Oszt´ jó napot

VISSZHANG - LII. évfolyam 22. szám, 2008. május 30.

Avagy még egyszer a kordonbontás társadalmi veszélyességéről.

Fleck Zoltán mindent elmondott a kordonbontó fideszes politikusok elleni eljárást megszüntető bírósági végzésről, amit jogászként elmondhatott. (A rendzavarás társadalmi veszélyessége, ÉS, 2008/21.) Joggal hivatkozott arra, hogy magát a jogsértés tényét a bíróság megállapította, s hogy nem volt oka arra, hogy ennek ellenére ne marasztalja el az elkövetőket. Nem elemezte azonban a maga összefüggéseiben az elkövetett cselekmény társadalmi veszélyességét, mivel nem helyezte be a történteket - a Fidesz vezető politikusai által elkövetett jogsértés - az általuk elkövetett jogsértések sorozatába.

Mit is jelentett a kordonbontás? Azt, hogy a Fidesz országgyűlési és európai parlamenti képviselői látványosan felléptek egy jogszerű rendőri intézkedéssel szemben, vagyis kihívóan jogot sértettek. Mint tudjuk, két bíróság is megállapította, hogy a rendőrség intézkedése jogszerű volt. Hogy politikailag helyes volt-e, arról erősen megoszlanak a vélemények (én magam például arra hajlok, hogy nem volt az), de ennek az adott összefüggésben nincs jelentősége (mint ahogy annak sem, hogy közlekedésszervezési szempontból helyesen helyeznek-e ki egy sebességkorlátozó vagy parkolást tiltó táblát, vagy hibásan: ha egyszer kihelyezték, akkor a tilalmat be kell tartani, és megsértőit meg kell bírságolni). Ha egyszer a rendőri intézkedésre sor kerül, azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Aki nem tartja tiszteletben, aki ellenáll az igazoltatásnak, aki nem áll meg a rendőri jelzésre, aki megbontja a rendőrség által felállított kordont, azt ezért felelősségre kell vonni, és minden más esetben ezt meg is teszik.

A tavalyi kordonbontást nem egyszerűen az teszi társadalmilag veszélyessé, hogy magas közéleti tisztségek betöltői követték azt el, a televízió-kamerák előtt, kihívóan demonstrálva, hogy ők ezt megtehetik. A cselekmény különös veszélyessége abból fakad, hogy beleillik a fideszes politikusok által elkövetett kihívó jogsértések hosszú sorozatába.

Ez a sorozat 1997-től azzal vette kezdetét, hogy a Fidesz először a magyar demokrácia íratlan normáit, kialakult jogszokásait hágta át. Az első jelentős ilyen lépés a Horn-kormány által benyújtott földtörvénnyel szembeni népszavazási kezdeményezés volt 1997-ben. Addig a rendszerváltó pártok között konszenzus volt abban, hogy - noha a népszavazás rendkívül laza szabályozása ezt lehetővé tette volna - a kormányok népszerűtlen intézkedéseit nem támadják meg népszavazással. A népszavazási kezdeményezés a parlamenten kívüli szerveződések (mint a LAÉT), illetve magányos politikai aktorok (Király Zoltán) és a demokratikus pártok közé még nem egyértelműen betagozódott MSZP eszköze volt, az ellenzéki SZDSZ, Fidesz és 1991-től az MSZP sem nyúlt a kormány elleni fellépés eme eszközéhez. Ezen változtatott a Fidesz - az MDF-fel és a Kisgazdapárttal összefogva - 1997-ben. Az 1998-ban kormányra karült Fidesz azután egész sor ponton engedte meg magának az ellenzéki jogok korlátozásában a demokratikus jogszokásokkal szembeni fellépést. Látszólag betartották az alkotmány szövegét, valójában azonban szembekerültek az alkotmányossággal, amikor háromhetenként hívták csak össze az Országgyűlést, megakadályozták az ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságokat, csonka médiakuratóriumokat választottak, rendszeresen az ellenzéket támadó öninterpellációkat adtak elő, széles körben kiterjesztették a parlamenti házszabály által lehetővé tett felszólalási időkereteket, független közjogi intézmények (ügyészség, jegybank, közszolgálati média) és szakmai intézmények (APEH, KSH) vezető tisztségeit töltötték be pártelkötelezett személyekkel. Arra is felhasználták a kormánytöbbséget, hogy konfliktusos ügyekben (megfigyelési ügy, MNB bécsi bankja) nyilvánvalóan hamis vizsgálóbizottsági jelentéseket fogadtassanak el. A 2002-ben ismét ellenzékbe került Fidesznek a továbbiakban nem volt lehetősége a parlamenti többséggel való effajta visszaélésre, a demokrácia íratlan szabályainak félretételére, ezért maradt a nyílt törvénysértés. A 2006-os választási kampányban a Fidesz nemcsak olyan illetlenségekre vállalkozott, mint a Magyar Vizsla, hanem a választási jogszabályok betűjét is ismételten megsértette, kihasználva, hogy azokat többnyire nem védik szankciók: visszalépést szorgalmazva megzsarolt más ellenzéki jelölteket, betört a rivális párt szerverére, rendre megsértette a kampánycsendet. Emlékezetes, hogy Orbán Viktor a kampánycsendet megsértő akciókra szólította el aktivistáit, s eligazítását a nyilvánosságra került győri hangfelvételen azzal zárta: a jogászok majd jól elvitatkozgatnak az ügyről, "oszt' jó napot".

A 2006-os választási vereség óta a Fidesz számára a parlamenti politikai erők közötti viszony demokratikus normái egyszerűen nem léteznek többé. Úgy gondolják: ezzel a kormánnyal, ezekkel a kormánypártokkal szemben minden eszköz megengedett. Az utcai politikai tüntetést, ami a nyugati demokráciákban a szakszervezetek és a parlamenten kívüli politikai mozgalmak eszköze, a politikai harc mindennapos fegyverévé tették. 1990-ben a Fidesz még helytelenítette, hogy az SZDSZ nem az állampárttal együtt, hanem külön akarta ünnepelni március 15-ét, ma viszont a Fidesz ünnepel külön minden nemzeti ünnepet, s hosszú évek óta távol marad az állami ünnepektől. A dolog a miniszterelnök parlamenti bojkottjában csúcsosodik ki.

Tudjuk, a Fidesz az őszödi beszéddel, a miniszterelnök és általában a szocialista-szabad demokrata koalíció választási hazugságával indokolja, hogy "nemkívánatos személynek" minősíti a miniszterelnököt, s hogy felmondta a politikai partnerség elemi normáit. Anélkül, hogy ennek indokoltságát most vitatnánk, megállapíthatjuk: mindehhez a Fidesznek nem volt szüksége az őszödi beszédre. Valójában a Fidesz lényegében már 1994-es választási veresége és a szocialisták kormányra kerülése, az MSZP-SZDSZ-koalíció megalakulása óta szembefordult a demokratikus politikai partnerségnek azokkal a normáival, amelyeket 1990 és 1994 között az akkori kormánytól és a többi ellenzéki párttól egyaránt számon kért. Valójában 1994 óta nem másik demokratikus pártnak, a demokratikus politikai közösség részének tekinti politikai ellenfeleit, az MSZP-t és az SZDSZ-t, hanem egykori kommunistáknak és azok bérenceinek, az általa és voltaképpen csak általa képviselt demokrácia ellenségeinek, akikkel szemben minden eszköz alkalmazható, törvényes és törvényen kívüli eszköz egyaránt. Emlékezetes: az egykori állampárt-MSZP és a médiában nagy befolyással rendelkező liberális SZDSZ állítólagos túlsúlya tette a Fidesz-kormány számára megengedhetővé, hogy demokráciában nem szokásos állami eszközökkel, költségvetési pénzek felhasználásával "teremtsenek egyensúlyt" a médiában. E ponton ezt nyilvánosan is vállalták, más ügyekben csak csinálják.

A dolog lényege: a Fidesz a maga hatalomszerzési érdekét a törvények és alkotmányos normák fölött álló érdekeknek tekinti, amit a maga számára azzal legitimál, hogy politikai riválisait lényegében a demokratikus közösségen kívülre helyezi, az egykori kommunista rendszer képviselőiként ábrázolja. (Orbán Viktor, Balog Zoltán vagy Navracsics Tibor szájából szinte mindennaposak az effajta utalások.) Ez tette a Fidesz számára vállalhatóvá a választási törvények nyílt megsértését a kampányban, és ez tette vállalhatóvá a kordonbontást is. Ez a körülmény teszi azt társadalmilag kiemelkedően veszélyessé. Súlyosan tévedett a bíróság, amikor nem ismerte fel ezt az összefüggést, társadalmilag veszélytelennek minősítette a kordonbontást, és erre hivatkozva eltekintett annak szankcionálásától. Hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz a maga politikai törekvéseit a jövőben is a jog és a demokratikus normák fölött állónak tekinthesse. Ez pedig különösen aggasztó akkor, amikor a Fidesz - az egykori "több mint kormányváltásra" emlékeztető módon - most "nem hagyományos kormányzásra" készül. Csak találgatni lehet, hogy hogyan viszonyulna a "nem hagyományos kormányzás" az ország alkotmányos rendjéhez.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
LXIII. évfolyam, 29. szám, 2019. július 19.
Élet és Irodalom 2020