Öncél és közcél
VISSZHANG - LII. évfolyam 38. szám, 2008. szeptember 19.Kőszeg Ferenc nagyon fontos témához választott rossz formát, rossz méretet, rossz tematikát.
Egy párt pályáját egy személy pályájához kötve akkor lehet leírni, ha vezérelvű pártról van szó. Az SZDSZ nem ilyen. Kőszeg írásában egy személy lényegévé válik, ami egy szemlélet lényege, és e személy lényegévé válik e szemlélet képviselete. Következésképpen lényegtelenné válnak mindazok a társadalmi hatóerők, amelyek a tárgyalt stratégia mögött állnak, és lényegtelené válik a szóban forgó személy életművéből is mindaz, ami e stratégián túl van. A lényeg, de legalábbis a lényeg lényeges része válik lényegtelenné.
Két évtizedes folyamatot hetilap számára elviselhető méretű cikkben leírni csak madártávlatból lehet. Aki ebben a méretben, ilyen távot a belső döntéshozatali folyamatok kulisszák mögötti, részletező leírásával akar átfogni, nem járhat sikerrel. A leírás esetleges lesz és nagyon hiányos. Ebben az esetben már rögtön hiányzik az SZDSZ két évtizedéből a teljes második. Benne Magyar Bálint pályafutásának legtermékenyebb éveivel. És egyúttal azokkal az évekkel, amelyekben az SZDSZ részt vett a fenntartható fejlődésünk alapjainak szétverésében és újjáépítésében. Egy folyamat feléből az egészre vonatkozó következtetéseket levonni nem lehet.
Kőszeg írásának döntő fogyatékossága azonban az, hogy az SZDSZ politikájának tartalmi elemeivel csak érintőlegesen foglalkozik, és a politikai verseny taktikai és stratégiai kérdései alá rendeli azokat. És pontosan ez az alárendelés annak a szemléletnek a lényege, ami az SZDSZ-t tönkretette.
Kőszeg egyetértőleg írja Tölgyessyről és Magyarról: „mindketten tisztában voltak azzal, hogy bármennyire fontos egy párt elvrendszere, programja, mindez semmit sem ér választási eredmények nélkül". Ez az, amivel mindenki tisztában van, ennek a tisztában levésnek tehát nincs megkülönböztető ereje. Aminek viszont van, és amivel egyáltalán nincs mindenki tisztában, az az, hogy hosszabb távon semmit sem ér, csak árt és hiteltelenít az a választói támogatás, ami nem egy párt elvrendszerének és programjának szól, hanem látszatoknak, illúzióknak, megtévesztéseknek. Kőszeg azt kutatja, kinek volt igaza a politikai verseny taktikai és stratégiai kérdéseiben. Ez a kérdésfeltevés már eleve implikálja az elvi és a tartalmi kérdések alárendelését, ezért nem is vihet jó irányba.
Ha valaki a Fidesz két évtizedét vizsgálná, nem is tehetné meg, hogy homályban hagyja, mi fontosabb neki: a micsoda vagy a mekkora. Ha a micsoda, akkor hosszú távon a Fideszé volt a létező legsikertelenebb stratégia, mivel a két évtizeddel ezelőtti Fidesz tökéletesen megsemmisült, azonossá vált eredeti önmaga és eredeti céljai ellenségeivel. Ha a mekkora a fontosabb, akkor a Fideszé a legsikeresebb stratégia, hiszen a régi Fidesszel azonos nevű, jogfolytonos szervezet, alapítóinak, korábbi vezetőinek túlnyomó többségével együtt ma nagyobb támogatást élvez, mint az ország bármelyik pártja bármikor.
Az SZDSZ esetében viszont a homályban hagyás lehetséges, hiszen a párt nem érvényesült úgysem, mint funkciójától és lényegétől független öncél. Az SZDSZ egyik értelemben vett sikerhez-sikertelenséghez nem volt sem eléggé elvhű, sem eléggé elvhűtlen, sem eléggé öncélú, sem eléggé funkcionális. Langyos SZDSZ-t köp ki most a történelem.
(A pancser profik pártja) Nézzük meg, a témához illetlen, de a térhez és az alkalomhoz illő tömörséggel, mi is lett volna az SZDSZ-ben rejlő sajátos lehetőség. Csak ebből érdemes kiindulni, semmi másból.
Az SZDSZ biztosíthatta volna a rendszerváltás legjobb minőségét. Az új rendszerhez képest ugyanis benne volt meg leginkább a készség a rendszerbarátságra és a rendszerkorrekcióra. A rendszeridegen elemek - a rendszeridegen korrekció - ettől a párttól állt a legtávolabb. Ez a párt képviselte legkövetkezetesebben a parlamentáris demokrácia keretei között működő liberális kapitalizmust, és ez reagált legérzékenyebben a régi rendszer hagyatékából és az új rendszer természetéből egyszerre következő szociális katasztrófákra, társadalmi kitaszítottságra. Ebben a pártban, illetve ennek vonzásában gyűltek össze azok, akik a legkövetkezetesebben képviselték a liberális kapitalizmus jó működéséhez szükséges gazdaságpolitikát, akik az új intézményrendszer kialakításában legkövetkezetesebben képviselték a parlamentáris demokrácia, a jogállam normáit, akik a legszélesebben értelmezték a szabadságjogokat, és akik a legtöbbet tudták a legszegényebbekről, akik a legelkötelezettebben, egyszersmind legkompetensebben képviselték a társadalom egyben tartásának ügyét.
Ezeket az előnyöket nehéz megtartani, és maradéktalanul nyilván nem is lehet. Egyrészt: a következetesség ugyan önmagában a legoptimálisabb pályára vezethet, de egyben a status quóhoz kötődő legtöbb érdeket sérti, ezért a legerősebb ellenállást válthatja ki. Másrészt: a különböző következetességek egymással is ütköznek, egymást is korlátozzák. Harmadrészt: minden szervezetnek megvan az önmozgása, valamennyiben érvényesülnek szervezetszociológiai tendenciák, önérdekekkel és öncélokkal minden szervezetben számolni kell.
Az említett előnyök jó hatásfokú hasznosításához és az említett nehézségek jó hatásfokú kezeléséhez nyitott, rugalmas és sűrű szellemi légkörben élő párt illik. A különböző szempontokat akkor lehet leginkább rugalmasan, érzékenyen, az idő változásaihoz alkalmazkodva képviselni, akkor lehet a társadalmi funkció fölérendeltségét a politikai-szervezeti öncéllal szemben leginkább fenntartani, ha a párt kifelé is, befelé is nyitott. Kész sokféle visszajelzés befogadására, korrekcióra, ha a szervezetet működtető, a pártból élő emberek a nyilvánosság, a szellemi közeg, az egzisztenciálisan közvetlenül nem érintett „amatőr" tagok és támogatók erős kontrollja alatt tevékenykednek, ezért önérdekeik fékezetten érvényesülnek. Ha egy ilyen párt elveszti nyitottságát, nyilvánosságát, ha nem érvényesülnek benne az egymást váltó, kiegészítő és korlátozó ellenerők, ellensúlyok, akkor képtelenné válik a differenciált, finom mozgásra, az árnyalt viszonyulásokra. Akkor a doktrinér radikalizmus és az önfeladó opportunizmus között fog hánykolódni. Mint látjuk.
Az SZDSZ-nek tehát éppenséggel más pártnak kellett volna lennie, mint amilyen Magyarországon a rendszerváltás után pár évvel normálisnak és konszolidáltnak számított. Az SZDSZ annál többet tehetett volna a polgári demokrácia normális működéséért, minél kevésbé „normálisan" működik. És ebből a szempontból a „kömény mag" informálisan centralizált pártjának Tölgyessy „üzemszerűen működő" pártja nem az alternatívája volt, hanem a párja.
Az SZDSZ-nek a többinél színesebb, szélesebb, lazább, kevésbé pártszerű pártnak kellett volna lennie ahhoz, hogy szellemi gazdagsága és alkotóereje érvényesüljön. Akik az ilyesfajta elképzeléseket nevetségesnek, naivnak, amatőrnek vélték; akik ellehetetlenítették a Kőszeg Ferenc, majd Havas Gábor által főszerkesztett heti Beszélőt, melyben a párton belüli és a párttal kapcsolatos nézetek szabadon megütközhettek; akik az Országos Tanács összetételét és ügyrendjét, a párt belső kommunikációját, sajtóját (a 4x4-et, a honlapot), a párt listáját, a frakció összetételét úgy alakították, hogy a vitákat és a „belső ellenzéket" minél inkább kiszorítsák, akik markáns egyéniségek és irányzatok sorát utálták ki a pártból, akik a demokratikus normák felrúgásával vádoltak meg mindenkit, aki az éppen érvényesülő irányvonalat belülről, de nyilvánosan bírálta; akik a szervezeti függőséget és önérdeket mindenkori álláspontjuk üzembiztos érvényesítésére használták, akik az SZDSZ szellemi holdudvarának oszoljt kiáltottak, akik a liberális intelligenciát szisztematikusan elidegenítették maguktól - mára az összes „pragmatikus" érvükkel és szempontjukkal együtt megszégyenültek és nevetségessé váltak.
Egyszerűen nincs olyan „amatőr", „naiv", „idealista" stratégia, amely a gyakorlatban ne ért volna ennél többet, amellyel ennél sikertelenebbnek lehetett volna lenni, ennél jobban le lehetett volna szűkíteni a párt bázisát, szavazótáborát, mozgásterét. Stratégia annál jobban nem bukhat meg, mint ahogy az SZDSZ utolsó több mint egy évtizedét meghatározó vezetők stratégiája megbukott.
Az SZDSZ tehát azért vesztegette el sajátos lehetőségeit, mert nem lett sajátos, szabálytalan párt. „Normális" párt lett a „normális" pártok között, s mint köztudomású, nálunk nem lehet legális forrásokból normálisan működtetni jelentősebb pártot. Csak illegális, tehát korrupciós forrásokból. Ebből következően, ha egy párt úgy dönt, hogy „normális" lesz, akkor úgy is dönt, hogy korrupt lesz. Magyar Bálint lehetett kitüntetett helyen és kitüntetett szerepben, de nem az ő személyiségéből, hanem a párt által felvállalt helyzetből következett, hogy a finanszírozásáért felelős személyeknek piszkos pénzforrásokkal kellett foglalkozniuk. Ezt én fölháborítónak tartom, és remélem, hogy velem együtt sokan. De csak azoknak van joguk a fölháborodásunkhoz csatlakozni, akik abban is egyetértenek velünk, hogy az SZDSZ-nek keveset és tisztán költő, ennek minden hátrányát felvállaló, „alternatív" pártnak kellett volna maradnia, s ilyen pártként kellett volna harcolnia a pártok tisztább és bőségesebb finanszírozásáért. Aki nem így véli, annak a fölháborodása merő képmutatás.
Kétségtelen, hogy Magyar Bálint volt ennek a pártot leépítő és bemocskoló stratégiának az egyik atyamestere. De azért ennek a felelősségét sokakkal megoszthatja. Kuncze Gáborral, Horn Gáborral, Demszky Gáborral, Pető Ivánnal, Haraszti Miklóssal stb. Az oktatásügy átalakításának az érdemét viszont kevesen oszthatják meg vele. Magyar Bálint volt az egyik legfontosabb állami funkció legkoncepciózusabb reformere. Kevés reform hatolt olyan mélyre, és jutott el olyan messzire, mint az, amelyet ő vitt a vállán. Magyar Bálintra az oktatásügy szemléletformáló, korszakalkotó reformereként emlékszik majd az utókor, s elhomályosul az a szerep, amelyet az SZDSZ elsorvasztásában játszott. Ha a jelen a rovására igazságtalan, akkor a jövő meg majd a javára lesz az.
(A kizárás kizárása) A Kőszeg által felvetett stratégiai kérdések megítélése, a kormányzási lehetőségekhez és a különböző pártokhoz való viszonyulás is azon múlik, hogy a tartalmi-elvi kérdéseket a politikai verseny szempontjai fölé vagy alá rendeljük; hogy mi az elsődleges: a közcél vagy az öncél. (Csak a rend kedvéért: az elsődleges nem azonos a kizárólagossal.) Ha a közcél, akkor nem az az aberráció, ha egy párt bemegy a kormányba, noha nincs koalíciós kényszer, hanem az, ha nem megy be a kormányba, noha lehetősége van rá. Nem ahhoz kellenek súlyos indokok, hogy egy párt vállalja a kormányzás felelősségét, hanem ahhoz, hogy ne vállalja. Három ilyen indok lehet: 1) nincs többsége azokkal, akik hajlandók vele kormányozni; 2) összeegyeztethetetlenek a programjaik; 3) felmerül valamilyen súlyos elvi kizáró ok. 1994-ben e három indok közül egyik sem állt fenn. Az első kettő esetében ez egyértelmű, a harmadikkal alább még foglalkozunk.
Kőszeget fölháborította Magyar Bálintnak a koalíció mellett fölhozott érvei közül az, hogy sokan sok pénzzel támogatták a pártot azért, hogy kormányzási lehetőséghez jusson, „s ha most azt látják, hogy itt a lehetőség, mégsem vállaljuk a kormányzást, soha többet nem fognak pénzt adni. Te jó ég, gondoltam. Azért döntsünk így vagy úgy, mert pénzt kapunk érte?" No már most, vagy (csak) azért kap egy párt pénzt vállalkozóktól, mert azok úgy gondolják, hogy az egész gazdasággal együtt nekik is javukra válik, ha az illető párt gazdaságpolitikája érvényesül, vagy azért (is), mert arra számítanak, hogy az illető párt, ha hatalomra jut, valamilyen formában kedvezményezni fogja őket a köz kontójára. Az első esetben Magyar Bálint érve morálisan is kifogástalan: ha a párt kormányozhatna a köz javára, mégsem teszi, akkor becsapja támogatóit, akár pénzzel támogatták, akár szavazattal. A második eset viszont a korrupció egyik közkeletű formája, ami akkor is fölháborító, ha kormányra kerül a korrumpált párt, akkor is, ha nem. Olyan jogos fölháborodási lehetőség nincs, ami csak a kormányba belépő párttal szemben érvényes.
Az MSZP-vel való koalíciót tartalmi szempontból a következők zárhatnák ki. 1) Ha az SZDSZ-nek lett volna olyan elve, kötelezettségvállalása, hogy az utódpárttal soha, és a szavazói ennek tudatában támogatták volna a pártot. 2) Az MSZP-vel való koalíció nem javította, hanem rontotta volna a váltott rendszer minőségét, közelítette volna a régi rendszerhez, melyben az MSZP elődpártja uralkodott.
Az első esetben az SZDSZ elárulta volna a szavazóit, és az SZDSZ-t az ellenfelei valóban ezzel is vádolják lassan másfél évtizede. Ez a vád azonban hamis. Az SZDSZ-nek ilyen kötelezettségvállalása soha nem volt, 1990-ben az MSZP-vel való koalíciót nem elvi alapon és nem örökre zárta ki, hanem azzal, hogy az MSZP legalább egy ciklust töltsön ellenzékben, és váljon alkalmas partnerré, ha tud, a rendszerváltó pártok számára. (Orbán Viktor már 1992-ben, a Fidesz pécsi kongresszusán is meglátta az MSZP-ben ezt az alkalmas partnert, csak aztán más irányba hajtották az érdekei.) A lakosság egésze is, az SZDSZ szavazótábora is, az SZDSZ tagsága is nagy többséggel a koalíció mellett állt, a párt népszerűségét a koalíciókötés nem csökkentette. Ezek a számokkal igazolható tények, Kőszeg maga is elismeri, hogy az ő esetleges egyéni tapasztalatai „nem vethetők össze objektív kövélemény-kutatási eredményekkel". Bizony nem. Ha mégis azokból vonja le a következtetéseit, az csak azért van, mert nagyon szeretné becsapni magát.
A második lehetséges okot sem igazolta az élet. A jogállamiság elvei és a liberális kapitalizmus követelményei jobban érvényesültek az 1994-1998-as ciklusban, mint az előzőben és a következőben (s egyáltalán: a rendszerváltás óta bármikor). A gazdaságot és a költségvetést stabilizálták, a privatizáció felgyorsult, az ország kiszabadult az adósságcsapdából, az ellenzék jogai kiszélesedtek, a közmédia a kormánypártok és az ellenzék közös ellenőrzése alá került, a rászorultsági elvhez közelített a családtámogatás, döntöttek a tandíjról, megszületett a nyugdíjreform stb. A Horn-kormányról nagyon sok rosszat tudnék mondani, de az kétségtelen, hogy a legfontosabb tényezőket tekintve többet használt, vagy, ha úgy tetszik, kevesebbet ártott a polgári demokráciának, mint bármelyik másik kormány.
A Kádár-rendszerrel való folyamatosság kérdése nem személyi, hanem intézményi és strukturális kérdés. Ez magától értetődik, hiszen azért beszélünk rendszerről, mert a rendszer a lényeg és nem a működtetők személye. De ha nem így lenne: A médiaháborúban a kommunisták cégéres talpnyalói vitték az antikommunista prímet (Sugár András, Chrudinák Alajos, Moldoványi Ákos, Győri Béla, Pálfy G. István, P. Szabó József, Kósa Csaba, Bencsik András stb.), az MDF eleve az állampárt nacionalista áramlatától kapta az egyik legerősebb szárnyát, a Fidesz-kormány a Kádár-korszak utolsó, technokrata generációjából, a Németh Miklós korabeli apparátusokból merítette kádereinek javát (Járai, Stumpf, Martonyi, Boros...), az MSZMP utolsó legmagasabb rangú vezetőit, Pozsgayt, Szűröst a jobboldalon dédelgetik, az állampárti titkosszolgálat minden tisztje és besúgója menedéket talál a jobboldalon, ha kér. Aki tehát a személyi folyamatosságot el akarja kerülni, valamennyi lehetséges partnerét kerülnie kell.
Ami pedig az órendszer rendszerszerű sajátosságait illeti: központosító hajlam, az állami tulajdon és az állami gondoskodás preferálása, az állami feladatok és juttatások kiterjesztése, az emberi és polgári jogok korlátozása, az ellenzék démonizálása, létjogosultságának tagadása, a nyugatos értékektől való idegenkedés, paternalizmus, ideologikus életmóddiktátum, gazdasági voluntarizmus, kanonizált történelemszemlélet... Némelyikre még az SZDSZ-ből is tudnánk példát mondani, a nagy és heterogén MSZP-ből pedig mindegyikre. Sokat és súlyosat. De többet és súlyosabbat, mint a magukat jobboldalinak minősítő pártok esetében? Hát, bizony nem. Ellenkezőleg.
Nem az a kérdés, hogy az MSZP és (pláne) a szavazótábora tele van-e az órendszerből hozott káderekkel, szemléleti elemekkel, reflexekkel, preferenciákkal, mert persze, hogy tele van. A kérdés az, hogy telébb van-e, mint - az SZDSZ-t nem számítva - a többi párt? Kitüntetett-e ebből a szempontból? Ha nem az, márpedig nem az, akkor ezen az alapon az MSZP-való koalíciót nem lehet elutasítani. Illetve csak akkor, ha mindenféle koalíciót elutasítunk. Elképzelhető olyan intranzigens álláspont, hogy egy liberális párt semelyik párttal nem kormányozhat, nem működhet együtt, melynek számottevő személyi és szemléleti kötődése van a liberalizmussal ellentétes rendszerekhez, de ez az álláspont az SZDSZ-t örök magányra és ellenzékiségre ítéli, s nem is érdemes ezzel az állásponttal komolyabban foglalkozni, mivel nem ismerünk senkit, aki ezt képviselné. (Más kérdés, hogy van olyan helyzet, amikor az SZDSZ-nek tényleg a legjobb egyedül állni. Szerintem például a mostani helyzet ilyen, de ennek semmi köze koalíciók és együttműködések elvi és örök kizárásához.)
(A kitagadás tagadása) Amikor Kőszeg a demokráciát fenyegető veszélyek eltúlzásáról ír, akkor is csak pártok erőviszonyait látja a lényeg helyett. Azokat sem jól, mert megfeledkezik arról, hogy a MIÉP-ből 1998-ban parlamenti párt lett, a kormányzó pártok csendestársa. (Így aztán az SZDSZ nem lehetett 1998-ben „7,88 százalékával a parlament legkisebb pártja".) Abban sincs igaza, hogy 1993 januárjában „Antall agyagba taposta Csurkát". Ellenkezőleg. A büszke Antall kénytelen volt kiegyezni azzal a Csurkával, aki az MDF országos gyűlése előtt lapja címoldalára kitétette, hogy „Antall József és csoportja elvesztette a politikai népszerűségét, és az Antall vezette MDF-re a következő választásokon súlyos kudarc vár... Aki ma átengedi a terepet Antallnak, lemond az eredeti MDF-álomról és mindazokról az értékekről, amelyeket az MDF a kezdetektől képviselt... A kormányfői székben pedig Antall József több személlyel is pótolható. Ehhez csupán a pótolhatatlanság mítoszától kell megszabadulni." Képzeljük el, milyen helyzetben lehetett Antall, ha ezek után el kellett viselnie, hogy Csurka bennmaradjon a pártban, ki kellett vele ülnie közös sajtótájékoztatóra, és le kellett tagadnia a sajtó előtt, hogy nincs köztük érdemi politikai kapcsolat. Abban az interjúban pedig, amelyre Kőszeg utal, Antall az egész Csurka-jelenséget baloldali provokációként, összeesküvésként (mégpedig világméretű összeesküvés részeként) írta le. „...ellehetetlenült a tisztázás esélye, és bekövetkezett az, amitől mindig is féltünk: a kibékülés hangulati egysége uralta el az országos gyűlést, a politikai alapértékek tisztázása helyett" - írta Mile Lajos (168 Óra, 1993. január 26.), és igaza volt. A kiegyezést végül Csurka tette lehetetlenné, és ő is tette lehetővé, hogy az MDF csurkista többsége belássa, hiába ért egyet Csurkával, hiába szeretné, amit ő, az sajnos nem reális...
A lényeg, ami a részletek mögött van, egyszerűen annyi, hogy a kormányzó „nemzeti" koalíció és a belőle kiszakadó „nemzeti" ellenzék önmagára szűkítette a nemzetet. Kőszeg Ferenc legutóbbi cikkében (Levélféle Ungváry Rudolfhoz, Népszabadság, 2008. szept. 19.) azt írja: „A jobboldal azt hirdeti, hogy a parlamenti baloldalon nemzetidegen elemek és hazaárulók ülnek."
A „jobboldal" húsz éve egyfolytában ezt hirdeti (csak húsz évvel ezelőtt még baloldalnak gondolta magát). 1990 szeptemberében Kőszeg Ferenc és társai rohantak ki az ülésteremből, de ugyanazért: világosan kiderült, a kormányzó „nemzeti" koalíció abszolút komolyan gondolja, hogy az ellenzéke nem tartozik a nemzethez. Ezt nem Csurka, hanem Jeszenszky Géza, Antall legközelebbi és legmérsékeltebb harcostársa vágta a képükbe. Még a taxisblokád, a Kónya-dolgozat, a Demokratikus Charta, a Csurka-dolgozat előtt. Akkortól lehetett tudni, hogy a 90-es mocskos kampány nem kivételes és időleges jelenség volt, hanem kifejezte azt, ami az önmagát „nemzetiként" meghatározó oldalt összetartja. És ezzel nincs mit kezdeni. Ez a fölfogás fölszedi a polgári demokrácia alapjait. A kitagadóival senki nem köthet koalíciót, csak ha kitagadja magát. Erőviszonyoktól, érdekviszonyoktól, történelmi konstellációtól függ, hogy éppen mennyire kell tartania a kitagadottnak a jogfosztástól. De bármennyire kell vagy nem kell, nem kerülhet egy oldalra azokkal, akik számára az általuk nemzetinek vélt érdek érvényesítése fontosabb a polgári demokrácia játékszabályainál. Erről még csak dönteni sem kell, mert ez a döntési lehetőség nincs felajánlva.
Orbán „gondolatkísérletét" az SZDSZ, MDF, KDNP, Fidesz nagykoalícióról 1994 januárjában nem félreértelmezték, hanem az valóságosan azt jelentette, hogy Orbán a kormánypártoknak ajánlott koalíciót. Nem jelenthetett mást, mivel a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbb volt, hogy a kormánypártok az ördög öreganyjával is előbb szövetkeznének, mint az SZDSZ-szel. Ez minden szavukból és gesztusukból a lehető legegyértelműbben kiderült A székházügyet sem „fújták föl": az egyértelmű jele volt annak, hogy a kormánykoalíció túlélése érdekében kész kivásárolni az ellenzékből, egyszersmind a nemzetidegenként megbélyegzett páriapártok köréből a Fideszt.
És ez történt. És bebizonyosodott, hogy a nemzetet kisajátító, leszűkítő tömbbel nem lehet másképp, más alapon szövetkezni, csak ennek a szemléletnek az átvételével. A bélyegtől csak úgy lehet megszabadulni, ha megbélyegzővé válunk magunk is. A nemzetből kitagadottak sorából csak úgy lehet kiállni, ha nekiállunk kitagadni magunk is. A Fidesz története ezt bizonyítja. Néhány év múltán ők lettek az egyetlenek, akiknek „fontos ez a nemzet", a minap Orbán Viktortól megtudtuk, hogy ők a „magyaristák". Ez az ő lényegük, ez különbözteti meg őket mindenki mástól. Az idegenistáktól. Ma már csak az tartozik a nemzethez, aki hozzájuk tartozik. Helyet cseréltek egykori kitagadóikkal, az MDF-fel. Úgy kell nekik. Egyiknek is, másiknak is. Bármilyen ramaty állapotban vannak a liberálisok, ne irigyeljék egyiket sem.



