Betyárromantika nélkül

Teljesen egyetértek Borbély Gáborral abban, hogy „az oktatási rendszer egyes elemei önmagukban nem fejleszthetők hatékonyan". (ÉS, 2008/42., okt. 17.) Lehet, hogy eltér a véleményem az övétől a felsőoktatási tankönyvek szerepéről, mert én úgy gondolom, hogy a felsőoktatás színvonaltalanságáért, a kontraszelekcióért nem a tankönyvek hiánya vagy alacsony színvonala a fő felelős, és úgy látom, hogy ő máshova helyezi ebben a kérdésben a hangsúlyt, de ez a kérdés most messze vezetne az eredeti vitánktól. Borbély Gábor fő állításaival már akkor is egyetértettem, amikor azt panaszoltam, hogy az NFT1 keretében lezajlott tananyagfejlesztésnek néhány odavetett, ráadásul szóbeszéden alapuló állítással keltette rossz hírét.

Sajnálattal kell közölnöm Borbély Gáborral, hogy attól, hogy egy írás szerzője a saját állításai közül némelyiket fontosabbnak tartja, mint a többit, attól a többi állítása nem válik semmissé, még akkor se, ha azok kisebb terjedelmet foglalnak el az írásban. Nem állíthatja tehát igaz módon, hogy „ezek a tanulmánya állításai", ha tényszerűen más állításokat is tartalmaz a tanulmánya. Ha ezek a más állítások csak illusztrációnak vannak szánva, akkor is megvalósíthatják a hitelrontást. Azt írja továbbá Borbély Gábor, hogy ő a SuliNova által kifejlesztett tananyagokról nem is tett állítást, csak a (továbbra sem megnevezett) „forrásainak" a véleményét idézi. Ez tény, de ha valaki úgy idézi a „forrásait", hogy folytonosan azok hozzáértését és megbízhatóságát hangsúlyozza, akkor ezzel kifejezi azt, hogy hitelt ad nekik. Továbbra is fenntartom, hogy Borbély szóbeszéden alapuló híreszteléseivel igenis rossz hírét keltette az új programcsomagoknak általában (így ezen belül az 5-12. évfolyam számára készült szövegértés-szövegalkotás tananyagnak, amelynek a fejlesztésében én is részt vettem).

Végül pedig szeretném egy korábbi megfogalmazásomat megmagyarázni, szeretném elmondani, mit jelent „az intellektuel betyárromantika gyöngyszemének" minősített megfogalmazásom, miszerint nem a hatalom elvárásának való megfelelésre szeretnénk nevelni. Aki járt magyar iskola közelében, az tudja, hogy ott a hatalom nem más, mint a tanár és az iskola (és ez a szóhasználat nem is nagyon tekinthető metaforikusnak). Az ismeretközpontú oktatásban a tanár - mint a tudás tévedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen birtokosa - „leadja" az anyagot, majd szá­mon kér, és a rossz teljesítményt szankcionálja. Pedagógiai közhely, hogy ez kontraproduktív, mert a diákokat a képességeikben mutatkozó hiányok elrejtésére ösztönzi, nem pedig a feltárásukra, és ezzel akadályozza a pedagógust abban, hogy kiderítse, mivel van a gyereknek gondja. Ha tehát a diák a tanárnak és a hatalomnak való megfelelésre törekszik, azzal gátolja saját képességeinek fejlődését. A „betyárromantika" kifejezés nyilván azért jutott Borbély eszébe, mert azt hiszi, hogy én a tanárnak való ellenszegülésre buzdítanám a gyerekeket. Természetesen a képességfejlesztést fontosnak tartó tanár erre nem ad semmi okot, hiszen a hagyományos fegyelmező-büntető attitűd helyett együttműködő viszonyban van a gyerekekkel.