Élet az értelmiségi mítoszok után
VISSZHANG - LII. évfolyam 29. szám, 2008. július 18.
A "hervadó posztmodern ifjú lándzsásának" szerepében tetszelegve igyekszem érdemben válaszolni Galló Béla (Butaság, sokadszorra, ÉS, 2008/28.) elgondolkodtató és helyenként lesajnáló észrevételeire. Jellemzően a kritikai baloldalra Galló Béla rögtön egy általam nem választott szerepbe kényszerít. Ebben szerinte hangom és mondataim nem a sajátomé, hanem egy kurzusideológiáé, melynek következtében Galló után szabadon: egy, az ideológiamentesség irányába elkötelezett politika fedezékéből szólok.
Nem szerencsés az előbbi felfogásban írni, hiszen így nemcsak a vitapartner szándékaira nem vagyunk tekintettel, hanem az olvasót sem tiszteljük eléggé. Úgy tűnik, szükségszerű volt, hogy Galló hozzászólásával ebbe az irányba terelődjön a vita. Mindennek hátterében egy beragadt értelmiségi szerepfelfogás áll. Papp Zsolt - kinek esszéi jól példázták, hogy hol is kell hogy húzódjanak az értelmiségi gondolkodás határai - írja huszonhét évvel ezelőtt: "amennyiben a nyilvános vitának a funkciója mint "beetetett" és következmények nélküli önmagával való foglalatoskodás lepleződik le, a benne résztvevők megélik azt, amit a kortárs társadalomtudomány azonosulási válságnak nevez". Ennek hátterében csalódások, kudarcok, sikertelen alkalmazkodás és adaptáció, és ami esetünkben a legfontosabb: a "true" baloldali értelmiség befolyásoló erejének csökkenése, gondolatai társadalmi érvényességének megszűnése húzódik.
Galló Béla "bátorságomat" koromból is eredezteti. Ha már megemlíti - és alátámasztásul a fenti idézetre -, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az elmúlt négy évben körülbelül öt, a Chartához hasonló baloldali, értelmiségi tömörülés jött létre és halt el. Fiatal vagyok, könnyen vissza tudok még emlékezni a befulladt kísérletekre. Ehhez márpedig semmi köze Anthony Giddensnek vagy Dessewffy Tibornak. Olyan ez inkább, mint Konrád György A cinkos című regényében: "Minden politikai kalandom próba-tévedés, hátha csak a módszer volt rossz? A társadalomkutatás elmésebb, mint a politika."
Galló kritikája ellenére újra hangsúlyozni kell: modernitás jelenlegi fokán a társadalom "működésének" megértése nem lehetséges egy adott társadalmi réteg szempontjából nézve. Napjainkra érvényét vesztette a politika azon értelmezése, mely a munkára épít, azaz a munkatársadalom - politika - társadalmi jólét hármasára redukálja a közösségi cselekvést. Azzal, hogy megszűnt a munka-tőke egymástól való kölcsönös függése, hogy a kapitalizmus szerkezetváltáson ment keresztül, hogy nem a biztonság, hanem a bizonytalanság a hatalmas individualizáló erő (Zygmunt Bauman), és végül azzal, hogy az egyének sokkal gyorsabban reagálnak a flexibilissé váló munkahelyi és mindennapi viszonyokra, mint a politika, a statikus fogalmakban gondolkodó baloldal sorsa pecsételődött meg. A "folyékony" modernitás korában nem lehet már úgy baloldalinak lenni, mint a keynesi kapitalizmusban.
A posztfordizmust nem az új szociáldemokrácia "állítja elő", hanem "csak" alkalmazkodik ahhoz. Teszi mindezt annak érdekében, hogy a modernitás szövete és ezzel a társadalom integrációs foka a lehető legkisebb mértékben szenvedjen kárt. Csak az ideológiában - ez esetben kizárólag a tőke-munka dichotómia mellett - lehorgonyzott tudat, látja a Harmadik Utat a szociáldemokrácia neoliberális fordulatának. Galló Béla négy éve szinte napra pontosan írta a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájában: "Úgy fest, hogy a szociáldemokrácia újfent ideológiai választáshoz érkezett (...) a harmadik út mindössze egy rövid történelmi pillanat speciális terméke." A lendület kitart a kritikai baloldalon, hiszen a Harmadik Út kormányzati pozíciója ellenére, Balázs Gábor így fogalmaz: "A mostani európai szociáldemokratákat, Blairt, Schrödert, Jospint, Prodit, Zapaterót és persze Gyurcsányt, úgy fogják emlegetni a történelemkönyvek, mint az 1914 környéki szocdemeket: a gyávákat, akik meg sem próbálták az ellenállást, sőt beálltak a sorba, és ezzel nagyobb bajt okoztak, mint most egyáltalán fel tudnánk mérni." Angliában 2006 óta 450 ezer új munkavállaló van, magyarországi új baloldal nincs. A Charta és körei továbbra sem fogják előállítani azt a kormányzati ideológiát, mely képes lenne illeszkedni a modernitás logikájához.
Tündöklése után elbukott a mítosz, mely szerint csak a totális - és ideologikus - értelmiségi a legitim értelmiségi. Ez az értelmiségi a nagybetűs történelem során számos abszolútnak gondolt kísérlet kudarcos következményeként, az ártatlanságát vesztette el. Áporodott annak a modernitásnak a levegője, melyben a reformerek kizárólag ideológiakritikára építenek. A politika elveszítette autonómiáját, ám ezért teljes egészében a "posztmodern (jelentsen e kifejezés a kritikai baloldal értelmezésében bármit, és egyben mindent, ami nem ők) baloldalt" hibáztatni nem kevesebb, mint a modernitás egydimenzióssá tétele. Erre viszont már volt példa: ebből lett egy túlpörgetett, hiperracionális diktatúra a szükségletek felett.
Ahogy a világnézeti filozófia, úgy a statikus világnézethez ragaszkodó politika is veszített erejéből. Nem a posztmodern győzte le, hanem a nyugat-európai baloldal magáról és a modernitásról tudott meg többet. Ennek még előtte vannak a hazai új politika hívei, és ezt ők tudják a legjobban. A Charta egy alapítója, Sarkadi Zsolt éppen a napokban nyilatkozta a következőt: "meggyőződésünk, hogy a 24. órában vagyunk. Az MSZP és ezzel a magyarországi baloldal léte a tét. Senki ne ringassa ábrándokba magát, ha nem cselekszünk, a semmiért áldozzuk fel magunkat." Ez pontosan így van, jobban nem is fogalmazhatott volna. Viszont most nem rajtuk van a sor, nem őket várjuk.
