Az MSZP erősödése, tündöklése és jövője

Mennyiben tekinthető az MSZP baloldalinak, és van-e annak bármiféle lehetősége, hogy az MSZP kettéváljon és/vagy egy új baloldali párt jöjjön létre?

Mivel az utódpárt örökölte az MSZMP vagyonát és infrastruktúráját, ebből a szempontból lényegesen kedvezőbb helyzetben volt, mint a rendszerváltozáskor alakult többi párt. Emellett az előny mellett azonban rájuk nehezedett az elődpárt múltja. Nem véletlen, hogy az első szabad választáson bizony elég gyatrán szerepeltek. Nem segítette az új szellemű párt létrehozását, hogy a vezetésben gyakorlatilag a régi káderek vettek részt, pontosabban azok, akik koruk miatt még aktívan politizálhattak. Az MSZP ennek ellenére sikerrel akadályozta meg, hogy a baloldalon egy másik, életképes (!) szociáldemokrata mozgalom jöjjön létre, eredményesen állta a támadások össztüzét és védte meg magát az elődpárt által elkövetett méltánytalanságok, szörnyűségek miatt ért vádak közepette. Ennek a sikernek egyik oka lehetett, hogy a társadalom jelentős részének lelkiismeret-furdalása volt: sokan úgy érezték, hogy párttagságukkal, különböző funkciók, tisztségek betöltésével valamilyen módon maguk is részesei voltak az állampárti hegemóniának. A közönséges halandók pedig természetesen vágyakoztak a biztos és túlzottan nem nagy erőfeszítést kívánó munkahelyek után, nem beszélve a szocializmus által megteremtett "vagyoni egyenlősdiről". Nem lelkesítette őket, hogy szemfülesebb honfitársaik hirtelen meggazdagodtak, és szinte pillanatokon belül létrejött a társadalom kettészakadása: mély árok keletkezett a gazdagok, jómódúak és a munkából nem vagy alig megélni képesek széles tábora között. Még a pártonkívüli alkalmazottak és munkásemberek között is nem kevesen lehettek olyanok, akik ne nosztalgiáztak volna a biztonságos, "régi szép időkről", esetleg "Kádár apánkról". Mindezeknek köszönhetően a régi-új párt olyan sikeresen vészelte át az első éveket, hogy a 94-es választáson már óriási, ötven százalék feletti győzelmet aratott. Előállt az a helyzet, hogy a szocialistáknak kellett az Antall-kormány által elkezdett privatizációs folyamatokat folytatniuk, más szavakkal: lerakni a kapitalizmus alapköveit. Ennek a kihívásnak azonban még a rendszerváltó liberálisokkal együtt sem tudtak maradéktalanul eleget tenni. Nem véletlen, hogy Horn Gyula négyéves periódusának letelte után egy új, dinamikus fiatalokból álló csapat szerezte meg a győzelmet. Az átalakulás nehézségeinek, na meg a jobboldal hibáinak, gyengeségének, a baloldal hatásos propagandájának köszönhetően az MSZP 2002-ben visszatért a hatalomba. Hogy a párt - szóhasználata ellenére - még mindig nem kívánt szakítani a régi kapcsolatokkal, bizonyítja, hogy a vezető tisztségek ismét a régi élgárda kezébe kerültek. (Előzmény az ÉS-ben: Király G. István: Merre tovább, magyar szociáldemokrácia?, 2008/6.)

Nemcsak a miniszterelnöki bársonyszék, hanem számos miniszteri tárca is Kádár János volt munkatársai, a puha diktatúra "jeles" működtetői, volt miniszterek, politikai és központi bizottsági tagok birtokába jutott. Mindez tizenkét évvel a rendszerváltozás után! Ez is bizonyítja, hogy mi, magyarok, az 56-os forradalom hangos és csendes résztvevői, a diktatúra lazításában élenjárók milyen különleges nép vagyunk!

A régi káderek azonban nehezen találták föl magukat, és egymás után adták vissza vagy vonták meg tőlük megbízatásukat. A kormányrudat azonban az MSZP nem veszítette el, ami elsősorban Gyurcsány Ferencnek, politikai aktivizálódásának köszönhető.

A hatalomba jutott új gárdát már nem lehet vádolni azzal, hogy 56-ban a barikád rossz oldalán harcolt, azzal sem, hogy tagja volt az elnyomó gépezet legfelsőbb grémiumainak. Elmarasztalásuk új eleme: visszaélve kapcsolati tőkéjükkel, felmenőik pozíciójával, nem tudtak ellenállni a csábításnak, és a zavaros időszakban milliárdosokká váltak. Az a magyarázat, melyet Vitányi Iván adott a miniszterelnök hirtelen meggazdagodására, mely szerint: "...egy fiatalember élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket nem ő teremtett meg (...), nem tett mást, mint az akkori piaci törvényeknek megfelelően viselkedett, és sikeres üzletemberré vált", aligha fogadható el. Már azért sem, mert bizony ebben az időszakban hazánkban szabadrablás folyt, és mindenki - aki jó helyen volt - akkorát szakított ki az állam testéből, amekkorát kapcsolati rendszere - és nem a pénztárcája, valamint szakértelme - lehetővé tett. A lakosság azonban, mint mindent, ezt is megbocsátaná, ha az MSZP új generációja hatékonyan kormányozná, kormányozta volna az országot, ha életkörülményei nem rosszabbodnának, ha eddigi kedvezményeit megtarthatná, ha a szükségesnek látszó reformokról meggyőznék, és ha nem lenne ellenzék (!), amely gondoskodik a kormánytagok különleges meggazdagodása, az elkövetett hibák és visszásságok napirenden tartásáról.

Vitányi Iván szerint az MSZP már 1990 (!) óta "hiteles, igazi szociáldemokrata párt" (Népszabadság, 2003. szept. 24.), amit csak úgy lehet értelmezni, hogy olyan, mint amilyeneket a nyugati demokráciákban megismerhettünk. Ezzel a nézettel már a cikk megjelenésekor sem értettem egyet, mert bármennyire megpuhult is már a rendszer a nyolcvanas években, az bizony az MSZMP által vezetett diktatúra volt. Az pedig alig elfogadható, hogy a korábban egyeduralmat birtokló párt csupán nevének megváltoztatásával már alapvetően más politikai mozgalom lenne. Már azért sem, mert a névváltozást egy-két nevezetes kivételtől eltekintve nem kísérték személyi változások Az MSZP honlapján jelenleg a következő olvashatók. Az MSZP "...olyan társadalom megteremtését tartja céljának, amely a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapul (...), vállalja a munkavállalók érdekeinek képviseletét. Küzd a szegénység és az elmaradottság felszámolásáért, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért. Alapvető célja, hogy mindenkinek legyen lehetősége és esélye élete minőségének javítására, a korszerű tudás megszerzésére és hasznosítására... (...) mint szociáldemokrata párt a (...) felhalmozódott nemzeti és baloldali értékek, társadalmi célok örököse és letéteményese". Erős kétségeim vannak, hogy ezeknek a nemes célkitűzéseknek a párt, bár két ciklusra is kapott a lakosságtól megbízatást, eleget tett volna. Hogy a munkaalkalmak (!) megteremtésén keresztül javított volna az országban elképesztően szegény körülmények tengődők életkörülményein, elősegítette volna, hogy közülük mind többen váljanak betanított és szakmunkásokká, és ezzel is erősödjék a munkásosztály.

A miniszterelnök a Vasárnapi Híreknek tavaly karácsony előtt adott év végi interjújában az MSZP-t következetesen szociáldemokrata pártnak nevezi. Amit cselekszenek, azt "tisztességes, szociáldemokrata politizálásnak" gondolja, és semmiképpen nem liberálisnak. Elismeri, hogy a kiigazítás, a közügyek rendbetételének terhei a lakosságot (is) sújtják. Hozzáteszem ehhez, hogy sokkal inkább a szegényeket, mint a gazdagokat. Megemlíti az inflációval arányos családi pótlékemelést, és azt is, hogy az 91 és 96 között nyugdíjba mentek többet kapnak, mint ami kötelezően jár nekik. A szociális szempontok érvényesítésének tekinti a gázártámogatást, sőt még az egészségügy átalakításában is azt látja, hogy eltünteti a "szabolcsi idős asszony" és a városi "második kerületben urizáló felső középosztály" ellátása közötti színvonalkülönbséget. Nem kívánom kihasználni az ebben az állításban rejlő, ironizálásra alkalmas lehetőségeket, csupán megjegyzem, messzemenően egyetértek azzal az állításával: "Nem az a baloldali program, hogy csak beszéljünk az egyenlőségről, hanem tegyünk is érte". A kormány intézkedéseit, a vitatott reformterveket, az elmúlt év közéleti, politikai vitáit, a baloldali értelmiségiek megszólalásait figyelembe véve tartok attól, hogy a "tettekben", a szociáldemokrata értékek érvényesítésében nagyok a hiányosságok. Egyelőre úgy tűnik, hogy a milliárdossá vált pártvezetők nem képesek a kisemberek, az alacsony nyugdíjból élők, a szegények, a leszakadtak és a még mindig meglévő munkásosztály érdekeit felvállalni. A látszat az, hogy nincs már meg bennük az ehhez szükséges elegendő empátia és szolidaritás. Igazuk lenne azoknak a szocialista képviselőknek, akik nem értenek egyet a kormány intézkedéseivel, és vergődnek pártjuk és a napi megélhetési gondokkal küszködő választóik képviseletének számukra alig feloldható, bonyolult ellentmondása, komplexusa között? Nem beszélve arról, hogy képtelenek elviselni a hozzájuk csatlakozó szerencselovagok garázdálkodását, az ifjú titánok gátlástalanságát. Ennek fényében a szocialista párt ne csodálkozzon azon, hogy a Fidesz megnyeri magának még azokat az embereket is, akiknek egy szociáldemokrata táborban lenne a helyük.

Gyurcsány Ferenc hihetetlenül nehéz helyzetben van: be kell bizonyítania korábbi támogatóinak, hogy képes az MSZP szociáldemokrata jellemvonásait erősíteni, képes mindazok érdekeinek képviseletére, akik ezt egy baloldali párttól elvárják. Be kell nekik bizonyítania, hogy az elmúlt évek tétlenkedései ellenére a reformintézkedések, köztük az egészségügy átalakítása, valójában a kisemberek érdekét (is) szolgálja. És az utóbbi elvetésében nemcsak az ellenzéknek, a különböző civil szervezeteknek, hanem a nálánál baloldalibb párttársainak sincs igazuk. Súlyosbítja helyzetét, hogy 2002 óta egy jottányit se fejlődtünk, csak zuhantunk vissza. Ha mindezt a miniszterelnök politikustársaival együtt nem tudja hihetővé tenni, akkor számítani lehet az MSZP kettéválására és/vagy egy új baloldali párt megalakulására, mely egyértelműen, tudatosan felvállalja a szociáldemokrata értékeket, kiáll azokért, akiket az MSZP cserbenhagyott, és amelynek vezetői nem nagyvállalkozók, hanem a baloldali értékeket valóban képviselő, tanult emberek lesznek. Ez a helyzet feltehetően akkor következik be, ha a jelenlegi koalíció a "kis vereségek" betetőzéseként elveszíti a legközelebbi parlamenti választást. Az idősebbek jól ismerik a szocialista párt megújulását gyakran bejelentő ígéreteket, programokat, de tartok attól, hogy 2010-ben a szólamok (!) az összetartásához már nem lesznek elégségesek.

Gyurcsány Ferenc egy 2004-ben közölt cikkének azt a címet adta: Merjünk baloldaliak lenni. Ennek a törekvésnek csak örülni lehet, hiszen egy demokráciának szüksége van baloldali pártokra is. Felvetésére 2008-ban azt lehet mondani: miniszterelnök úr, merjenek már végre baloldaliak lenni!