Része, ám nem egésze a vallás a zsidóságnak
VISSZHANG - LII. évfolyam 27. szám, 2008. július 4.
Köves Slomó válaszcikkét olvasva az ember nem igazán tudja, mennyiszer csóválja a fejét, annyi félreértés és inszinuáció szerepel benne (Előzmények: Novák Attila: Van-e zsidó népiség Magyarországon?, ÉS, 2008/19.; Köves Slomó: Vallás nélkül nincs zsidó nép , ÉS, 2008/24.).
Nem igaz az, hogy a vallásosság egyenlő lenne az ortodoxia és ultraortodoxia különféle áramlataival, mint ahogyan Köves kezeli a fogalmat. A vallásos zsidóság is sokféle: vannak reform- és konzervatív zsidók, az ortodoxiának is különféle válfajai vannak, a maga problémáival. A vallásos zsidóság jó részét a Köves által is képviselt ortodoxia zsidónak sem fogadja el, pedig ezek a csoportok magukat annak tartják, és a saját szabályaik szerint vallásosok. A cikkemben is említett problémákról nemcsak a hardcore ortodoxok tehetnek, hanem az a bonyolult társadalmi valóság is, melynek az ortodoxok csak részét képezik. Nem a vallásos zsidók veszélyeztetik a zsidóságot, hanem a határozott politikai szándékokkal fellépő és a társadalmi űrbe betörő ortodox csoportok adják ki úgy a valóságot, mely a kívülálló számára torzképet ad a mai magyar zsidóság állapotáról, hiszen kizárólag a nyilvánosan láthatóról hiszik el a létezést.
Nem velem vitatkozik Köves Slomó, amikor arról ír, hogy vannak olyan izraeli történészek, akik (egyébként nem komoly művekben, hanem pamfletekben) tagadják a zsidó nép létét. Izrael modern állam, ahol a zsidó lakosság nem stetlben, hanem modern társadalomban él, amelyben senki sincs alárendelve egy ideológiai központi bizottságnak, mely megmondja, hogyan gondolkodjon - akár a saját zsidóságáról is. Ez magának a szekuláris identitásnak és a liberális demokráciának az ismérve és velejárója, s ekként talán Köves Slomónak paradox módon éppen az izraeli társadalom életképességét, valóságba gyökerezettségét, sokszínű, tehát dinamikus visszacsatolást lehetővé tévő demokratizmusát igazolja... Arról nem is beszélve, hogy (és most belső szempontot vennék elő) a cionizmus zsidóellenessége melletti ad hominem érv olyan, mint hogyha az ortodoxia vallástalanságát abból a tényből vezetnénk le, hogy előfordul a világon olyan ortodox zsidó, aki a halakhát nem tartja be, vagy aki összeütközésbe kerülne az állami törvényekkel. Pedig ilyenek előfordulnak.
Biztosan nem oldotta meg a zsidóság és az antiszemitizmus összes problémáját a cionizmus, de olyan virágzó államot teremtett, mely azóta is befogadja azokat, akik ilyen vagy olyan okokból a zsidó államban akarnak élni, és a maga kultúrájával és a héber nyelvvel meghatározza több millió izraeli és nem izraeli zsidó identitását. Ugyanakkor az ortodoxia nem védte meg a zsidókat a zsidóüldözéstől, és a modern élet kihívásaira sem válaszol úgy, hogy az a zsidóság szélesebb tömegeit tudná magához vonzani. Ám Izrael ad otthont annak az ortodoxiának, mely a zsidó államban felépítette a saját infrastruktúráját.
Nem igaz az, hogy a politikai cionizmus egészében vallásellenes lett volna. Theodor Herzlnek, a politikai cionizmus atyjának egyebek mellett azért esett a választása Bázelre mint az első cionista kongresszus helyszínére, mert ott elérhető volt a kóser étel. Ez nem azt jelentette, hogy maga Herzl szigorúan vallásos lett volna, hanem azt, hogy tekintettel kívánt lenni a hagyományőrzőkre, akiket meg akart nyerni mozgalmának. Nem véletlen, hogy a cionista mozgalomnak már a kezdetektől fogva létezett vallásos áramlata, a Mizrachi (1904-től), voltak vallásos cionista rabbik, s az sem véletlen, hogy a vallásos cionista mozgalom egyik alapmunkáját a pöstyéni dajan (rabbinikus bíró) Rav Slomo Jisszachar Teichtal ("Em Ha-banim Szmecha"/"Gyermekek örvendező anyja") éppen 1943/1944-ben írta Budapesten, főként azért, mert elege lett abból a passzivitásból, melyet látott az ortodox társai között, és belátta, hogy súlyos hiba volt Palesztina negligálása. A vallásellenességhez meg hozzájárult az ortodoxia cionizmusellenessége is, hiszen már 1904-ben rabbinikus tiltást mondtak ki magyarországi rabbik a cionizmusra és a Mizrachi-mozgalom tagjaira.
Más szempontból sem igaz, amit Köves Slomó Herzlről ír, egyébként. A kezdeti időkben - ne feledjük, hogy Palesztina ekkor az Oszmán Birodalom része - valóban Argentínában is gondolkodott (Der Judenstaat, 1896), ám a cionista mozgalomban hamar érvényre jutott az az álláspont, mely kizárólag Palesztinát tudta elfogadni. Az az anticionista toposz, melyet itt Köves Slomó sugallva felelevenít, hogy tulajdonképpen a cionistáknak mindegy volt, hogy hol lesz a zsidó állam, és ebből az következne, hogy a palesztinai állam létjogosultsága megkérdőjelezhető, valójában anakronisztikus és hamis, hiszen már az 1897-es első cionista kongresszuson elfogadott bázeli program is kizárólag Palesztinát tekintette a zsidó hazának ("A cionizmus a zsidó nép számára közjogilag biztosított nemzeti otthont kíván létesíteni Palesztinában. E cél elérésére az alábbi intézkedéseket kívánjuk foganatosítani. 1. Erec Jiszrael birtokba vétele zsidó földművelők, iparosok és más szakemberek betelepítése által..."), nem is szólva arról, hogy Herzl számára ez nem pusztán teoretikus vagy vallásos probléma volt, hanem konkrét és gyakorlati, hiszen mélyen érintette az orosz és a román pogromok elől menekülő zsidó tömegek sanyarú sorsa, akiket nem nagyon akartak sehol befogadni, és akiknek a számára akart minél előbb államot létrehozni.
Nem igaz az sem, hogy a cionizmus monolitikus politikai mozgalom lenne, mint ahogyan arról Köves Slomó tájékoztat bennünket. A cionizmus nagy ideológiai és politikai család (Lásd Gideon Shimoni: The Zionist Ideology. Brandeis Univ. Press. Published by Univ. Press of New England. Hannover and London, 1995) vallásos és nem vallásos, a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő iránnyal, ráadásul kronologikusan is nagy különbség van az 1967-es háború előtti és utáni felfogás között.
Sajnos ragaszkodnom kell a Chabad-mozgalom ultraortodoxnak tekintéséhez, bár az igaz, hogy elsősorban a jiddisül beszélő, élesen modernizációellenes nyugati ortodox csoportokat szokták így nevezni. Ugyanakkor a Köves által képviselt irányzatot is ide kell sorolnom, hiszen mások identitását megkérdőjelező, türelmetlen mozgalomról van szó, mely emberek és irányzatok tömegét zárná ki a zsidóságból. Egyébként egy lubavicsi rabbi esetében ezen nem csodálkoznék, ám mégis - ennek ellenére - hajlandó vagyok arra, hogy független értelmiségi teljesítménynek értékeljem Köves írását, és nem a pozíciójára visszavezethető valláspolitikai nyilatkozatnak, mert ebben a kultúrközegben ez így illik és így tisztességes.
Az amerikai statisztikai adatok idézése pontatlan. Az amerikai zsidóság körében elvégzett, 2000/2001-es National Jewish Population Survey1 adatai szerint a megkérdezettek tíz százaléka tartotta magát ortodoxnak, míg például 26 százalékuk konzervatívnak, 35 százalékuk reformnak. Az amerikai zsidó háztartások negyven százaléka tartozik zsinagógákhoz (ezt legalább egy, a háztartásból zsinagógához kötődő személy után számítják ki), ezeknek a 21 százaléka ortodox és 39 százaléka reform. A statisztikai felmérés azt is kimutatta, hogy az ortodoxként felnevelt fiataloknak csak 41 százaléka marad ortodox, ellentétben a reformmozgalommal, ahol ez az arány eléri a 76 százalékot.2 Ezek az adatok nem támasztják alá Köves állításait, az ortodoxia önreprodukciós képessége sem magától értetődő. Mint ahogyan hiába állítja azt, hogy az izraeli állampolgárok tizenöt százaléka Izraelen kívül él, ebben az évben jelentették be, hogy az izraeli zsidóság száma meghaladta az amerikaiét.3
Köves Slomó egyébként valamit végletesen nem ért meg vagy nem akar megérteni. Nem pusztán arról van szó, hogy úgy definiálja az egész zsidó világot, hogy az hozzá képest kizárólag "asszimiláns" lehet, és úgy beszél a vallásosokról, mintha az kizárólag az (ultra)ortodoxiát jelentené, valamint úgy kritizálja az ortodoxiára vonatkozó nézeteimet, hogy azt "vallásos"-nak fordítja le, holott irányzata a vallásos zsidóság nem ortodox mozgalmainak, például az USA-ban legnagyobb reformirányzat tagjainak még a zsidóságában is kételkedik. Ám nem is igazán érti vagy akarja megérteni a szekuláris zsidó identitás mibenlétét, amely elismeri a zsidó hagyományt, ám ebben nem dogmák alapjait, hanem a zsidó nép történelmének fontos dokumentumait látja. Mivel a zsidóság nincs életveszélyben, az ortodoxiának sincs szüksége arra, hogy megmentse a zsidóságot. Viszont a zsidóságot fenyegető valódi veszélyekre az ortodoxiának nincsen valódi válasza. Akár Izraelben, akár Magyarországon.
1 http://www.ujc.org/local_includes/downloads/4983.pdf
