szál is létezik.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVII. évfolyam, 14. szám, 2023. április 6.
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
Élet és Irodalom 2024