Változatlan médiafóbiák

A Gyurcsány Ferencet védő (avagy az Orbán Viktort támadó) diskurzus a vesztett népszavazás után koherens médiahibáztató elméletté kerekedett. A pártatlanságra törekvő elemző számára a médiavád igencsak ismerős, hiszen annak mindenféle színvonalával találkozhatott már, igaz, a rendszerváltás utáni években a jobboldalon.

Torgyán József bohózatba illően veszekedett az újságírókkal, és megkövetelte a vágás nélküli önmegjelenítését. Hosszú és pont nélküli mondatai miatt egyébként nehezen is volt vágható. Torgyán József, amikor a média támadható volt, nem is mulasztotta el a véleménynyilvánítást, azaz bizonyos politikai tőkét is próbált kovácsolni háborújából. A médiaszidás nagymestere azonban nem ő, hanem Csurka István volt, aki paranoiásan Izraelből vezéreltnek mondta magyar médiaközeget. Mindazonáltal semmi bizonyíték nem került elő az izraeli befolyásra. Egy ízben ugyan valaki az Egyesült Államokból bejuttatott egy hamisított Teller-levelet a legrangosabb presztízsű baloldali lapba (Népszabadság), de annyit se előtte, se utána nem ártott senki a baloldali médiának.

A baloldali médiafölényre panaszkodott az MDF is Antall időszakában. A média ekkor valóban ellenségesen is viselkedett a kormánnyal, amelynek részben oka volt az újságírók jelentős részének politikai csalódottsága - hiszen az SZDSZ-t látták volna szívesen kormányon -, de részben oka volt az is, hogy egzisztenciális kiszolgáltatottságukért a kormányt tekintették felelősnek, részben pedig valóban okot adott erre maga a konzervatív kormány, hiszen tekintélyelvű manírjai voltak, amelyeket a modern médiával szemben nem alkalmazhat érvényesülni akaró politikai formáció. Az MDF széteséséhez hozzájárult az is, hogy egy belső, kontraszelektív mechanizmus indult el: soraik közt a médiát szidni kellett, és aki a nyílt támadásnál valami ügyesebb stratégiára gondolt volna, azt kirakták a pártból.

Még a Fidesz is a baloldali médiafölény terhét érzékelte, de már nem panaszkodott és nem szidott látványosan. Politikai elképzeléseik a helyzet igazságossá tételéről azonban jelezték, hogy ez csak a felszín. Törvényjavaslataik (pl. a lex-Pokolra épített válaszadásnak helyet biztosító jogszabályterv s a reklámadóztatás) viszont azt mutatták, hogy nem elégedettek, s hátrányos helyzetben érzik magukat a nyilvánosságban. Leginkább problémás javaslatuk viszont a közszolgálati televízió politikai felosztása volt. Nagylelkűen ugyan az egyes csatornát a baloldalnak, a kettest maguknak kívánták. (Ahogy azonban azt például Pálinkás József is kifejtette, ezt csak akkor tudják majd megvalósítani, ha újra hatalomra kerülnek.) A javaslat megvalósulása a közszolgálatiság teljes szétverését, a párttelevíziózás olasz, csöppet sem követésre érdemes rendszerét hozná.

Mindezek a példák ékesen bizonyítják, hogy a jobboldal médiafóbiája végigkíséri a rendszerváltás utáni időszakot. Médiabekebelezési vagy -alakítási kísérleteik a piacon rendre kudarcot vallottak, ezért aztán a vásárlókon kívül még a gazdasági világot is okolták, mely nem reklámoz náluk.

A baloldalon az első elbizonytalanodás ideológiai jellegű volt. Az MDF kormánytényezőként azzal védekezett, hogy ők legitim módon a társadalom többségének akaratát jelenítik meg, tehát nem korrekt velük szemben az a média, amelyik ezt nem veszi tudomásul. A közszolgálati média és az írott sajtó képviselői ekkor még azt vallották, hogy a mindenkori hatalommal szemben az újságírónak ellenséges módon kell viselkednie, természetesen a közszolgálati újságírónak is.

Mivel azonban ez téves attitűd volt - különösen a közszolgálat esetében -, s a normák nagy nehezen átszivárogtak a BBC-ből, valamint a Horn-korszakban nem volt miért ellenségesnek lenni a baloldali érzelmű újságírónak, így értékzavar (anómia) jött létre.

A második csapda értelmiségi jellegű volt. Függetlenül a politikai hovatartozástól, a gazdasági törvényszerűségek felvetették azokat a piaci mechanizmusokba belenyúló ötleteket, amelyeket korábban a konzervatívok hoztak elő a politikai kiegyensúlyozást elérendő. Elsősorban a reklámok megadóztatására és az így beszedett pénz minőségi tartalmak fenntartására való átcsoportosításának ötleteire gondolok. A piacba ilyen módon belenyúlni néhány évvel korábban még szalonképtelen konzervatív elgondolásnak tűnt.

A harmadik jelenségre, amely aggodalmat okozott, Vásárhelyi Mária kutatása mutatott rá. Kiderült, hogy a fiatal újságírók közt több a jobboldali szimpatizáns.

Most az a baj, hogy a jobboldal túl tudatosan építette fel támogató médiáját. Korábban a konzervatív érzelmű tudósok hivatkoztak arra, hogy a média túl központosított Magyarországon, ezt most a baloldaliak hangoztatják. Korábban a jobboldaliak azt állították, hogy az embereket túl könnyen befolyásolják a médián keresztül, ezt az érvet most a baloldalról halljuk. Korábban a konzervatív kormányok népszerűtlenségét a jobboldal magyarázta a média viselkedésével, most baloldal érvel ekképp.

Így jutottunk el oda, hogy a baloldali média szerint Gyurcsány Ferenc politikai sikertelenségének oka pusztán a kommunikáció gyengesége, a médiatámogatás hiánya és az ellenoldal médiaereje. A jobboldali médiafölény miatt - hangzik a baloldali érvelés - az őszödi beszéd egyre inkább a miniszterelnök lemondása felé tolta a bizonytalankodó véleményeket, továbbá a 2006-os őszi zavargások utáni rendőrségi akciók megítélését szintén a jobboldali média irányította, máskülönben az emberek elfogadták volna fellépések keménységét.

Ezekből az állításokból annyi igazolható a kutatások alapján, hogy a jobboldali média valóban inkább igazodik az épp aktuális Fidesz-állásponthoz. A baloldali sajtó sok esetben színesebb, kritikusabb, esetenként nem a politikát követő, hanem annak inkább tanácsot adni akaró (ezt a jelenséget egyébként "értelmiségi újságírásnak" nevezem, és itt ki nem fejtendő okok miatt veszélyesebbnek tartom, mint a követő mentalitású újságírást). Mindazonáltal megtalálhatók a tükörképek, van olyan műsor, ahol folyamatosan Orbán Viktor problematikusságát emlegetik, és soha egyetlen jó szót nem hallani róla. Megtaláljuk persze ugyanezt Gyurcsánnyal kapcsolatban is. Az érdekes azonban az, hogy e műsortípus milyen kitartó, miközben nézettségük, hallgatottságuk egyre csökken.

(Konklúzió) Alapvetően károsnak tartjuk mindazt, amit az új baloldali diskurzus sugall, hogy a megoldás az egységes kommunikációs baloldal-támogatás. Ez épphogy a maradék értékeket számolná fel, azokat, amelyek felé az igényesebb jobboldali termékek lassan mozdulni látszanak. (Merthogy mindeközben a jobboldali sajtó az objetivitásra törekvés skálán differenciálódni kezdett.)

Problémás az elhallgatási spirál kritikátlan alkalmazása is. Tudományos értelemben számos ellenérv vetődik fel a modellel kapcsolatban, ezért nem szerencsés mint biztos értelmező-modellre hivatkozni rá. Gondoljunk csak arra, hogy bizonyos viselkedések megítélésében nem pusztán az érvelés mennyisége számít. Számít, hogy menyire hiteles az érvelő, számít, hogy maga az érv mit tartalmaz. A többség elképzelt véleményéből származó nyomás túlmisztifikált. Minél inkább demokratikus egy társadalom, annál kevésbé félnek a kisebbségben lévők véleményük képviseletétől, mert annál kevésbé kell tartaniuk a kisebbségi vélemény nyilvános vállalásától. Azzal, hogy a jobb- és baloldali médiaelit folyamatosan szapulja egymást, tulajdonképpen egy rossz hangulatú nyilvánosságot teremt, viszont e vélemény pszichikai nyomása a bizonytalan többségre megszűnik.

Valójában egy igen érdekes folyamat indul meg ebben a feszült, tábor-mentalitásos klímában, amely azonban nem a kívülállókra, hanem a táborokhoz tartozókra fejti ki hatását. A kívülállók a demokratikus - és ugyanakkor éles diskurzust folytató - közegben könnyen ki tudják alakítani saját véleményüket, ellenben a táborhoz tartozók folyamatosan, kényszeresen igazodnak, és sokkal inkább tartanak saját táboruk kritikájától, mint az ellenzéki oldal bárminemű, akár jogos érvelésétől. Valóban két Magyarország létezik, de nem egy jobb- és egy bal-, hanem egy jobb-bal és egy táborokon kívül álló Magyarország. (Ez utóbbiról nem állítom, hogy ne rendelkezne valamilyen politikai szimpátiával, de nem része annak az érdek- és/vagy érzelmi körnek, ami miatt a saját tábor őt zsarolni tudná.)

Gyurcsány Ferenc népszerűtlenségének tehát nem az az elsődleges oka, hogy rossz a médiatámogatása. Állhatna akár a média kilencven százaléka egy emberként mögötte, de ha a másik tíz százaléknak jobbak az érvei, népszerűsége akkor is csökkenne. Az "akié a média, azé a hatalom" olyan téves állítás, amellyel, amikor érdekében állt, a jobboldal azonosult, most meg mintha a baloldal tenné. Ha az állítás igaz lenne, hogy következhetett volna be 1956, amikor a kommunistáké volt a média? Vagy miért vesztették el a választásokat 1994-ben a konzervatívok, amikor Csurka vette birtokba a közszolgálati televíziót? Az "akié a média, azé a hatalom" a demokráciát és a szakma médiaetikai kibontakozását romboló, legveszélyesebb vissza-visszatérő mítoszaink közé tartozik.