A szemléletváltás lehetséges

Kennis azt állítja, hogy a mai Budapest lényegesen jobb helyzetben van kulturális önazonossága újrafogalmazásához, mint Amszterdam volt az 1960-as években. A tehetséges művészek új generációjának feltűnése mellett új szemléletű kulturális menedzserek egész sora jelent meg a magyar kulturális életben. A szerző azt javasolja, hogy fogjanak össze, mert a siker nem zéró összegű játszma eredménye; nemcsak mások vesztesége árán lehet előrejutni, hanem velük együttműködve is. Ahelyett, hogy a kulturális élet szereplői kizárólag az állam kegyeiért és forrásaiért való vetélkedésre vesztegetnék energiáikat (és ejtenének súlyos sebeket egymáson), eljött az ideje, hogy együtt jussanak előbbre. Ha az olyan új vagy megújuló intézmények, mint a KEK, a Sziget, a Szépművészeti Múzeum, a WAMP, a Ludwig Múzeum, az A38, az Impex Lumen, valamint - ezt már én teszem hozzá - a Millenáris, a Műcsarnok, a Tűzraktér, a VAM, a Trafó, a Fonó, a Merlin, a MűPa, a MU Színház, a Gödör Klub, a Tilos Rádió és a Magyar Rádió összefognak, elérik azt a kritikus tömeget, amely minőségi változást hozhat.

Kennis cikke arra a fontos tényre is felhívja a figyelmet, hogy a közhiedelemmel ellentétben a változás nemcsak lassú, evolutív módon következhet be, hanem - amint Hollandiában történt - akár váratlanul, robbanásszerűen is. Úgy véli, hogy a változásnak három feltétele van: 1) az ország gazdagsága, 2) a külföldi hatások befogadásának képessége és 3) az adott hely „művészi légköre".

Mivel az első feltétel hazánk esetében egyelőre hiányzik, a szerző diplomatához méltó udvariassággal átsiklik fölötte. Magyarország ma nem gazdag ország. Nem engedheti meg magának, hogy versenyképes szinten megfizesse azokat a nemzetközi hírességeket, akik kulturális intézményeinket irányíthatnák, mert ha mégis megfizetné őket, azzal bérfeszültséget és így közfelháborodást okozna. Ez pedig épp az elérni kívánt célt, a külföldi művészek és kulturális menedzserek aktívabb jelenlétét nehezítené meg. A kulturális oszloprendszer ellenére Hollandia évszázadokon át világra nyitott, hajózó nemzet volt, amelynek mindennapi életéhez hozzátartozott a külföldi kultúrákkal való interakció - arról nem beszélve, hogy az ország gazdaságát is ez lendítette fel. Hollandiában már negyven éve mindenki beszélt angolul, míg Magyarországon erre még várnunk kell néhány évtizedet.

Hazánk a rendszerváltásig megszállt, elszigetelt, félárnyékban élő ország volt. Lakói nem utaztak, nem beszéltek idegen nyelvet, nem hallgattak nyugati rádiókat, más bőrszínű embereket pedig csak filmekben láttak. A vasfüggöny mögött 1968-ban elmaradt a kulturális forradalom.

Bár az első feltétel hiányzik, a harmadik megvan, mert Budapest „művészi légköre" kétségkívül nagyszerű adottság, amellyel élni kell. Budapest az európai fővárosok átlagánál jóval több színházat tart fenn, kulturális élete pezsgő. Ezzel együtt a Kennis által is említett egyoldalúság igaz: miközben tucatnyi polgári színház játszik hasonló kaptafára készült darabokat, a táncművészetben a Trafó, a populáris zenében az A38 mellé csak alkalmanként zárkóznak fel más játszóhelyek.

A változás reménye tehát leginkább a második feltétel teljesülésen múlik. Nem csoda, hogy írásában Kennis is leginkább ezzel - a külföldi hatások befogadására való képességgel - foglalkozik. Ez az a terület, ahol a kultúrpolitikai szemléletváltás a legnagyobb eséllyel érvényesülhet. Ezt a témát szeretném bővebben kifejteni én is.

Az 1989-es rendszerváltás megteremtette annak lehetőségét, hogy a magyar kultúrában és kulturális politikában is gyökeres fordulatra kerüljön sor. Sorra alakultak a közbeszéd új fórumai, az új hetilapok és folyóiratok. Kezdetben azonban a változás elsősorban az elhallgatott vagy meghamisított múlt újraértékelésében jelentkezett. A kultúra finanszírozásában ekkor még szinte kizárólagos szerepet játszott az állam, de amire nem volt képes, azt bőkezűen kiegészítette a Soros Alapítvány. Emiatt is - valamint az értelmiségnek a rendszerváltásban betöltött kiemelkedő szerepe okán - sokáig fenntarthatónak látszott a régi kultúrafinanszírozási struktúra. A kialakuló pluralista rendszerben az értelmiség különböző csoportjai komoly politikaformáló szerephez jutottak. Az 1991-93-as médiaháború voltaképp kultúrharc volt a politikába bekerülő értelmiségiek és hátországuk két, egymással szembenálló blokkja között. A diktatúra kulturális homogenizációja után a harc a - éppen a Kennis által kárhoztatott - szubkulturális oszlopok létrehozásáért folyt. Akkoriban a kulturális pluralizálódás intézményesítése jelentette a szabadság garanciáját. Ez jellemezte a Magyar Köztársaság kultúrájának, közbeszédének, szimbólumainak és végső soron politikájának meghatározásáért folytatott küzdelem első éveit. A demokrácia első parlamenti ciklusa a szimbolikus politika korszaka volt, amelyben a „népi" és „urbánus" kulturális oszlopokat a politikában a korszak új nagy pártjai, az MDF és az SZDSZ jelenítették meg.

A modern értelemben vett köztársaság azt jelenti, hogy tudjuk, miben áll az egyetértésnek az a minimális eszmei alapja, amely különbözőségeink ellenére egyetlen politikai közösséggé kovácsol bennünket. Ezt a közösséget a jogelvek, a mindannyiunk szabadsága érdekében való kölcsönös korlátozás demokratikus elvrendszere tartja össze. Alig néhány évvel a rendszerváltás után sikerült a kultúra finanszírozását kiszabadítani a direkt pártpolitika útvesztőiből. A régi struktúra átalakítására tett legfontosabb lépés a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) létrehozása volt 1993-ban. Az új intézmény lehetőséget adott arra, hogy a kulturális projekteket és produktumokat független szakmai zsűrik bírálják el, így a kulturális élet főszereplői ne politikai, hanem szakmai-művészi alapon részesüljenek a központi támogatásból. 1994 után a liberális kulturális kormányzat létrehozta a Digitális Irodalmi Akadémiát (DIA) és a Széchenyi-ösztöndíjat, amivel gesztusokat tett az elitértelmiség különböző csoportjainak. Egyúttal az NKA-keret tíz százalékából vis maior-alapot hozott létre, ez lett a „miniszteri keret".

Jelentős fordulatot hozott Magyarországon a médiatörvény elfogadása nyomán a kereskedelmi televíziók megjelenése. 1997-ben megszűnt a közszolgálati televízió monopolhelyzete, ezáltal a korábbi médiaháború is értelmét veszítette, mert a nézők a távkapcsolóval „szavaztak". Ugyancsak 1997-hez köthető, hogy a Soros Alapítvány megkezdte kivonulását a magyar kulturális és tudományos élet támogatásából, amelynek rendszereit (könyvek, folyóiratok, kulturális rendezvények, tudományos ösztöndíjak stb.) részben átalakította, részben pedig fokozatosan leépítette. Hasonlóan erős magánszponzorok azóta sem léptek a helyére.

A Fidesz vezette jobboldali koalíció hatalomra kerülése tehát már egy új helyzetben következett be. A jobbközép kormány a millenniumi évhez közeledve újra növelte a szimbolikus politika szerepét, a kultúrának pedig kiemelt, stratégiai jelentőséget tulajdonított. A korábban tízszázalékos miniszteri keretet ötvenszázalékosra emelték, amivel a kormány szorosabbra igyekezett fűzni kapcsolatát a kulturális elit hozzá közelebb álló csoportjaival, hiszen közvetlen kifizetésekben részesítette őket. Az NKA-t beolvasztották a kulturális költségvetésbe, és Nemzeti Kulturális Alapprogramként működtették. Az Orbán-kormány a kultúrát - a hagyományos, XIX. századi kultúrafelfogás részeként - elsősorban a nemzeti-történeti identitás szempontjából közelítette meg, és az ezt erősítő intézményeket támogatta. Ekkor épült fel a Nemzeti Színház, ekkortól részesült kiemelt támogatásban a Nemzeti Filharmonikusok zenekara, ekkor emelték fel a Magyar Állami Operaház állami támogatását közel háromszorosára. Ekkor kezdődött el a Művészetek Palotájának építése. A jobboldalnak határozott elképzelése volt arról, hogy mi a kultúra: mindenekelőtt a történelem által formált szilárd nemzeti identitás hordozója. Pontosan tudták azt is, hogy milyen célt kell szolgálniuk a kiemelt, nemzeti kulturális intézményeknek: a nemzeti összetartozás erősítését a hagyományos értékrend és szimbólumrendszer alapján. Az Orbán-kormány nem annyira társadalmi, mint inkább állami ügyként kezelte a kultúrát, amelyet - az ezeréves Szent István-i állameszme kontinuitásának felmutatásával - kormányzásának középpontjába állított.

A 2002 óta kormányzó MSZP-SZDSZ-koalíció első ciklusának kulturális politikáját a baloldali-liberális táboron belüli küzdelmek határozták meg, amelyek döntően három csoport között zajlottak: a régi kádári elit pozíciókban lévő kulturálisan konzervatív reprezentánsai, a fennálló helyzeten változtatni akaró technokrata, modernizációs csoportok és a baloldali-liberális identitást megújítani kívánó csoportok képviselői között. A „kádáristák" nemigen voltak képesek érdemi vitára, erejüket inkább pozícióik védelmére fordították. A „modernizá­torok" eleve defenzíven viszonyultak a kultúra fogalmához, kerülték a kultúrára való pozitív hivatkozást, mert nem ambicionálták, hogy alternatívát állítsanak a kultúra jobboldali definíciójának. Számukra a kultúra alárendelődött a „szakértői", pragmatikus, modernizációs követelményeknek; a kultúrát ők „nehezékként", visszahúzó erőként, az ország versenyképessége útjában álló mentális rezervátumként értelmezték. Végül a harmadik csoport tagjai a kultúra fogalmának alternatív, baloldali-liberális megújítását sürgették: aktívabb, offenzívebb fellépést a kulturális demokrácia, a nyitottság, az esélyteremtés, a tehetségmentés és a kulturális vidékfejlesztés jegyében. Úgy érveltek, hogy a baloldal nem lehet szellemileg üres, és nem maradhat identitás nélkül.

A Medgyessy-kormány kultúrpolitikája még elsősorban a Kádár-korszakban kialakult kapcsolatrendszerekhez kötődő csoportok érdekeit jelenítette meg, míg az első Gyurcsány-kormány kulturális politikája az új kulturális csoportok és műfajok támogatása felé nyitott, a megújulás jegyében. A Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumaihoz már a ciklus elejétől a korábbinál több pénz áramlott, mert a miniszteri keretet 2002-ben ötven százalékról huszonöt százalékra csökkentették. A 2005 végén meghozott NKA-törvény pedig visszaállította az alap elnevezését és autonómiáját, és szigorította az összeférhetetlenségi szabályokat.

Az elmúlt tíz év globalizációs hatása gyökeres változásokat hozott a kultúra újratermelésében, a kulturális javakhoz való hozzáférés lehetőségeiben és egyáltalán, a kultúrához való viszony természetében. Drá­mai mértékben csökkent a hagyományos, textuális, narratív műfajok hatása, felértékelődtek egyes vizuális és zenei műfajok. Megjelent az internet-generáció, amelynek tagjai már a szabad Magyarországon nőttek fel, így csak halovány ismeretekkel rendelkeznek a diktatúra éveiről. Gyerekeink kevesebbet olvasnak, áttértünk az internetre, a netes hálózatokra és a mobiltelefonokra. Leveleinket már nem postán és borítékban küldjük.

2004 óta Magyarország az Európai Unió tagja. Becsukhatjuk a szemünket, de azzal nem tesszük meg nem történtté azt az alapvető kulturális változást, amely Magyarországon a digitális forradalommal zajlik. Ma már az ország globális versenyhelyzetbe került, megjelentek az új technológiai hordozóeszközök, az újfajta vizuális művészeti ágak, újfajta kulturális megjelenési formák. Nőtt az audiovizuális kultúra - elsősorban a film és a populáris zenekultúra - jelentősége. A technoló­gia fejlődése lehetővé teszi, hogy a közügyekhez sokkal többen szóljanak hozzá (e-demokrácia, blogkultúra), és a kultúra több területén maguk is alkotókká váljanak (komputeres zene). Növekszik az összművészeti fesztiválok jelentősége, sokszor elmosódnak a korábban merev határok az elitkultúra és a közkultúra között, sőt maga a megkülönböztetés válik problematikussá. A mai kísérletező mix- és remixkultú­rá­ban bármilyen műfaji kombináció elképzelhető, mert az alkotói kreativitás különféle módjainak elfogadottsága rendkívüli módon kitágult. Ma már elképzelhető punkopera, rapköltészet, fényfestészet, szimfonikus zenei klip. A műfajok közötti átjárások és összekapcsolódások lehetőségei korábban elképzelhetetlennek hitt módon megnövekedtek. Túlzás nélkül állítható, hogy a globális kulturális keveredések nyújtotta inspirációk hatására lassan minden új zene „világzene" lesz. Megjelent a kreatív közjavak (creative commons) mozgalma, amely a szerzői jogok értelmezését és mértékének meghatározását magukra a szerzőkre bízza. Anélkül, hogy a technológia szerepét túlbecsülném, úgy vélem, a kulturális politika mindenkori irányítóinak mindezzel szembe kellett - és kell ma is - nézniük.

Új kulturális politikára volt tehát szükség. Egyrészt a Klebelsberg Kunó-féle „kompenzációs kultúrpolitikához képest", amely Trianon sokkja után a „Csonka-Magyarország" kultúrfölé­nyé­nek elgondolására épült, valamint az Aczél György-féle „Tiltás, Tűrés, Támogatás" kommunista kultúrpolitikájához képest, amely 1956-os forradalom után a lázadó társadalom pacifikálásán, kompromittálásán, a művészet kiemelt támogatásán és megvásárlásán nyugodott. Ma már egyik XX. századi modellt sem lehet folytatni, és nem csak azért, mert ezek a modellek antidemokratikus rendszerek termékei voltak. A szabad köztársaság kultúrája nem épülhet a teljesítmény nélkül szerzett és megtartott privilégiumokra és a kultúra fogalmának a szűk meghatározására. A változás talán azért nem a külföldi intézményvezetők és művészeti igazgatók meghívásával kezdődött, mert eddig a fiatalabb magyar nemzedékek képviselői sem kaptak igazán esélyt. És ezt elsőként nekik kellett megkapniuk.

Az UNESCO-ban 2005 őszén Magyarország is megszavazta a kulturális sokszínűség védelméről szóló határozatot, amelyik részben szembefordul a tisztán szabadpiaci alapú kultúrafelfogással.

A határozat kimondta, hogy a nemzeti kultúrákat védeni kell, mert a kultúra áru ugyan, de sajátos áru: önmagában érték egy magyar, egy olasz vagy egy cseh film, egy magyar, egy olasz vagy egy cseh író munkája. Védeni kell a kis, elszigetelt nyelveket, ezért az államnak szerepe van a kultúra finanszírozásában, és fontos, hogy ez megmaradjon. Ugyanezen okból a magyar kulturális kormányzat 2006-ban kezdeményezte az európai kulturális örökség új felfogását, amely az épített örökség mellett hangsúlyt fektet a szellemi örökségre is.

Ha tehát azt mondjuk, hogy a kultúra plurális fogalom, akkor ugyanez a gondolat érvényes a nemzeti kultúrákra is, hiszen azok is identitásokból, szubkultúrákból, rétegkultúrákból épülnek fel. Nem a politikusok feladata, hogy az értékek rangsorát megszabják. Ez a szakma, a közönség és a társadalom dolga - de ők sem „egyszer és mindenkorra" szabják meg, hanem folyamatos vitában gondolják újra.

Az állami kultúrpolitikának egyrészt az a dolga, hogy - képletesen szólva - „akadálymentesítsen", tehát azok is megszólalhassanak, akik eddig nem kaptak esélyt, másrészt biztosítania kell a kulturális sokszínűség feltételeit. Negyven évvel ezelőtt még azt mondták, hogy a dzsessz nem tartozik bele a kultúrába, nem kell támogatni. Később elfogadták. De ott van például az élő népi kultúrát támogató Tengertánc-program vagy a vidéki zenei játszóhelyeket és a felbukkanó tehetségeket támogató Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (PANKKK), ami az amatőr élőzene és a vidéki klubélet felélénkítésére szolgál. S habár e programokat bevezetésük idején éles viták kísérték, ezek azért lehettek sikeresek, mert az alkotók kezdeményezésére, velük közös munkában születtek meg. A kulturális vidékfejlesztést szolgáló Alfa- és Közkincs-programokat uniós forrásokból is támogatni lehet. Amikor például a Sziget Fesztiválra naponta hatvanötezer látogató érkezik, és az Európa egyik legnagyobb fesztiválja lett, senki sem állíthatja komolyan, hogy ez nem tartozik a magyar kultúrához. Ma már az országimázs része.

Jelentős fordulat zajlott le a közszolgálati rádióban, ahol a Petőfi adón a korábban kevesek által hallgatott rétegműsorokat igényes populáris zenei kínálat váltotta fel. Annak igényét, hogy a magyar előadók nagyobb szerephez jussanak a közszolgálati rádióban, elsőként a PANKKK fogalmazta meg, így az a paradox helyzet állt elő, hogy a Magyar Rádió új vezetése, akarva-akaratlan, a kormány kulturális programját hajtotta végre. Immár közös felismerés, hogy az eddiginél szélesebb, rugalmasabb és nyitottabb kultúrafelfogásra van szükség. Helyes, ha nem siklunk át reflektálatlanul a mindennapi élet kultúrájának változásai felett, vagy azon társadalmi-szellemi jelenségek felett, amelyek kívül esnek a rutinszerűen támogatott hagyományos kulturális intézményeken. Nemcsak az „udvari kultúra", hanem a közkultúra is a kultúra része. A kultúra arisztokráciája mellett megjelent a kultúra köztársasága is.

A kultúra köztársaságának képviselete nem jelentheti a kulturális intézményrendszer mindörökké változatlan formában történő fenntartását.

De milyen szempontok alapján értékeljük intézményeinket? Az egyik politikailag legforróbb kérdés: a tisztességes eljárások elve. A kulturális lobbik világa képlékenyebb és ingoványosabb, mint a tudomány világa: a tudomány emberei megszokták, hogy nemzetközi versenyben kell pályázniuk a támogatásokra, és külföldi publikációk hozzák meg számukra a szakmai elismerést. A pályázatokat be kell adni, költségeit előre ki kell kalkulálni, és utána - sokszor menet közben is - el kell számolni a pénzekkel. A kulturális szférában viszont gyakran beleütközhetünk olyan - sokszor kívülről láthatatlan - zárt érdekkapcsolatokba, amelyek működésének hatását az Állami Számvevőszék is többször, nyilvánosan kifogásolta. A kinevezések sokszor csak papíron szólnak adott időre, valójában „személyes hitbizományként" időtlen időkig élhetnek. Ez pedig nem a joguralom, hanem a kézbentartás politikai kultúrája. Demokráciákban természetes, hogy minden közfunkció betöltése adott időre szól. A magyar kulturális intézményrendszer viszont olyannak látszik, mintha még nem fejeződött volna be a rendszerváltás.

Az Európa Kulturális Fővárosa program egész kontinenst átfogó sikere a kultúra felértékelődését jelzi az Európai Unióban. Például a kulturális diplomáciáét. Az európai országok között nincsenek jelentős politikai konfliktusok, így a hagyományos diplomácia szerepe a minimálisra csökken. Kivel tud akkor megjelenni egy ország? Botticellivel, Bergmannal, Bartókkal, Mozarttal, Almódovárral, festőkkel, filmrendezőkkel és előadóművészekkel, tehát a művészetével, a kultúrájával. Az, hogy egy koreai vagy indiai gyár befektetőként üzemet hoz létre Magyarországon, fontos dolog, hiszen ezzel teremt néhány ezer munkahelyet, így gazdasági, szociális jelentősége van - de az ország imázsához, arculatához, külföldi megjelenéséhez nem sokkal járul hozzá. Komoly erőfeszítést követel egy várostól vagy egy országtól, hogy megjelenítse magát. Felértékelődnek a fantáziadús fejlesztési koncepciók és a kreatív iparágak. Mert a kultúra pénzt is hoz, jelentős gazdaságélénkítő funkciója van. Ez pedig a kreatív iparágakon, a zenén, a filmeken, a marketingen keresztül valósul meg leginkább.

Felismerve, hogy a kulturális sokszínűség Európa alapvető értéke, az Európai Bizottság 2008-at a kultúrák közötti párbeszéd évének nyilvánította. Mivel elszigetelt, multikulturá­lis „gettókban" élő társadalmat nemigen lehet fenntartani, fontossá vált a kultúrák közötti párbeszéd előmozdítása. Akik egymással párbeszédben állnak, azok legalább megpróbálják megérteni egymást. Ahogy a franciák és a németek közösen adtak ki tankönyveket a II. világháborúról, úgy lehetne akár egy közös magyar-román vagy magyar-szerb tankönyvprogram is vagy más kulturális koprodukció. A Nemzeti Kulturális Alapnak érdemes lenne működtetnie a „kultúrák közötti együttműködés" kollégiumát. Ha nyitott világban és nyitott kultúrában gondolkodunk, akkor persze a határokat is nyitva kell tartani, hogy az emberek és gondolataik átjárhassanak rajta - nem pedig bezárkózni a nemzeti hagyományba, a nemzeti kultúrába, az etnikai kultúrába vagy akár a szubkultúrába. Egyetértek Kennisszel, a bezárkózás rossz reflex. Sokaknál a globalizáció ártalmas hatásaival szemben a nemzeti kultúrára való támaszkodás kizárólag bezárkózásként jelenik meg. „Nemzeti önvédelemként" - mintha a kultúra katonai fogalom lenne. Kultúránk akkor erős, ha párbeszédképes.

Az igazi, provokatív, vonzó és hódító kultúra úgyis mindig átlépi a határokat. S nem véletlen, hogy az Európai Bizottság kulturális „határátlépő díjat" (Border Breakers Award) alapított. Tény, hogy a magyar kulturális diplomácia és művésztársadalom az elmúlt években jóval nyitottabbá vált. Mindez nem kevesebbre teremtett lehetőséget, mint hogy szabadon élvezhessük a visszanyert kulturális önállóság tereit, ugyanakkor megszabaduljunk a magyar szellemet szinte az egész XX. században fogva tartó végletektől: mind a hamis „kultúrfölénytől", mind a szorongást keltő kisebbrendűség-tudattól.

Mi kell a sikeres helytálláshoz? Először is, hogy sikerüljön felpezsdíteni és állandó „pörgésben" tartani a munka- és alkotókedvet. Másodszor pedig az, hogy frissen tartsuk szemléletbeli alapelveinket, a tisztességes eljárásokat, az esélyteremtés politikáját, az alternatívák fölmutatásának szükségességét. Támogatni kell a közös alkotásokat, az átjárhatóságot, a vállalkozói szellemet és az értékközvetítést, mert az egyirányú, egyoldalú, egycsatornás nagy nemzeti reprezentációk kora lejárt. Azok a kulturális akciók hoznak igazán tartós eredményt, amelyek közös alkotásra, partnerkapcsolatokra, kooperatív projektekre épülnek. A kulturális évadok sikerének mértéke nem elsősorban a bemutatott produkciók, kiutaztatott művészek és a róluk megjelent publikációk, médiatudósítások mennyiségén mérhető le, hanem a magyar és külföldi kulturális szereplők közt létrejött partnerkapcsolatok, elindított közös projektek számán, tartósságán, intenzitásán. A koprodukció és közös finanszírozás ma már nem külső kényszerként, hanem belső, elvi kiindulópontként jelenhet meg a kulturális kapcsolatok alakításában. Mindezek nyomán a diplomácia hagyományos eszközei mellett erősen fölértékelődik a kapcsolatmenedzselés, a hálózatépítés, a projektkezdeményezés súlya és rangja. A kulturális produkciók létrehozói és működtetői az egyedi bemutatók helyett egyre inkább arra keresnek partnereket, hogy programjaikat - a befogadás hatékonyságának megsokszorozása érdekében - második-harmadik országokban, helyi közreműködők bevonásával ismertessék meg. Ez a folyamat nem a nemzeti kultúrák elsüllyedéséhez vagy elsodrásához vezet, hanem ellenkezőleg: újfajta sajátosságainak feltárását, akár eddig ismeretlen oldalainak megmutatását idézheti elő.

Már csak ezért is elemi érdeke a magyar kulturális diplomáciának, hogy kiemelt figyelmet fordítson a közös kulturális alkotásra és a fentebb említett, kultúrák közötti párbeszéd elősegítésére. De a külföldi hatásokra való fogékonyság nem csupán diplomáciai kérdés: ez már a Kennis által említett „művészi légkör" kérdése. A közös alkotás a civil szereplők dolga, s az állami szervek mindehhez csupán a teret kínálhatják - legyen az tényleges fizikai színhely vagy virtuális tér az interneten. A korábban egységesnek tekintett nemzeti kultúrák szubkultúrák sokaságára épülnek. Egy-egy ország kultúrája e rendkívül változatos, tarka szigetek világából áll, és épp e sokféleség révén olyan vonzó, dinamikus és érdekes. E differenciált világ képviselete, külföldi bemutatása és megismertetése minden kulturális szereplőtől új szerepfelfogást kíván. A nemzeti kultúra fogalma a szubkultúrák kialakulása révén hihetetlenül kitágult, s immár e tág kultúrafogalommal kell dolgozni. Mi több, a szubkultúrák között sokszor még egyetlen országon belül sincs közvetlen átjárás, sőt az is előfordul, hogy ezek - különböző, szemlélet- és ízlésbeli okokból vagy technikai akadályok miatt - egyáltalán szóba sem állnak egymással. A kulturális diplomácia nem teheti meg, hogy a hiányzó egységet mesterségesen teremtse meg, netán színlelje, kizárólag a külföldi reprezentáció céljaira hivatkozva. Azt viszont meg kell tennie, hogy összehozza egymással a hazai és külföldi analóg szubkultúrák résztvevőit, s közöttük teremtsen közvetlen átjárást. Az ilyen jellegű „kreatív átjárók" kialakítása során új energiák szabadulnak fel, új kapacitások kerülnek felszínre, új, eddig ismeretlen tartalmú dialógusok indulhatnak el. Szerencsés esetben ezek a kultúrák az új befogadói közegben jóval nagyobb és tágabb körű érdeklődést váltanak ki, mint létrejöttük eredeti közegében. Nem egyszer vagyunk tanúi annak, miként érnek el nemzetközi sikert hazai terepen alig észlelt „rétegprodukciók".

Az intézményi és civil kontaktusok, az alkotói dialógusok, a szubkultúrák közti átjárók megteremtése, illetve a kulturális vállalkozói szellem érvényesítése tehát új stratégiai és eszközrendszert kíván. A komputerizáció, a kereskedelmi televíziózás, a fapados repülés és a kommunikációs technológia robbanásszerű fejlődésének korában már nem a régi, elzárt kis barakkország vagyunk, amely kizárólag a sakkban, az Aranycsapatban, a magaskultú­rá­ban és az olimpiai aranyérmekben élte ki magát. A tehetségek ma már nem csak e területeken tudnak felszínre törni. Folyamatosan átalakul a kultúra szerkezete, ezért a kultúra fogalmának megújítására és a kulturális politika friss, segítő, párbeszédképes állapotára van szükség. Erőteljes gesztusokkal, a figyelmet jobban felkeltve célszerű megmutatni, hogy új időszámításban élünk.^*

Túl vagyunk egy történelmi korszakon: a politikai és gazdasági rendszerváltáson, a vadkapitalizmuson, az eredeti tőkefelhalmozáson, a gyors privatizáción. Relatív szegénységünk ellenére eljött az ideje annak, hogy a társadalom ismét fölismerje a kulturális értékek fontosságát. Nem valószínű, hogy ez gyorsan, forradalmi úton következik be, ahogy Hollandiában történt (bár az sem ártana). A vadkapitalizmus közegében létező, átláthatatlanul és felelőtlenül költekező „utolsó szocialista nagyvállalatok" korszakának azonban lassan vége lesz, és remélem, hogy a nyugat-európai modellhez közelítő, polgárias és sokszínű világba lépünk be, amiben újra erősödhet a kultúra szerepe. A köztársaság kultúrája olyan lesz, amilyenek mi magunk is vagyunk.

S talán egy szép napon majd mi is leírhatjuk ezt a mondatot: „Magyarország rendkívül liberális országnak számít, ahol a kortárs művészeti élet megújulásra kész és nyitott a világra".

* E megfontolásból kiindulva készítettük el 2006-ban a tizenöt évre szóló, hosszú távú kulturális stratégiát. Vö. Bozóki András és munkatársai: A szabadság kultúrája - Magyar kulturális stratégia 2006-2020. Kulturális Közlöny, 2006/6. (április 7.) 687-712. o.; valamint Kultúra és Közösség, 2006/2. 5-29. o.